Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-11-13 / 23. szám
JEVGENIJ PERNYÁK: ám/ JUddcuM/ I Egyszer Aliknak a nagymamája Moszkvából egy nagyon szép labdát küldött. Egyik fele kék volt, akár az égbolt. A másik fele pedig piros, akár a nyári hajnal. A két szín között aranyszínű sáv húzódott. Az egész labda olyan fényes, lakkozott volt, hogy az ablakok, lámpa és még az Alik orra is úgy látszott benne, akár a tükörben. Nagy labda volt, akkora, mint egy nagy dinnye. Mindenkinek tetszett. Apának, anyának, barátainak. Simogatták a labdát, ahogy a nyuszikat szokás. — Vigyázzatok! — mondta Alik. — A lakk felpattog, elhomályosodik és nem fog fényleni többet. A gyerekek simogatták egy darabig, azután az egyik megszólalt: — Mire való ez a labda, ha hozzányúlni is alig lehet? — Azért — felelte Alik —, hogy a hálóba tegyem és az ágyam fölé akasszam. Az én labdám. A gyerekek kérni kezdték Alikot, hogy azért csak játszhassanak a labdával, attól szeretheti. Különféle játékokat soroltak fel. Érdekeseket. Alik szeretett volna játszani, de sajnálta a labdát, inkább nem játszott. A labda ott függött a hálóban a falon. Egy puha ronggyal naponta letörölgette róla a port és megnézte benne magát. Az idő telt, múlt. Egyszer, ahogy nézegette a labdát, vékony repedéseket vett észre rajta. — Mik ezek? — kérdezte az édesanyját. Semmi — kiszáradt a labda a szobában — mondta az édesanyja. Ekkor Alik megmosta. De ezzel csak rontott rajta. A lakk piciny pikkelyekre repedezett, majd hámlani kezdett. Pontosan akkor, amikor a nagymama megérkezett Moszkvából. Okos nagymamája volt Aliknak. Sok jó tanácsot tudott adni. Meglátta a labdát a falon, leemelte, majd leseperte róla a pikkelyeket. Ekkor a labda olyan lett, mint egy elnyűtt pénztárca. A levegő kijött belőle a repedéseken. Aztán megkérdezte Alikot, mi történt a labdával. Alik elmesélte, hogy mi történt. A nagymama megrázta a fejét, nagyot sóhajtott s azt mondta: — Sokáig élt a labdád, de igen haszontalanul. — Majd elhallgatott. Alik is hallgatott. Minek sokat beszélni, miért? Feleljetek, van miért?... RÉGENI ISTVÁN fordítása SEGÍTSÉG? Ólja Lidával játszott. Ólja észrevette, hogy Peti segít az édesanyjának kiteregetni a kimosott fehérneműt. — Én is segítettem ma az édesanyámnak — dicsekedte. — Én is — válaszolt Lida. — Te mit csináltál? — Eltörölgettem a tányérokat,kanalakat és a villákat. Én meg kitisztítottam a cipőt. Az anyukádét? Nem, a magamét. Az kötelességed. Azzal ugyan nem segítettél anyukádnak — kacagott Ólja. Mit gondoltok, kinek van igaza? SZŰCS BÉLA fordítása Kis néni oT tan“'o>ít k Safest^ «^ft5^5Sír If "kólát 'tÖn6r* fe/J'/'j ^áthé ■ Engem ? Nem is az uradat! Bátor! 20 Móricz Zsigmondi ÉGI MADÁR A hát. — Mit akar? — Hát együttem... Már rígen láttalak... Rígen ölelgettelek meg a kiskapuba... — De ereggy innen! — csattant fel az asszony a foga közül eregetve a szót. — He, — mondta Miska, — ászt má nem... Nem azér gyüttem. — Hát? — Hát azér, hogy... — s a szeme szikrázott, s a nyelve mégis megállott a sértés derekán... — No! — mondta gőgösen Panni, megérezve a fölényét. — Azér, hogy legyél a szeretőm. Panninak szeme-szája elállott. Hosszan nézett, ijedten, tisztán, szűz ártatlanul a legényre, aztán a szeméből könny kezdett szivárogni. Sokára kérdezte. Felszíjva a könnyet az orrába. — Hát még mit? — Hát... egyéb most nem jut eszembe. Panni végignézte. Olyan árva volt a legény, olyan kicsike, olyan suta. — Ugyan, — mondta neki lenézően, — az uram gubaujjába beleférsz. Miska nem nézett rá, nem szólt. Hanem elpillantott valamerre messze, fel lassan a fellegek felé, s azt vetette csöndesen: — Jó lettem vóna én azér neked. Panninak a csontjain futott végig a szó. A velőit csúszta végig és a szívét facsarta. Megremegett, elfordult. — Eriggy innen, — mondta aztán legelső gondolatát folytatva, — mert ráduszítom a láncos kutyát. Miska értette, nem haragudott, csöndesen állott. Panni később így szólt halkan. (Folytatása következik) 17- Jmre — Mindig csak ellenem, mindig csak ellenem... Akkor is... Nekem jutott vóna eszembe nagygazdáné lenni... Ki mondta mindig ,hogy: szegény asszony: condra, gazdag asszony: sejem... Az öregasszony bólogatott. — Ajjaj, — sóhajtott s a vén ura ellen gondolt. „Nem mécc az anyád istenit? kihasítalak!“... — s Panni könnyes szemeit kezdte törülgetni... Kisvártatva megint kibuggyant a száján: — Most én bóldog volnék, most mán nem leszek. Másnak a lábakapcája vagyok én má, mindenki belém törüli a sáros csizmáját... Nagygazdáné... Mindenki irigy... Van mire... Se cselédem, csak dógom... Megszakadhatok bele... Meg nem is tanultam én azt, hogy kell az ilyet... Mit tudok én, szamár vagyok én a nagygazda dolgokhó, csak kapálni tudok én, nem veteményezni, osztán senki jótakaróm... — Hajjaj, — sóhajtozott az öregasszony odalenn a porban, a csűr tövén, ahol már fel van szikkadva a föld s a vesszőcskével a porba írt. A nap odasütött rájuk, a jó meleg tavaszi nap, nem gondolta volna, milyen őszi bajok gyűrűznek a lelkében. — Van baj így is, meg van baj úgy is. Azér asse jó, csak ne igen vággy rá, szegény asszony lenni... Hogy a lánya nem szólt rá, hevesebben, bátrabban folytatta. — Neem, a fene egye meg... Van annál jobb is... De rosszabb alig... Milyen sorom vót nekem, az isten döglessze meg, ha még az is jó... Egy komisz emberrel verekedni egy egész életen keresztül. Még most se hagy békin. Az előtt nem igen lehetett kimondani, amit gondót az ember. Akkor is követel, ha egy krajcárfiú se csörög a zsebbe. „Dögölj meg kutya... Fordujj fel kutya.. Ha nem ahho ment, akit szeretett. — Hát ki az istennyilához?... Szeretett! Tudja is azt egy napszámosféle, mi a szeretet. Hát nem kapott több bolondot, hát aszonta, hogy szeret. Verni szeretett... Amilyen jány én vótam, meg menyecske... Effélék, mint te vagy, felé se járnak... az egész megyéből ha jöttök az urak Bikkfalvyho, engem mindig főhívattak, danolni kellett nekik, a Lehullott a rezgő nyárfát... 15
