Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-10-16 / 21. szám
a Kedves Szerkesztőség! Az, Ifjú Szemmel című vitai elejétől kezdve figyelemmel kísérem. Sokan elitélik a férjet, sokan a feleséget. Engedjék meg, hogy én is röviden hozzászóljak a vitához Szocialista hazánkban megszűnt az embernek ember által való kizsákmányolása. Pártunk célia az, hogy minden ember kivétel nélkül élvezhesse a szocializmus gyümölcseit. Hogy jobban élhessünk hazánkban, jobban kell termelnünk. És hogy jobban termelhessünk, szakképzett emberekkel kell ellátni mezőgazdaságunkat is. Iskoláinkban tanítóink sokoldalúan fejlett ifjúságot nevelnek. De nemcsak az ifjúságnak, felnőtteknek is van lehetőségük a továbbképzésre. Ezt Karasz Imre is megértette. Továbbképezte magát, és hajlondo volt elmenni olyan szövetkezetét vezetni, ahol a gazdálkodás gyöngén megy. Én helyeslem elhatározását. Kedves Karaszné! Büszke lehet férjére, hisz jólétért teszi ezt. Mert kié a föld? Kié a föld gyümölcse? A mi hazánkban a munkásnépé. Férje megértette, hogy hol a helye, м maguk falujában, ahol elég jól gazdálkodik a szövetkezet, talán nincs olyan nagy szükség rá. Tehát nem az erőseken, a gyöngéken keli segíteni. Lehet, hogy pár éven belül helyrejön a másik szövetkezet is és 1ehet, hogy éppen az Ön férje hrunkójának gyümölcse lesz ez. Milyen jó lenne, ha nagyon sokilyen Karasz Imre élne hazánkban, aki erőt és tudást érez magában és oda megy, ahol szükség van rá. így meggyorsítanánk az utat a kommunizmushoz. Ezért az elhatározásáért Karasz Imre rokonszenvet, szeretetet vált ki egy teljesen idegen emberből is. Remélem, hogy azóta felesége nézetei is megváltoztak és férjével megy. Meglátja kedves Karaszné, nagyon-nagyon boldogok lesznek ott is, mert a boldogságot nem a szülőfalu, város, új ház és egyéb anyagi dolgok adják meg. Elhiszem, egy kicsit nehéz lesz otthagyni az'új házat, ntert megdolgozott érte. De higgye el, hamarosan megszokja az új környezetet és akkor örülni fog annak, hogy о férje mellett döntött. Sok boldogságot kívánok mindkettőjüknek az új munkahelyen. MÉSZÁROS EMÍLIA, Nővé Zómky VÁLASZÚTON KÉTFELÉ HÚZÁSNAK SZAKÍTÁS A VÉCÉ! Különös probléma a Karasz-házaspár problémája, annyi bizonyos. Karasz Imre azzal érvel, hogy másutt nagyobb szükség van a szaktudásra... Érvelésnek megfelel, amit mond, de... Szerintem az igazi ok az, hogy mint agronómus lealacponyitónak tartotta az ,,alantas” munkabeosztást, s inkább' mindent kockára tett. Hogy helyesen tette-e, az majd elválik. Az, hogy kisebb beosztású állást, de nagyobb fizetést otthagyott s elvállalt egy magasabb beosztásút, kisebb fizetéssel, arra enged következtetni, hogy be nem vallott tervei vannak! Ez végeredményben nem bűn! joga van hozzá. Csak aztán sikerüljön is. Karasz Imre nemesnek látszó lépése ott sántít, hogy a saját személyén kívül még egy munkaerővel kívánja gyengíteni a ,,jólmenő” szövetkezetei, de mar jó előre azt tervezi, hogy a felesége ,,majd" nem fog dolgozni! Kérdem én, hol itt a logika?' Egy fizetésből, s méghozzá kisebből megélni?... Ez előbb-utóbb elégedetlenséget szülne! S a vége az lenne, hogy: ,.Gyerünk anyjuk haza, mert a ruhánk laza...! A feleség leveléből az tűnik ki, hogy nem nagyon bánják a távozását, ho nem is beszélnek róla nyíltan. Nem kergetik, de nem is tartják. Éppen ezért, azt ajánlom: Egyezzenek meg! Akár így, akár úgy egyeznek meg, helyesen fogják tenni! Azt azonban, hogy a feleség ,.köteles” a férjét követni, nem írom alá! Nem élünk rabszolgasorban! Ha azt mondta volna Karasz Imre: ,,A feleségem, tehát illene, hogy kövessen!” De, hogy ,,köteles...?” Még valamit, Karasz Irma levelével kapcsolatban! Megértem, hogy ragaszkodik az otthonához, de azt már kevésbé, hogy a férjéhez nem. Ami pedig a munkacsoportot illeti, azt megtalálja és megszokja másutt is! Azzal a véleményével pedig, hogy a férjét könnyelműnek tartja, nem tudok egyetérteni! Bár látszólag furcsa, amit tett. De, mint már említettem: én tervet lótok a férje cselekedetében, s lehetséges, hogy minden sikerülni is fog! Annyit még mondhatok, hogy nagyon jól gondolják meg, mielőtt véglegesen döntenének, mert könnyebb kitörni a lábat, mint meggyógyítani. S ami a legfontosabb: Ne húzzák-halasszák a dolgot sokáig, mert kétfelé húzásnak: szakítás a vége!!! NEVELŐS VINCE, Kosice x Irma és Imre tanácsot kérnek. S rajtuk keresztül még hány fiatal vár segítséget. De hát akármennyi tanácsot adunk is a fiatal házaspárnak, mégis saját akaratuk szerint döntenek. Azért nézeteimet, kettőjük érdekében, én is