Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-11-13 / 23. szám

az enyém, hanem csak a magáé, s ö maga dönti el, mi jó neki és mi rossz? ítéletében sohasem téved, mindig helyesen dönti el, mit kell tennie, s büszke vagyok erre. Azt hiszed, véletlenül ment először a parancsnokságra, s csak azután hozzánk? Várják a társai. Hozzájuk is jobban tartozik most, mint hozzánk. Képzeld el, hogy itt tartom, mond­juk, nem végleg, hanem néhány napra. Megtehe­tem: Petricsenko felhívja nevemben, akit kell, és minden rendben lesz. De Vologyát várják a társai a sorompónál, a táskáját is otthagyta náluk... Gondolod, könnyű lesz neki visszamenni a táská­ért, és azt mondani: Utazzatok el, gyerekek, nélkülem, én meg itt vendégeskedem kis ideig az öregemnél?” Katyerina Kasaverjevna így szólt: — Ebédeltél Vologya? Alekszej Petrovics örömmel kapott a megjegy­zésen, és túlzott vidámsággal mondta: — Nahát, ebédeljünk hármasban, mindjárt szólok Petricsenkónak. — Nem — Vologya felugrott —, hisz engem várnak... Már jóllaktunk a parancsnokságon, kitűnő étterem van ott, jobb, mint az iskolában. Vologya a kunyhó közepén állt, s egész idő alatt csinált valamit a kezével, hol összefonta a hátán, mint ahogy apjánál látta, hol pilótasapká­ját igazgatta, s ekkor anyjához lett hasonló: ugyanilyen mozdulattal keresgélte és igazgatta az hajában a tűket. Katyerina Kszaverjevna odament Vologydhoz, meg akarta ölelni, kezét már a váltóig emelte, mikor hangtalan sírás rázta meg egész testét. Szavicsev így szólt: — Alit csinálsz, Kátya, nem szabad. — Nem szabad, mama — szólt Vologya, s meg­csókolta anyja nedves szemét. — Már nem vagyok gyerek, mama. Ajka megremegett, elfordult, s megint igazgatni kezdte pilótasapkájdt. Vologya egyszerre megsajnálta apját és anyját, nagyon megsajnálta, és restellte, hogy olyan zavartan és gyámoltalanul állnak előtte; nem tudják, mi megy végbe a lelkében, a rövid idő alatt,amíg ő a repülőiskolában tanult,elvesztették a kulcsot a szivéhez — azt a tökéletes kis kulcsot, amely nehezebben forgott ugyan apa kezében, mint anyáéban. A kis kulcs most nem működik. Saját magát még jobban sajnálta Vologya, mint apját és anyját. És megértette, hogy önmagánál és szüleinél, kik nemrég még a legdrágább és legközelebb álló emberek voltok számára, min­denkinél jobban szereti a repülőiskola éttermében felszolgáló kis Tanyát, akinek nevetséges vöröses fürtöcske van a homlokán, hogy nincs számára kedvesebb, hozzá közelebb álló lény a világon. Vologya nem tudta volna megmondani, hogyan történhetett, hogyan történt, hogy Tonya befér­kőzött a szivébe, s olya szabadon és oly szélesen, úgy elhelyezkedett benne, hogy nem maradt hely senki más számára. Hiszen voltak lányok az iskolában, akikkel egy padban ült, akikkel együtt sietett a stadionba, együtt jártak uszodába, mozi­ba, és soha nem vette észre, nem érezte a különb­séget köztük s maga közt, azt a különbséget amely olyan fájdalmasan nyugtalanná és feszültté, teszi a kamasz életét. Miért éppen Tonya, az esetlen, vastag lábú kislány miatt ver olyan forrón és keservesen már a legelső perctől fogva, amióta csak meglátta a hosszú, alacsony ebédlőben, az a kis izomcsomó a mellében, amely addig nem zaklatta. Tonya a hosszú asztalok között magasra emelte a teli tányérokkal megrakott pléhtálcát, alig látszott fehér homloka és a fürt homlokán. Aszta­lukhoz lépett, ránézett mindegyikükre barátságos, gyermekien kék szemével, és csaknem suttogva mondta, szinte sóhajtotta: — Vegyék el maguk! Vologya tüstént felugrott a székről, kezdte leszedni a tányérokat a tálcáról, és szétrakta társai elé. A fiúk elnevették magukat, s egyikük — most ott fekszik egy földkupac alatt a repülőtér mellett a temetőben — sokqtmondóan kezdte szavalni: