Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-11-13 / 23. szám
LEONYlb PERVOMAJSZKIJ: Шрш Petricsenko kapitány szokása ellenére nem sietett vissza a törzskari ebétflSból, mintha nem is várná Szavicsev tábornok fogadószobájában egy asztalka ceruzákkal és unalmas telefonokkal, mintha sok szabad ideje volna, és megengedhetné magának az ebéd utáni sétát. Az ebédlőben is, enyhén szólva, furcsán viselkedett: az egyszerű hadikoszt kihűlt előtte az asztalon, végül is eltolta az aszalt-gyümölcsből készült zavaros kompótot, megkereste tányérsapkáját és kiment. A hosszú utca szürke homokja tüzes sávként húzódott végig a fonott sövények és a krétával fehérített léckerítések kettős sorfala közt. Ha most látja Petricsenko, megijedt volna saját arcától: mindig rózsás színe elszürkült, akár a törzskari utca homokja. Az, amit Szavicsev tábornok, és Katyerina Kszoverjevna beszélgetéséből meghallott, zavarral töltötte el a lelkét. Nem az ő bűne, hogy Szavicsev tábornok fogadószobájában íróasztalnál kell dolgoznia. Nem kereste ezt a helyet, és nem pályázott rá — az íróasztal magához ragadta, s aztán fokozatosan a maga Szolgálatára nevelte. Talán ha nem hallotta volna meg a tábornok és felesége beszélgetését, az dtnevelés zavartalanul megtörténik, s Petricsenko egyike lesz azoknak a fiatalembereknek, akik nem jószántukból ugyan, íróasztal mellé kerültek, míg évfolyamtársaik a földön kúszva, a háború lövészárkaiban és fedezékeiben védték meg hazájukat. ,,Nem — mondta magának Petricsenko kapitány, amint Szavicsev tábornok kunyhójához közeledett —, nem én vagyok a bűnös abban, hogy a káderosztály tisztje igazolványomat az egyik fiókból a másikba tette, s ezzel erre a helyre állított, amelyet elfoglalok. De bűnös leszek, ha lelki ismeretem parancsa ellenére ezen a helyen kívánok maradni, Nem, nem akarok, és nem is maradok. Nem halogatom, még ma megmondom a tábornoknak, keressen magának másik hadsegédet... Hiszen a maga Vologyájdt neifi rejti el a golyók elől! Engem se tartson vissza a telefonjánál!" Szavicsek tábornok kunyhójánál két vén fűzfa árnyékában magas, karcsú, pilótaruhás alhadnagy vitatkozott az őrrel. Az alhadnagy hevesen bizonygatott valamit a katonának. Az őr bólogatott, mintha minden szavával egyetértene, de mikor az alhadnagy befejezte a beszédet, makacsul összevonta szemöldökét, és mozdulatlan arccal, a mellén függő géppisztolyon tartva kezét, így felelt: Megparancsolták, hogy senkit se engedjek be. Amikor Petricsenko az ebédlőbe ment, maga parancsolta meg az őrnek, hogy senkit se engedjen be a tábornokhoz. Az őr bólogatása azt jelentette, hogy teljesen megérti az alhadnagyot; de mégsem engedte be a kunyhóba, mert lelkiismeretesen teljesítette a számára érthetetlen és mégis szent parancsot. Az alhadnagy hirtelen az őr felé hajolt, kezét a hátán összekulcsolta, s mozgatni kezdte összefont ujjait. Erről a mozdulatról a kapitány felismerte az alhadnagyban Vologya Szavicsevet — a fiatal pilóta csodálatos hasonlósággal ismételte meg apja jellegzetes gesztusát, csak sokkal gyorsabban és hevesebben amannál. Petricsenko a pilótához sietett, elsőnek tisztelgett, ami elárulta izgatottságát, és így szólt: — A tábornokhoz jött? Ön Vologya? Az alhadnagy szintén tisztelgett, összecsapva csizmája sarkát, és Petricsenkónok nyújtotta nagy, de kisfiús kezét. — Vologya vagyok — mondta vidáman — honnan ismer? — Hadsegéde vagyok