leírom. Jobban mondva, Irmának szeretnék tanácsot adni: Kedves Irma, sz.erintem egy mai gondolkozású fiatal asszony nem lehet olyan nézeten, mint magp: Elhiszem, kényelmesebb és nyugodtabb ott az élet, ahol már minden megvan. De gondolkozzon egy kicsit kedves Irma, maguknál valóban semmi sem hiányzik? Bizony hiányzik: az egyetértés! Szerintem túlnyomó repzt a maga hibájából. Nézze Irma, a munkát nemcsak pénzforrásnak kell tekintenie. — Gondolt már arra, amikor dolgozott,, hogy amit most csinálok, azt mások érdekében is teszem? Ugye, még nem. Látja, ezért nem érti meg a férjét. Imre egy termelésben, kultúrában, mindenben lemaradott faluban dolgozik, amelyet magasabb színvonalra kellene emelni minden téren. De hát ehhez egy ember nem elég. Szerintem ebben magának is segítenie kellene, kedves Irma. Ne csak a bútornak, televíziónak örüljön, az még nem minden. Próbáljon meg valakit a munkája után értékelni, ne pedig a keresete szerint. Ha ezt úgy teszi,- akkor követi férjét. Meglátja, ott is éppen olyan boldog lesz, vagy még boldogabb, ha mind a ketten szép eredményeket érnek el, s dicséretet vagy elismerést kapnak érte. Higgye el, sokat jelent mások érdekében is jót tenni, nemcsak saját kényelmünket keresni. Ma mór mindenhol szakképzett emberekre van szükség. Talán maga is gyarapíthatr.á tudósát kedves Irma. Meglátja, mindjárt más nézeten lesz maga is. Csak gondolkozzék egy kicsit, biztosan rájön, hogyan cse’ekedjen. E. ERZSÉBET, Hrobonovo Mi, az a szomszéd, aki legjobban kárhoztatta Csadát. De most mintha letörölték volna róla a kérlelhetetlen szigorúságot, arca gyerekes elragadtatással fénylelt, és mintha csak övé lenne az autó, dicsekvön fordult Ker éktárlóhoz. — Nézzed csak, hát igazán megverte! Hallod, micsoda hangja van a motornak ? Elsőrendű masina! Hová mentek, Pali? — szólt oda, lélegzetet sem véve Csudának, aki lefékezett előtte. — Viszem a családot a Balatonhoz, hadd nézzék meg — felelt vissza a vájár és hiába erőlködött, hogy eltüntesse az egész lényén szétáradó, szégyenlősen boldog mosolyt. A telt, szőke asszony kigyulladt arccal hajolt ki mellőle, a hátsó ülésen egyenes háttal, támaszkodás nélkül, az elragadtatástól némán és ünnepélyesen ült a tizenhárom éves lány és a kilencéves fiú. Csada bekapcsolta a motort, s a gép könnyedén meglódult. Szabó, bár erre semmi szükség nem volt, hátul teljes erejéből megtolta, s azután két öklével a derekán, elámulva, irigyen, de mégis gyönyörködön nézett utána. Kér ékjár tó bement a házba és hátra, a kertbe került. A „Balaton“ szó az agyába ragadt. Amim arra gondolt, hogy már valahol a határban siklik a gép, megint felgerjedt benne a harag, s ezzel együtt valami ostoba és megfejthetetlen mulasztás érzése. — Megnézhetted volna Csadáékat, itt mentek el az istenverte nagy kocsiban a Balatonhoz, a ház előtt — mondta gúnyos hangon a feleségének. Az asszony háttal neki, az egyik veteményes ágyas fölött hajladozott. Válla, dereka mozgott, a gazt tépdeste ki a burgonyabokrok közül. Férje hangjára abbahagyta a munkát, felszegte a fejét, s egy pillanatra megmerevedett. — Ha telik nekik, hát csak menjenek, ahová kedvük tartja. Ők látják majd, mi lesz ennek a vége — felelt azzal az epés gúnnyal, ahogy asszonyismerőseivel szokott a hosszú ppngyolás nőkről beszélni. — Mi közöm nekem hozzájuk, tőlem akár a fejük tetejére is állhatnak — tette hozzá felcsattanó méreggel, élesen. Szétterült szoknyája, vízszintesen előrehajló háta újra rezegni kezdett ujjai gyors, gépiesen szabályos mozgásának ütemére. Kerékjártó szeme előtt hirtelen megjelent az autó, sokkal világosabban, mint az elébb az utcán. Nem ébredt benne vágy, nem fogta el a sóvárgás utána. Mégis a gép képe valami alaktalan, de egész lelkében hirtelen szétömlő kívánságból merült fel, testében érezte könnyű sebességét és a megnyíló ismeretlen távolságokat. Zsebében kétszáz forintot őrzött, amit az ágynemű alá akart tenni, a többihez, az ötvenkétezerhez. De niost emiatt semmi örömet nem érzett, mintha az évek óta gyűjtögetett és dugdosott pénzköteg nem lenne egyéb súlyos, haszontalan kődarabnál. Eszébe jutott, hogy a folytonos panasszal, méltatlankodással, a szegénység látszatának görcsös fenntartásával mennyire gúzsba kötötte magát. S mert nem tudta, hogy ebből hogy bújjon ki, s ha netán sikerül kicsúsznia belőle, mit is tegyen a pénzzel, és mert a mulasztás megmagyarázhatatlan érzése kínzóan belévájt, elkeseredetten felkiáltott: — Az isten verje meg ezt az életet! Az ember gürcöl, robotol hajnaltól éccakáig és nem megy semmire!
