Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-12-11 / 25. szám
a villamos, még keservesebb jajgatásba kezdett. Anya szaporán verte egymáshoz a lábát, hócipője úgy csattogott, mintha fából lett volna, jobbra, balra nézegetett, kérdőn pillantott rám, nem tudta, mitévők legyünk. Én sem tudtam. Egyszeresek anya határozottan kijelentette: — Nekivágunk. A telepig nyolc kilométer volt az út. De ha anya azt mondta, megyünk, akkor menni kell. Kiértünk a mezőre. Itt még keményebb volt a hideg. Éles szél mart az oldalunkba. Távolabb, jobbkézt, vagy ötven lépésnyire sírkövek fehérlettek, s a temető vasrácsa húzódott végtelenül. Imitt-amott lámpások imbolyogtak a szélben. A sárga fény hol az útra, hol a kerítésre hullott, s kiragadta a sötétből a kereszteket meg a hóbuckákat. A szél csapongott a sírhalmok között, tombolt, magasra csapta a havat a keresztek körül. Én, természetesen, nem félek semmiféle temetőtől, az csak afféle bolond beszéd, mitől is félne az ember, dehát azért, hű a mindenségit! Kár, hogy nincs más út, meg aztán, ha villamos lenne, az lenne az igazi! De jó is lett volna most villamoson utazni! A háború előtt bizonyára mindig volt áram, és az embereknek nem kellett nyolc kilométert gyalogolniuk éjnek idején. — Gyerünk, gyerünk! — biztatott anya. De én már nem tudtam elhessegetni a temető gondolatát. Minduntalan hátranéztem. Valami süvölt, fütyül, mozog amarra. ,,Ez csak a szél, ez mind csak a szél“ — mondogattam magamban. A villamossínek mentén lépkedtünk. Azokat is félig ellepte már a hó. Köröskörül sehol egy lélek, néma csend mindenütt. Egyedül vagyunk a sötétben, a hóviharban, a titokzatos, fenyegető pusztaságban. Anya egyre gyorsabban szaladt. Bizonyára megdermedt a lába az ócska hócipőben. Miért is fogadtam el tőle a csizmáját? Egész télen cipőben szaladgáltam, most meg egyszerre csizmába bújtam. Egyszerűen újságpapírba kellett volna bugyolálni a lábamat, mint máskor,éskész. ígymostnekiisrossz, nekemis... Szaladok, előnt a veríték, és tudom, nem szabad lemaradnom, s nem szabad kiáltanom anyának, hogy lassabban menjen. Amikor látom, hogy anya már messze elöl jár, leülök a hóba, kihúzom a lábamat a csizmából, mint valami barlangból, két kezembe kapom, és nyargalok zokniban az éles fehér havon. Ajnint anya nyomába érek, megint csak lekuporodom, és gyorsan felrántom a csizmákat. Aztán megint kezdem az egészet élőiről. — Mit piszmogsz ott? — kiáltja anya és megáll. Nem szólok, nyelem a könnyeimet, de azért nem haragszom rá. Tudom én jól, milyen nehéz most neki. Egyszerre csak utolértem. Majdhogy neki nem rohantam. Féltérdre ereszkedve a kezén nyugvó Kátya fölé hajolt, testével védte kishúgomat a széltől. Amikor a nyomába értem, éppen dörzsölgette Kátyát a takaró alatt, és hangosan szólongatta: — Kislányom, csöppségem, ne aludj, ne aludj, hamarosan hazaérünk... Én is nekiálltam dörzsölni Kátya lábát, tudtam, ha az ember elalszik a hidegben, hát megfagyhat... Mitévők legyünk? — ismételgette anya kétségbeesetten, — mitévők legyünk?... És én egyszeriben igazán borzongani kezdtem. Közelről láttam anya arcát, dermedt, szederjes ajkát. Furcsán, idegenül nézett rám. Aztán hirtelen leült, szinte leroskadt a hóba. — Anyukám! — kiáltottam, minden erőmet megfeszítve a vállába kapaszkodtam, és igyekeztem felcibálni a hóból. — Úgyis mindegy — mondta alig mozduló szájjal, — akár a bombázásban hal meg az ember, akár itt fagy meg... Szavai hallatára végigszánkázott hátamon a hideg. Valahol előttünk, talán egy kőhajításnyira, volt a telep, az emberek, Anna Ivanovna. Mögöttünk a város, s ott is emberek. A városon túl újabb városok. S emberek mindenütt. Az imént még vígan lépkedtünk együtt a mezőn. Most pedig magunkra maradtunk, mellettünk a sötét temető. A háború szakított el bennünket a z emberektől meg a városoktól, a háború vetett ide, s most meg akar ölni bennünket. Ha nem a bombázás, ha nem az éhség, hát akkor a hideg... Anya hirtelen feleszmélve, gyorsan talpra állt, felém nyújtotta Kátyát, és rám parancsolt: — Fogjad! Egy fél perccel ezelőtt még letört volt és kétségbeesett, most ismét határozottá vált. Milyen könnyű lett a szívem egyszeriben, milyen jóleső meleg öntött el! Anya gyorsan megmozgatta a tagjait, életre dörzsölte dermedt kezét, egy szempillantás alatt lekapta magáról a vattakabátot meg a kendőt, és belebugyolálta Kátyát. Elvette tőlem a kislányt, a mellére szorította, úgy óvta a széltől. — Én nekiiramodom, érted ? — szólt hozzám. — Te pedig gyere csak végig a sínek mentén, le ne térj se jobbra, se balra, értetted ? — Ne félj, hazatalálok — feleltem, és gyorsan, kapkodva letöröltem a könnyeimet, — ezerszer jártam már erre... Valójában nem jártam én arra sohasem, hát még éjszaka, hóviharban. Szorongatott a félsz, legszívesebben sírva fakadtam volna, alig tudtam legyűrni a kiáltást: „Jaj, itt ne hagyjál, anyukám!