a tábornoknak. — Petricsenkónak eszébe jutott, hogy ugyan miféle tábornok Vologyának Szavicsev, és kijavította: — Alekszej Petrovicsnak... menjünk, mindjárt bejelentem. Tudta, hogy a mamája... itt — megint helyesbített, nehogy tapintatlan legyen az alhadnaggyal szemben: — tudja, hogy Katyerina Kszoverjevna itt van? Vologya Szavicsev elpirult, szemében csodálkozás fénye csillant fel, s azonnal ki is aludt. Úgy látszik, kérdezni akart valamit Petricsenko kapitánytól, de türtőztette magát, és szótlanul követte a kunyhóba. — A mama? Hogy került ő ide? ,— Ideröpült — mondta mintegy mentegetődzve Petricsenko —, ma reggel. Erre nem számíthatott Vologya. Hisz elbúcsúztak, a mama teljesen nyugodt volt, beleegyezett, hogy nem kíséri ki, mér rövid levélkét is írt apjának. Vajon hogyan és miért került ide? A mama mindig váratlan elhatározásokra jutott, apával sohasem tudták, mi érik, ahogy ők ketten nevezték, a , .háziasszony" magas fehér homloka alatt. Bizonyára amikor elbúcsúztak, már élt benne az elhatározás. Ez nem leheti valami hirtelen jött kívánság; a mama cselekedetei csak látszólag voltak hirtelenek, minthogy szándékát sohasem árulta el az utolsó percig... Ugyan mi jutott eszébe? Talán apával történt valami? Nem, akkor ezt a kapitány jelezte volna... Vologya nem is gondolta, hogy Katyerina Kszoverjevna miatta jött a frontra: hiszen mi a különös abban, hogy miután befejezte a pilótaiskolát, most harcolnia kell, mint ahogy mindenki harcol, a nála öregebbek is, a fiatalabbak is. Vologya szeme előtt feltűnt a repülőtér, ahol gépük leszállt, hallottaa légvédelmi ágyúk váratlan kattogását, bombák kezátek zúgni... Aztán ott álltak a nyitott sír mellett a külvárosi temetőben. Katonazubbonyos lányok és fehérkötényes felszolgálónak virágokat helyeztek el... Semmi különös... Vologya nem tudta, hogy mikor Katyerina Kszoverjevna annak idején beleegyezett, hogy a kilencedik osztályból repülőiskolába menjen, titokban azt remélte, mire elvégzi az iskolát, véget ér a háború... Tévedett. Petricsenko óvatosan kopogott Szavicsev ajtaján. Vologya ott állt az asztalnál, ujjával hozzáért a csiszolt üvegpohárból legyezőalakban meredező különböző színű ceruzák hegyéhez. Kinyílt az ajtó; apja gyors léptekkel odament hozzá, zavarban volt, nem is hasonlított önmagához, egészen megöregedett... Átölelte apját, s mögötte Vologya megpillantotta az anyját is, aki mindkét kezével haját igazgatva hozzá sietett, mintha évek megszámlálhatatlan sokasága telt volna el azóta a perc óta, mikor elbúcsúztak. Petricsenko sápadtan állt az ajtónál, révetegen az ablakba bámult, ki az udvar napfénytől elárasztott alacsony füvére, mintha nem akarná látni ezt a találkozást. — Csak egy percre jöttem — mondta Vologya, mikor anyja szokása szerint homlokon csókolta —, várnak a társaim a sorompónál. Katyerina Kszoverjevna szeme csillogni kezdett, és elsötétült. — Már megkaptad a beosztásodat? — Megkaptam, mama, mindnyájan megkaptuk. Alekszej Petrovics vállon fogta őt. — Menjünk Vologya, menjünk — mondta Szavecsiv, és bevezette fiát függönnyel elsötétített 12 mm szobájába. — Petricsenko, ne eresszen be hozzám senkit. Az ajtó becsukódott mögöttük. Vologya meglátta az alacsony, sötét gerendákkal átszelt, fehérre meszelt mennyezetet, egy nagy arcképet a falon, egyszerű spanyolfalat fából, amely mögött ágyat lehetett sejteni, egy kis asztalt, iratok nélkül, néhány