Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-10-16 / 21. szám

nézett utánam, hogy zavaromban kicsúszott a kilincs a kezemből és az ajtó íj ecsapódott.

— Bocsánat — szóltam vissza fülig pirosodva és lerohantam a lépcsőn.

— Sze-re-tem-... sze-re-tem — kopogta a cipőm sarka. — Sze-re-tem! Sze-re-tem! — ujjongott a lelkem.

Attól a naptól kezdve, szinte örömmámorban éltem és még az sem keserített el, ha néha-néha belémhasított a fájó való: annyi, de annyi csinos lány van a gyárban és azt hiszed, hogy éppen téged vesz észre... éppen téged?

Másnap jó párszor felemeltem a kagylót, hogy felhívom, de nem tudtam mit mondjak, mit hazudjak, hogy ne váljak nevetségessé. Végül mégiscsak tárcsáztam és 6 jelentkezett.

— Itt Fazekas Irén — hadartam. — Tóth elvtársat kérem.

— Rosszul tárcsázott... ez nem Tóth elvtárs száma, ő a 31-esen van, itt Kovács beszél... Kovácsa Géza — mondta melegen.

— Elnézést kérek — dadogtam.

— Várjon... egy pillanatig várjon Irénke, mondta gyorsan.

— Tessék — öntött el az édes öröm.

— Tulajdonképpen semmi különös... csak. csak... ha már ilyen kedves volt a véletlen... meg akarom köszönni a gyönyörű, hibátlan munkát...

— Ugyan, szára sem érdemes, hiszen kötelességem.

— Különben hogy van? — kérdezte.

— Köszönöm jól és maga?

Semmitmondó, üres, zavart kérdések, feleletek,

mintha mindketten húzni akartuk volna az időt, ami részemről úgy is volt. Végül mégiscsak elbúcsúztunk és másnap őt kapcsolták ,,tévedésből" hozzám. Nevettünk, egyre fesztelenebbül beszélgettünk és ekkor jöttem rá, hogy a hangja is bársonyosan csengő, szeretnivalóan dallamos.

Tíz napig tartott ez a téves kapcsolás játék és egyre jobb barátok lettünk anélkül, hogy célzást tett volna találkozásra, vagy arra, hogy egy kicsit is tetszem neki.

A tizedik napon volt a névnapom és levelet kaptam tőle. Oda címezte a gyárba és amikor elolvastam, táncolni tudtam volna a boldogságtól.

,,Ha úgy érzi, hogy érdemes vagyok rá... jöjjön el velem moziba. Szeretnék a nevenapjára gratulálni. Ugye megért, hogy így kezdem, de nem szeretem a könnyelmű kalandokat... nem szeretek csalódni. Ha akarja, este 7-kor találkozunk a Diadal előtt. Nagyon várom” — ez volt a levélben. Hát nem drága?! Ha érdemes vagyok rá?! Ki lenne érdemes, ha nem 6?!

Nemsokára csengett a telefon.

■ Megkapta?

— Igen.

■ Ott lesz?

■ Ott leszek — sóhajtottam és letettük a kagylót.

Soha még olyan gondosan nem öltöztem, soha még annyit nem kacagtam, minden ok nélkül, mint akkor.

— Jaj de boldog vagy kislányom, csak vigyázz, nehogy sírás legyen a vége — mosolygott anyám, de nem tudta kedvem szegni.

— Anyu, ha látnád milyen csinos fiú és milyen gyönyörű hangja van... és moziba hív... szeretem... szeretem — daloltam körültdncolva a szobát.

— A nagyon csinos fiúk, lányom, veszedelmesek, könnyen megszédülnek közelükben a lányok —- intett anyám.

— Tudok magamra vigyázni és különben is, Géza nem olyan... — s elrobogtam otthonról.

Amikor odaértem a mozi elé, már ott volt. Két fejjel magasodott fölém és már csak pár lépésre lehettem tőle, amikor megtorpantam. A mosoly ajkamra fagyott, szívembe hasított a rémület, és szám elé kaptam a kezem, nehogy felsikitsak.

