Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-12-11 / 25. szám
,1'-. \ / — Ez nem von le semmit Salome csodálatos hétfátyol-táncából, Aida hősi leikéből, nagy szerelméből... — Óh, Salome! ő indította el a karrieremet. Valamikor a „Macbeth" volt a kedvenc szerepem, aztán az,,Aida”. Ma már mindig az, amit éppen énekelek. De azért mégis... az Aida! S a néger spirituálék. Körülnézek a szobában. Az ágy mellett, csak úgy a lámpának támasztva, egy férfi képe áll. Magas, vállas, arca megnyerő, igazi férfiszépség. Utánanyúlok. Margaret megelőz, felkapja, s magához szorítja, mint a gyermekek, a kedvenc babát Megmutatja, s aztán el is dugja gyorsan. Mint az anyák, akik félnek, hogy szemmel verik legdrágább kincsüket. Ez tehát, ő tehát az asszonyi boldoság oka. — Igen! Boldog vagyok! Szeretném ezt világgá kiáltani... — szárnyal a hang, s felemel. — Tavaly februárban házasodtunk össze, de mintha tegnap lett volna... 1961-ben kezdődött.. A milánói repülőtéren a gép indulására vártam. Bécsbe utaztam, onnan Budapestre. Olvasgattam, aztán nézelődtem. Egyszercsak mellém ült egy fiatalember. Szóba elegyedtünk, mondta, hogy ő Münchenbe igyekszik. Én akkor érkeztem először Budapestre, s bár első látásra szimpatikus volt alkalmi, repülőtéri lovagom, a nagy fellépési izgalomban hamarosan el is felejtkeztem róla. De nem így ő...! Egyik este cseng a telefon. A Duna-szálló telefonközpontja jelzi, hogy München keres... Ki lehet az? Majdnem leültem, amikor felcsendült a kagylóban az egyszer hallott, de szinte ismerős hang. Hogyan nyomozott ki? Máig sem árulta el! Tény az, hogy feleségül kért, s azóta én nem is a földön járok. — Hol laknak! — Milánóban. A férjem építész. Van egy bájos kis lakásunk. Minden új benne, mindent ő tervezett. A férjem a világ legértékesebb emberi lénye. Az én szememben legalábbis az! Önzetlen, egyszerű és megnyugtató. Olyan jó egy-egy pattanásig feszült hangulatú előadás után hazamenni. Hozzá... Járom a világot: Amerikát, Olaszországot, Hollandiát, Svájcot, Svédországot. Felléptem Madridban, Barcelonában, Londonban, Münchenben, a Szovjetunióban, Magyarországon, Bécsben... Lemezeim szerteviszik hangomat. De bocsásson meg, én mindig, most is, kívánkozom már nagyon haza! Most, e pillanat őszinte asszonyiságában egybeötvöződik minden szerepe, s lénye színpaddá tágítja a kis szállodai szobát... Szedelőzködöm. Kedvesen, s őszintén marasztal. De mennem kell. Már kabátban állok, amikor riadtan pillant körül. Valami apróságot szeretne emlékül adni, valamit, ami megőrzi őszinte szavainak nyomát. Kutató tekintete hirtelen megnyugszik a gladióluszokon. Aztán odalép, letör egy virágtól roskadó ágat, s hosszú ujjainak kecses mozdulatával fehér kabátomra tűzi dísznek, sebtiben. Kis virágfürt. Hervadó, lehulló. Mégis, minden elképzelhető ajándéknál, emléknél értékesebb! SOMOS ÁGNES szállodai szoba, amelyben lakott, meglepően egyszerű, szinte sivár volt. Nem látszott meg rajta a művésznők mindent szertedobáló, bohém rendetlensége, nem álltak ott magas halomban a dedikált, szétosztogatásra váró sztárfotók, kivágott kritikák, bársony és selyem ruhacsodák. A szobának csak két dísze volt... Vázában egy csokor sudár, rózsaszín gladiólusz, s egy lapos gyümölcsöstál, rajta a késő ősz, korai tél néhány kedves, mosolygós almájával, édesre aszott szőlőfürtjével,sárgahasú körtéjével.Ő maga vette, a szállodával szemközti boltban, s rendezte művészivé. De ennek a szobának nem is volt szüksége semmiféle díszre. Négy fala közt a kis teret izzásig betöltötte Margaret Tynes hangja... Aida és Gilda, Salome és Carmen hangja. Egy világotjórt, s világhódító énekesnő, s egy magánéletében boldog asszony meleg orgánuma. — Azt mondják, hogy természetes hanggal születtem... — kezdi elgondolkozva. — Biztosan van ilyen, nem tudom. Tény az, hogy öt éves koromban arattam életem első énekes sikerét. Ugye, korán kezdtem? — villantja ki hófehér fogsorát. — Mindig énekesnőnek készült? — Dehogy, dehogy! Úgy nézzen rám, hogy két diplomám van! Amerikai vagyok, a Columbiai Egyetemen tanultam. Zenepedagógus vagyok, s egy évig tanítottam Észak-Carolinában és New-York-ban zenét és angol nyelvet, irodalmat. Közben dalolgatott is, koncertezett. Német és olasz dalok csendültek fel ajkán, s útja az operaszínpadra vezetett. A bőre kreol, a haja gyapjas fekete. A szeme csodálatos sötéten izzik. Észreveszi, hogy a haját nézem, amely különös fénnyel csillog. S megszólal benne a nő. Panaszkodik: — Milánóban a fodrász úgy elégette a hajamat, hogy le kellett rövidre vágni. Derékig ért! Csodálatos volt beleburkolózni. Hiába mondták nekem, hogy modern frizura így, modern frizura úgy.., Na, tessék! Most ckarva-akaratlan, fiús rövidre kellett levágnom!