széket, sdrgaburkolatú telefonkészülékeket... Ilyen hát Szevicsev tábornok állomáshelye! Kicsit másképp képzelte... A mama már ott ül apa helyén az asztalnál. Apa odament a lefüggönyözött ablakhoz... Le kell ülni. Vologya szemével egy széket keresett, és leült anyjával szemben az asztalhoz, olyan feszengve és kényszeredetten, mint valami parancsnoki fogadáson. — Hova osztottak be, Vologya? — hangzott valahonnan messziről az apja hangja. Szemét hol apja hátára, hol anyjára emelte, izgalmát elnyomni igyekezve, s ettől még jobban izgulva mondta Vologya: — Kutyejscsikov hadosztályába... Mindnyájunkat egy hadosztályba osztottak, már ma ott kell lennünk. De azt nem tudjuk, egy ezredbe kerülünk-e. Jó volna, ha egy ezredbe, úgy összeszoktunk egymással az iskolában. Többet várt ettől a találkozástól. A mama hallgat, arca fáradt, mintha megöregedett volna, soha ilyennek nem látta. Apa szintén izgatott, ez nyilvánvaló — s hogy ezért izgatott, mert a mama az, ugyancsak nyilvánvaló, ő katona, s nem veheti annyira a szívére, hogy Vologya megkapta beosztását, és még ma ott kell lennie a hadosztálynál. Apa tudja, mi a háború, nem túlozhatja el a dolgot, mint anya... Mit is túlozna? A veszélyt? Persze, ha egyszer háború, veszélynek is kell lennie, ebbe bele kell nyugodni... Ami őt illeti, ő nem fél semmi veszélytől, s társai közt egy sincs, oki félne. Szót nem hallani ebben a parasztkunyhóban, mégis egész idő alatt beszélgetnek egymással — apa, anya és fia —, azon a nyelven beszélnek, amelyhez nem kellenek szavak. Katyerina Kszoverjevna Vologyát nézi, s látja az arcán, hogy mind jobban és jobban eltávolodik tőle, hogy már nem tartozik hozzá, hogy nála erősebb valaki kerítette hatalmába a fiát. Nincs ereje tovább olvasni Vologya arcán a számára oly gyászos regényt, hogyan vált fia férfivá, saját kezét nézi, amely ott hever előtte haszontalanul az asztalon, nincs már ereje, hogy fiát visszatartsa. ,,Nem, nem volt igazad, Alekszej Petrovics, hogy nem akartál a főparancsnokkal beszélni Vologyáról... Csak úgy látszik, hogy felnőtt, pedig még egészen gyerek; azt hiszed, könnyű lesz neki az égen egy rozoga repülőgépen, német pilóták ellen. Úgy égnek, mint a gyufa, magam láttam a filmhíradóban, hogyan égnek a német gépek, de ha a németek, a mieink is bizonyára ugyanúgy égnek. Te is nem egyszer láttad, és nem moziban, hanem az igazi égen. Ne gondold, tudok én mindent. Mikor Vologya elment abba az iskolába, mindent elolvastam a repülésről és a repülőkről, tudok mindent! Azt is tudom, meddig tart a vadászrepülő élete, ha háború van..." Szavicsev elment az ablaktól, és megállt Vologya mellett. Először ért ily közel a háború a tábornokhoz, először tapasztalta Alekszej Petrovics, hogy a háború, mely számára azelőtt embermilliók közös nehéz terhe volt, s ezért viszonylag könnyűnek érezte, egyszerre az 6 személyes baja, személyes problémája, és százszor súlyosabb azáltal, hogy rajta kívül senkisem odlhatja meg. Alekszej Petrovics Vologya mellett áll, kezét vállára téve. Mondania kell valamit fiának, de mit is épben? Fiára néz, és folytatja a néma beszélgetést Kátydval, azt a reménytelen vitát, amelyben sem meggyőzni, sem legyőzni nem tudja az ő Kátyúját. ,,Hiszen látod, Kátya, ő már régen a saját életét éli, sorsa független a mi vágyainktól és gondoskodásunktól, a mi rettegéseinktől... Hát nem érted, hogy ő már régen nem a tiéd, sem nem