Géza jobb kezével kicsit tétován felém nyúlt, aztán akaratlanul is lépett kettöt-hármat és megállt velem szemben. Arca biborpirossá változott és lehajtott fejjel tekintett bal kezére, amely botot szorongatott.

Ő szólalt meg előbb

— Azt hittem tudja.

— Nem! — nyögtem ki nagynehezen majdnem sírva —, hogy tudhattam volna?

— Akkor hát... legjobb lesz, ha. nagyon szomorúan.

Igen... legjobb lesz ha hazamegyek! — gondoltam. Haza akarok menni! Nem akarom, hogy sajnáljanak, hogy mindenki megforduljon utánunk, nem akarok sánta fiúval moziba menni... nem akarok...! — cikázott át agyamon a tiltakozás, de valami csodás erő összeszorította a számat.

— Menjünk be — suttogtam végül is — biztosan meg is kezdték már...

Én. mentem elől és ö ott bicegett mögöttem. A ruhatárnál szabad kezével /esegítette a kabátom. Szerencsére már sötét volt a nézőtéren, így senki nem láthatta, hogy kicsordult a könnyem. Ö azonban észrevette. Mihelyt leültünk, rámnézett és nagyon gyengéden megfogta a kezem.

— Ne sírjon — súgta. — Nem leszek terhére soha... soha többé...

Nem tudom miről szólt a film, nem tudom meddig fogta a kezem, nem tudom meddig borította ködfátyol a szemem, csak arra az életrehalálra menő küzdelemre figyeltem, mely bensőm.. — mondta

ben dúlt. Sánta, mit fognak szólni az ismerőseid? A szüleid?

De hiszen attól, hogy... hogy biceg... még lehet nagyon rendes ember... Nem kell, akármilyen szép is... Ki tudja, milyen lehet a lába... borzalmat keltene bennem... nem tudnám elrejteni szánalmamat, ha látnám, nem tudnám szeretni... nem tudnám szeretni! Nyomorék!... nem egész ember.

Szünet következett, de mi a helyünkön maradtunk.

— Kér egy kis cukorkát? — kérdezte Géza olyan szomorúan, színtelenül, mint aki közben valami nagyon szép álmot, nagyon nagy örömet temet.

— Köszönöm, nem kérek — nyögtem ki és volt erőm mosolyogni hozzá. Aztán csak nézett-nézett szótlanul, hogy szinte alig álltam a tekintetét. Fogaimat görcsösen összeszoritotta a gőg: félő volt, hogy elkiáltom magam: nem kellessz, hagyj engem, menj! Ám minél tovább nézett, annál inkább enyhült bennem a görcsös ellenállás. Végül is — hála a sorsnak — felülkerekedett jobbik énem. Megéreztem valahogy bqnne a ,,jó embert"... s valahogy olyan jó érzés öntött el, amilyet eddig még nem éreztem. Egyszeriben olyan nyugodt lettem. Amikor eloltották a villanyt, ellenálhatctlanul megmozdult a kezem és gyengéden rásimult az övére, amelyet botján nyugtatott. Mozdulatlanná dermedt, nekem pedig érintésétől minden porcikdmat átjárta valami soha nem érzett, kinondhatatlanul jó érzés. Szeretem — döbbent belém — akkor is tudnám szeretni, ha mindkét lába hiányozna...

Nagyon gyengéden, hálás melegen megszorította a kezem. Ez volt a tulajdonképpeni eljegyzésünk. Amikor anyunak elmondtam mi történt, megsimogatta a fejem:

— Légy nagyon boldog kislányom... nem a láb számit, csak a szív, a becsület...

Félév múlva megesküdtünk és ma, hét év után is azt vallom: nincs nálam boldogabb asszony a földön. Két kisgyermekünk van és Gézánál jobb férjet, figyelmesebb kedvest, szeretőbb apát. senki nem kívánhat magának. Azóta elvégezte az egyetemet, mérnök lett és annak az osztálynak a vezetője, ahol azelőtt dolgozott. Mindenki szereti, aki ismeri.

