Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-11-13 / 23. szám
-fkt/tf1 ITT BRATISLAVA, Faliórám már elütötte az éjfélt s én még mindig az Íróasztal mellett töprengek. Pedig, ahogy vállaltam — nyolcra be kell fejeznem a riportot. Egy vigasztal és pedig az, hogy fényképész társam is biztos még ott ül a sötét-kamrában, hisz a reggeli anyag-leadás rá is vonatkozik. Csakhogy mennyivel könnyebb a helyzete, mint az enyém: a celuloid szalagra fixált negatív képeket egyszerűen fényes papírra másolja és kész, de én több mint negyven oldalnyi jegyzetet készítettem a három műszak alatt. A látottakat és hallottakat, hogy sűrítsem egy rövid riportba ? Amit a bratislavai posta „interurbán“ központjában láttam és hallottam. Ott voltam a reggeli, az esti és az éjszakai műszakban. Beszéltem, vagy két tucatnyi asszonnyal, lánnyal... és egy férfivel. — Hát eljött az ideggyárba ? — fogadott kedvesen beléptemkor Benkó Aurélia, részleg ellenőr, őszhajú, jóságos mosolyú,idős asszony. Várjon most, még ne kérdezzen s ujját szájára téve szótlanságomat kérte. Csak a szemét nyissa ki s hagyja magára zúdulni a zajnak ezt a hullámzó áradatát. Eleget tettem kérésének s a hosszú teremben két sorban álló kapcsolóasztalok fölé hajló, 48 nőt figyeltem: másodpercnyi megállás nélkül, mechanikusan, mint valami gép, kapcsolták a hívó számot a hívóttal, ujjúkkal, hol kapcsolókat kattintva, hol számdobokon tárcsázva, hol beszélgetést biztosítva vonalhuzalokat újabb és újabb városokkal kapcsolva, végezték kiszabott munkájukat. Figyeltem a 48 nőt — csúcsidő volt — egvre figyeltem őket, amint megállás nélkül, fejükön a fülkagylóval, szájuk előtt a membránnal — a drótszövevény villogó, fénylő gombocskák és kapcsolók fölé hajolva — mormolnak. Gépház, vagy gyárterem ez, melyben a lendítő kerék a 96 asszonyi kéz. Gépház, vagy gyárterem lenne, ha csak a kapcsolótáblák előtt ülő 48 asszony gépszerű munkáját lámám. Ez a munka azonban több ennél, itt nemcsak fizikai reflexek folytonosságáról van szó, de ezzel egyidejűleg az agyat, az értelmet igénybevevő idegmunkáról is. Már vagy tíz perce figyelem az egyre kigyúló s kihunyó fényeket a kapcsolótáblákon. Minden fény egy-egy hívást jelent. Tessék itt vagyunk... hangzik a jelentkezés a negyvennyolc nő ajkáról... Halló itt Bratislava, halló itt interurbán... Igen, vettem... Halló Prága, Kassa, Poprád, Komárom, Bécs, Budapest... igen... Bratislava keresi! Hívó a hívonat megkapta, s a táblán a fény kialszik, de helyébe ismét más jön, mert a kigyulladt fény ezt jelzi. Nincs megállás. Mint a motor úgy jár a kapcsolótábla fölé hajló 48 asszony keze. 8 óra a munkaidő, még csak alig egy óra pergett le a műszakból. Pihenni? Nem lehet, pedig jó lenne egy szippantásnyi cigaretta. Nem lehet, mert szérumot kér a kórház, újszülöttről ad hírt a kismama, alkatrészt sürget gépéhez a traktorista, jelentést kér a miniszter a tervteljesítésről, útlevelét sürgeti a turista, emberek kis és nagy problémákkal tárcsáznak, hívnak, kérnek, sürgetnek. Lehet hát pihenni ? — Hát valóban ideggyár, — fordultam most Benko Auréliához. — Ennyi s nem több ? — Lelkiismeretesség, hivatásérzet, türelem — nem szeretek általánosítani, de ahogy itt most figyelem ezt a termet s a teremben dolgozókat valami azt követeli, hogy kimondjam: női jellegzetesség. E nőies jellemvonásoknak pozitív ereje már szinte nyomasztóan hat rám, a férfira. ■ Még talán a kisebbrendűségi érzés is el fogja? Megnyugtatom a türelem azért itt sem határtalan. — Mondja meddig lehet itt dolgozni ? — Alkat és akarat kérdése. Keresem a szeme pillantását, de találkozni vele nem tudok. Mereven néz maga elé, szája szélén bánatos, kis remegés fut végig, de szeme mégis kedves mosollyal telítődik. Aztán, mintha csak magának mondaná, megszólal: — Harmincöt éve vagyok a posta szolgálátában, harmincöt éve vagyok telefonos... Bizony 1928-ban kezdtem. Zavarban vagyok. Korát kérdezném. Nem illik! — hesegetem el magamtól a gondolatot. Inkább magamban folytatom: Egy emberöltőt töltött munkában. Most veszem észre, ujján karikagyűrű — tehát harmincöt esztendőn át két műszakban dolgozott — következtetek a kis fénylő ékszerről. Mennyi, mennyi lelkiismeretesség és áldozatvállalás... Szinte megérzi, hogy gondolataim most vele foglalkoznak, és máris más utakra visz. — Egy riporter a munka felől — mondja nevetve — ne az ilyen magam korabelieknél, de a fiataloknál érdeklődjön, meg aztán végeredményben itt a fiatalok vannak többségben, mi már csak mutatóban 6