Jaj, madárka, tőrbe estél. A hálóból ki nem bújsz. Vologya elpirult — az a perc el is döntött mindent. Tonya még nem végezte el a tízosztályos iskolát sem, mikor apját megölték a fronton; anyjával a repülőiskola közelében lakott, a háromablakos házacskát látni lehetett az iskola kapujából. Tonya mamája ugyanolyan kistermetű volt, mint ő, domború fehér homlokára is ugyanúgy borult a fürtöcske. Vologyához nagyon kedves volt, valósággal azt sem tudta, hová ültesse. Anaszta­­szija Petrovnának keményen kellett dolgoznia: vattakabdtotokat varrt katonák részére egy szö­vetkezetben, s иjjai mindig össze voltak szurkdlva, mert a tűt vastag vattarétegen kellett átdöfni. Nagyon kedves, barátságos asszony volt és még egészen fiatal. Vologya gyengéden szerette jóságá­ért, amelyben Tonya jóságára ismert, zavarában sokszor minden vére hirtelen az arcába tolult, s egy vigyázatlan szótól vagy tekintettől könnyek csordultak nagyon-nagyon kék szeméből. Anasztaszija Petrovnának minden nagyon tet­szett Vologydban: az is, hogy a tízosztályos isko­lából repülőiskolára ment, az is, hogy apja tábor­nok, és hogy a mamája apjával együtt részt vett a polgárháborúban. Meglehet, ha Anasztaszija Petrovnát nem viszik kórházba — egyenesen a műhelyből, ahol a vatta­kabátokat varrta — nem is történt volna semmi köztük. Este egyedül maradtak a kis házacskában, ők ketten, Tonya és Vologya... Tonya sírt — leverte a fájdalom. Anasztaszija Petrovnát rögtön a műtő­be vitték. Vologya könnyekig megsájnálta. A leány a paplannal letakart ágy szélén ült. A fiú odament, és vállára tette a kezét, mint egy felnőtt. Tonya ráemelte gyermeki szemét... Abban a percben kialudt a villany. Gyakran kialudt: a város kis villamos erőműve nem bírta a háborús idő terhelé­sét. Azon az estén nem lett volna szabad kialudnia. Reggel Tonya a kórházba sietett, ott megmond­ták neki, hogy Anasztaszija Petrovna meghalt a műtőasztalon; gennyes vakbélgyulladás, elkés­tek1 az operációval. ,,Szólni kell Tanyáról apának. — gondolta Vologya. — Kötelességem mindent elmondani neki. Alomo majd megtudja tőle.” Hogy hogyan mondja el apjának, s hogy lesz-e rá ideje, azt nem tudta Vologya. Anya egy percre sem hagyta őket maguk-a. Anyával nem volt képes Tonyáról beszélni, anya elszörnyülködött volna, ő még most is kisfiúnak tartja. Apa min­dent félszóból megért, hisz ő férfi, vele nyíltan lehet beszélni. Csak maradjanak négyszemközt, el is mondja, hogyan kísérte ki Tonya, hogyan mondta suttogva, az utolsó percben, míg a pincér­­igazolvány számára készült kis fényképet átadta: — Kisbabánk lesz... Eszébe jutott, hogyan kezdett verni a szíve abban a pillanatban, s újra hallotta Tonya hangját: — Sajnálod, Vologya? Vologya abbahagyta sapkája igazgatását, és apja felé fordult. Pillantásuk találkozott. Alekszej Petrovics kiolvasta fia szeméből, hogy fontos mondanivalója van, amelyre nem talál szavakat. -Akarsz valamit modnani nekünk, Vologya? - Nem — mondta Vologya, és elfordította a tekintetét. — Talán nekem akarsz valamit mondani? — kérdezte nyomatékkai Katyerina Kszaverjevna. — Nem, mama, semmit — mosolygott rá Vologya. Katyerina Kszaverjevna lehajtotta fejét, az asztalnál ült, és ismét a kezét nézte. Neki is úgy tetszett, hogy Vologya valami fontosat rejteget előtte, valamit, amiről neki tudnia kell, s amit nem akar rábízni. Katyerina Kszaverjevna büszkeségét bántotta, hogy — először életében — Vologya könnyezni látta; szigorú, parancsoló tekintete egyszerre gyámoltalanná vilit, és már semmit sem tudott parancsolni, semmit sem tudott követelni — csak kérni: vigyázz magadra. Alekszej Petrovics férfibüszkesége is szenvedett: nem tudta megoldani a kérdést, amelyet Katyerina Kszaverjevna tett föl neki; ez a kérdés magától megoldódott azáltal, hogy