És ha eszembe jut, hogy én, akkor, ott a moziban... — elszégyellem magam. Tönkretehettem volna egész életemet.

Ezt szerettem volna elmondani a lányoknak a villamoson. De talán ha a szőke kislány kezébe kerülnek e sorok, elgondolkodik... Csak a ,,lelki sántáktól” kell megrettenni!

VÍGH RÓZSA

ösztönözte, hogy újra meg újra megbizonyosodjon a pénz valóságáról. Lassan, ujjaira köpve számolta az ötszázhúsz százast, megmorzsolgatva s megcsattantva valamennyit. Az asszony, aki néhány perce fejezte be a városi piacra szánt libák tömését, szemközt ült. vele. Álla alatt kioldotta a szoros csomót és levetette fejkendőjét, mintha azzal együtt az egész napi fáradtságot lehánthatná magáról, s egyik öklét az asztalra tette. Mozdulatlanul figyelte a lapozó ujjakat. Magában ő is számolt, keskeny ajka hangtalanul mozgott, és a kerek számoknál megbiccentette a fejét, mintha sorjában egymást követő, növekvő gombócokat nyelne le. Kerékjártó feltekintett a kendő burkából kiszabadult, csupasz és sovány arcba, amelyen a szemek alatt, a vékony orr két oldalán és a száj mellett a kimerültség alattomosan jelentkező száraz ráncaiban árnyékok sötétlettek

— és hirtelen elkedvetlenedett.

— Milyen elcsigázott! —futott át rajta egy megfoghatatlan pillanatra. — Igaz, hogy a télen már harmincnyolc lesz, de azért nem kéne neki ilyen szikkadtnak lenni.

gy héttel később elterjedt I a híre, hogy Csaia Pál kocsija megérkezett.

— Nem jössz el megnézni? — kérdezte Kerékjártótól az egyik bányász, amikor cigarettavásárlás közben összetalálkoztak.

— Én ? Azt ugyan nem éri meg Csuda, hogy az ő kocsiját bámuljam, akármilyen nagy úr is lett belőle! — felelt Kerékjártó olyan hangon, mintha megsértették volna, s mintha valaki arra akarná rábírni, hogy alázkodjék meg valamelyik haragosa előtt.

Aznap este a ház előtti pádon

is Csada autójáról beszéltek. A lassú szavakat észrevehető izgalom fűtötte át.

— Azt mondják, ötüléses, a motor meg négyütemű. Használtan vette, de nincs benne több harmincezer kilométernél, az árából mégis tizennyolcezret engedtek — mondta valaki.

— Hiszi, aki akarja! — szólalt meg Kerékjártó, és arcán megint megjelent a keserűen csúfondáros mosoly. — Én csak annyit mondok, nagyon sok pénze lehet annak, aki ötvenötezret veszteget el ilyen haszontalanságra. Közülünk kinek telne? fordult a többiekhez támadón, és szinte gyötrelmes kíváncsisággal nézett végig az üldögélő vagy ácsorgó embereken.

— Bizony, bizony... — hallatszott a helyeslő mormol ás, de az arcok bezárultak, és kiismerhetetlenül közönyössé merevedtek.

Három nappal később, szombat délután Kerékjártó éppen a ház előtti pádon ült, amikor az utca elején i ’egjelent a gépkocsi. Halványzöla csillogással, szélesen nyomult előre, úgy tetszett, tömörségével! etölti az utcát és jobbról-balról mindenestül kijebb tolja a házak sorát. Az udvarokból gyerekek futottak elő, az ajtó elé asszonyok, férfiak álltak ki, s néhányon türelmetlenül az útig előrementek, és nevetve, csodálkozva csapták össze a kezüket.

Kerékjártó szíve megdobbant. Olyan dúlt lett, mintha valami nagy megrázkódtatás érte volna, de ebből a dúltságból most hiányzott a harag. Nem akart bámészkodni, mégis a közeledő gépre kellett néznie. A szomszéd házból Szabó István szaladt