“ De még biztattam is anyát, mert szörnyű volt látnom őt vattakabát és kendő nélkül. Födetlen fővel, egy szál ruhában meg kötöttkabátban, s az Újév tiszteletére felvarrt fehér ünneplő gallérjával egyszeriben egész vékonynak látszott. A kontya tüstént szétbomlott, a szél megcibálta, teleszórta hóval. — Le ne térj az útról — kiáltotta vissza nekem, amint eltűnt a kavargó hópelyhek között a sötétben. Magamra maradtam. Futottam; nem mertem se jobbra, se balra nézni, csak a talpfákat meg a síneket láttam, amelyeken vígan, szinte játékosan bukfencezett keresztül a kavargó hó. „Csak meg ne fagyjon, csak meg ne fagyjon“ — gondoltam az édesanyámra. — „Hiszen még sokat kell mennie“. Amíg Kátyára meg anyára gondoltam, könnyebb volt szaladnom, meg a félelmemet is legyűrnöm. De mihelyt megfeledkeztem róluk, és magamra gondoltam, arra, hogy kisfiú létemre itt szaladok egyedül a félelmetes mezőn, éjnek idején, a harapós fagyban,elszorult a szívem,kivert a veríték, mindenütt titokzatos, rejtelmes veszélyeket sejtettem. Szörnyek kísértettek, majd elgáncsoltak, meglódítottak, s amint felbuktam, rámzuhantak, hogy megfojtsanak. Hogyan, hogyan nem, valami azt súgta, hogy ugorjak át a villamossínen és szaladjak arra balra, amerre a szemem lát. A temető kerítésén túl síremléket pillantottam meg, vaskos oszlopai között nehéz láncok függtek. Egyszeriben eszembe jutottak azok a láncok, amelyeket mi ragasztottunk Nelkával az Újév köszöntésére. És mindjárt eszembe jutott egy másik Újév is, amikor még óvodás voltam, és ott ugrándoztam a nagy fenyőfa körül. Akkor még nem volt háború, minden jó volt, és az Újévet úgy ünnepeltük, ahogy illik, ajándékokkal, muzsikával. Közben eltűnt az utolsó lámpa is, koromsötét lett, és puszta üresség fogott körül, csak a szél süvített és vágott az arcomba. Amint elbuktam, hirtelenelhatároztam, hogy fekszem egy kicsit, megpihenek. „Belefúrom magamat a hóba, a hó alatt nem fagy meg az ember, reggel majd megtalálnak, kiásnak. Izgalmas kaland lesz... Hát anya? De hiszen ő vár engem!“ Fölpattantam, belefürkésztem a sötétbe, és úgy rémlett, mintha ott állna a hóban és várna rám. „Ne félj — szerettem volna odakiáltani, — csak igyekezz, mert megfagyhatsz. Én majd hazaérek“. De a mező csak nem ért véget. Már alig vonszoltam magamat, összefagyott kezem-lábam. Akkor énekelni kezdtem, sorra minden dalt, ahányat csak tudtam. Énekeltem, de a szél gonoszul visszagyömöszölte a dalokat a számba. Én azért csak mentem, mentem és énekeltem. S arra gondoltam, hogy most valahol éppúgy megy előre apa is, lövésre kész puskával megy az ellenség ellen. És nem fél semmitől, odaér, ahová kell. Én is úgy tartottam a kezemet, mintha puskát szorítanék. Akkor már valami magamfaragta dalt énekeltem az átkozott sötétről meg a hóviharról, a háborúról, amely mindennek az oka, meg arról, hogy nem félek semmitől, és ha kell, éppígy megyek majd előre ott a fronton, ahol mot az édesapám tör előre. Ha kell, egész éjjel, akár két éjszakán is, de akár ezren is. „Megmutatom én neki, anyukám, megmutatom! — kiáltottam. — Hazaérek, mindenképpen hazaérek!“ ...Elértem a telepet. Az első házaknál megpillantottam anyát meg egy sereg embert, akik elébem jöttek. Anya felkapott, mint kicsi koromban, szótlanul magához szorított, és nagyot sóhajtott... Eddig a történet... Anya még sokáig köhögött, és lehámlott a bőr megfagyott füléről, arcáról. Kátya nem is emlékszik az egészre, hiszen hároméves volt akkor... Én azonban jól emlékszem, szinte ma is magam előtt látom anyát, amint letépi magáról a vattakabátot meg a kendőt, amint előrehajolva fut, a tél közepette, — a háborús éjszaka vaksötétjében, védtelenül... Igen, azt hihette volna az ember — védtelenül... ELBERT JANOS fordítása 15