Vologya előbb jelent­kezett a parancsnokságon, mint nála, s a parancs­nokság mindent úgy tett, ahogy kellett, magára vállalva a felelősséget fia sorsáért és életéért, mintha csak tudatosan le akarta volna venni apai leikéről a terhet... De ha ezt a terhet le is vették Szavicsev tábornokról, ettől nem lett könnyebb a dolga. Alost már nem volt mit megoldania. Vologya erőt vett magán, pilótasapkájához emelte a kezét, szabályos, hangsúlyozottan kato­nás mozdulattal, összecsapta új csizmája sarkait, és erőltetetten, vidám hangon jelentkezett: — Engedélyt kérek a távozásra, tábornok elvtárs. Szavicsev elfogadta a kihívást. Kihúzta magát, s tüstént azzá a Szavicsev tábornokká merevedett, amilyennek alárendeltjei ismerték, jóindulatúan nyugodt parancsnoki hangon mondta: — Szerencsés utat, alhadnagy elvtárs. Remélem, a legjobb véleményt fogom hallani önről bajtársai­tól és parancsnokaitól. Csak ez után ragadta meg mindkét kezével fia vállát, természetellenesen gyors mozdulattal, ujjai beleakadtak a szúrós aranyszövettel bevont karton vdilapokba, magához szorította Vologyát, s rekedten súgta a nyakába: — Bocsáss meg nekünk!... Szeretünk téged, Vologya!... — Alit csinálsz, papa, hisz már nem vagyok gyerek — válaszolt ugyanolyan halkan Vologya. Időközben sok magasrangú f tiszt gyülekezett a fogadószobában, sőt egy tábornok is ott ült Petricsenko helyén a ceruzás asztalkánál. Fölállt, mikor nyílt az ajtó, s kilépett rajta Szavicsev, előre engedte Katyerina Kszaverjevndt és Vologyát. Az ezredesek, alezredesek, és őrnagyok vigydzba álltak. Szavicsev tábornok udvariosan feléjük mosolygott. ,,Látjátok — mintha ezt mondta volna mosolya —, úgy esett, hogy a fronton találkoztam a fiam­mal!" Az a tábornok is, aki Szavicsevet várta, az ezredesek és az alezredesek is mind viszonozták mosolyát, tartózkodóan, mint akik teljesen értik, mi történik itt. Petricsenko követte parancsnokát, a küszöbről látta, amint a tábornok a kapuban magához szorította, és háromszor megcsókolta Vologyát. Szavicsev ott maradt a kapuban, Katyerina Kszaverjevna elkísérte Vologyát, végig az utcán a sorompó felé. Petricsenko most egészen kicsinek látta, a magas Vologya mellett. Vologya hirtelen megállt. — Várj csak, mama. Katyerina Kszaverjevna bólintott, és megállt, nekidőlve a kunyhó léckerítésének, amely mellett haladtak. Vologya gyors léptekkel visszament az apjához. Még menetközben kezdte kigombolni a mellén levő zsebet; Szavicsev előtt megállva, előhúzott tiszti igazoló könyvecskéjéből egy kis négyszög­letű lapot. — Ki ez? — kérdezte suttogva Alekszej Petro­vics, messze eltartva a fényképet, melyről egy kamaszlány arca nézett rá barátságosan, homlo­kán nevetséges huncutkával. — A feleségem — mondta Vologya elpirulva, és erőlködve keresett szavakat. — Ha velem... hiszen tudod... elmondod a mamának... Ne hagyd akkor cserben... kisbabája lesz... Tőlem! Az utolsó szót szinte kiáltotta Vologya, zsebre­­dugta az igazolványt, begombolta zsebét, és Katyerina Kszaverjevnához futott. Az otthagyta a kerítést, s elindult mellette, apró lépteivel ipar­kodva lépést tartani vele. Sem Katyerina Kszaverjevna, sem Petricsenko nem hallotta, miről beszélt Vologya apjával, csak következtették: valami nagyon fontos dologról volt szó. Katyerina Kszaverjevna nem kérdezte ki Vologyát, remélte, hogy férje mindent elmond neki; Petricsenko nem számított arra, hogy a tartózkodó és zárkózott tábornok bármit is elmond neki, azért agya keményen dolgozott; látta a fényképet, s majdnem kitalálta, miről beszélt Vologya az apjával. Szavicsev valósággal ellökte magát a kaputól, fejét magasra emelte, s Petricsenko mellett belé­pett a kunyhóba: várták emberei, a munka. WALDAPFEL ANNA fordítása 13

Next

/
Thumbnails
Contents