Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-10-16 / 21. szám

<

cc.

'<

a:

<

X

cű

AZ

ember a villamoson akorva-nem akarva tanúja lesz mások beszélgetésének, így jártam én is a minap, munkába I menet. Ritka szerencsém volt, ülőhelyem akadt. A második megállónál két fiatal lány szállt fel s megálltak mellettem. Jó ideje csacsogtak már anélkül, hogy egyetlen szavuk értelmemig hatolt volna, amikor az egyik azt mondta:

— Mi van a bicegőddel? Kiadtad már az útját, vagy ugratod még egy kicsit?

— Ugyan?! Nem tudom lerázni! A kis naiv lélek azt képzeli, hogy egy pillanatig is komolyan veszem. Csak nem gondolja, hogy hozzámegyek egy sántához?! Ott azért még nem tartunk... — csicseregte a másik, mintha csak az időjárásról beszélt volna.

— Éppen te, aki annyira szeretsz táncolni? — helyeselt a téma megpendítője.

— Pechemre a házban lakik és folyton az

utamba akad. Nem mondom moziba, színházba járni megteszi, mert jól keres, tele van pénzzel! És tudod mit? Ha nem lenne sánta, még férjül is elfogadnám, olyan csinos arca van, hogy néha... néha úgy sajnálom.

— Na, csak nem vagy szerelmes bele?!

— Nem! Mondom, hogy csak sajnálom! Dehát nem érdekes, egy pillanatig sem veszem komolyan az ügyet...

Majdnem túlmentem a megállómon, annyira megrendített a beszélgetés. Eszembe jutott minden. Minden, ami hét évvel ezelőtt történt.

— Te tennél szemrehányást nekik még csak gondolatban is?! Különb voltál-e te valamikor?! Egy cseppet sem! — mondom magamnak. Igen... de én mégis... de én később... — mentegetőzöm, mintha bíró előtt állnék — aztán egyszerre szívszakadásig vágyom arra, hogy bár elmondhatnám a lányoknak a történetemet.

..Géza nem abban a házban lakott ahol én, a munkahelyünkön ismerkedtünk meg. Műszaki rajzoló volt, évek óta dolgozott a gyárban, amikor én gépíróként egy főmérnök mellé kerültem. Egy műszaki rajz leírásáért küldött át hozzá a főnököm és én tizennyolc évem robbanó fiatalságával, kettesével ugráltam a lépcsőkön felfelé a harmadik emeletre. Másodmagával dolgozott a szobában és amikor beléptem, szinte a hang is a torkomon akadt. Egyikük szürke, jelentéktelen bácsi volt, de Géza... Géza csodálatosan szép. Kinőttem akkor már a bakfiskorból, de szinészgyüjteményem még hiánytalanul megvolt és esküdni mertem volna rá, hogy nincs közöttük egy sem, aki felvehetné a versenyt Géza csinos arcával. Ha lehet valakit meglátni és megszeretni, akkor én az első pillanatban fülig szerelmes lettem bele.

— Kovács elvtársat keresem — szóltam, miután nagynehezen kinyögtem a köszönést.

— Én vagyok — nézett rám kedves mosollyal. Kezet nyújtottam neki és megmondtam a nevem.

— Faragó főmérnök küldött a 26-os rajz leírásáért. Készen van? — kérdeztem.

— Mago fogja gépelni?

Igen én.

Nem tudom el tudja-e majd olvasni az írásomat, — szólt kedvesen... — igyekeztem olvashatóan írni, nem szeretem, ha valaki bosszankodik miattam — s ezzel átnyújtott egy paksamétát.

Gyöngybetűkkel teleírt lapok voltak, olyan olvashatóan és olyan rendesen, szépen egymás mellé rakott betűk, számok, hogy akár egy elemista is eligazodott volna rajtuk.

— Kitűnően olvasható — mondtam mosolyogva.

— Ha mégis valamelyik beszúrás zavarná, csak szóljon át a telefonon, szívesen adok felvilágosítást... 27-es mellék...

Megfogtam a dossziét és elhagytam a szobát. Nem voltam éppen csúnya lány, viszont olyan isten tudja milyen szép sem, amit akkor nagyon sajnáltam.

Jókedvem hirtelen elpárolgott, úgyhiszem abban a pillanatban lettem igazán felnőtt és egyben reménytelenül szerelmes is. Kolleganőimtől érdeklődhettem volna felőle, kicsoda-micsoda, de nem akartam. Féltem, hogy azt mondják: na, a kis újonc, mindjárt kiszemelte magának a legcsinosabb férfit a gyárból!

Nekikezdtem a gépelésnek és egyre rágondoltam. Bár minden szót el tudtam olvasni, még a beszúrásokat is, nem állhattam meg, hogy legalább egyszer át ne szóljak neki.

— Kovács elvtárs, ez itt a huszonharmadik oldal hetedik sorában „idom” szócska? — kérdeztem.

— Igen... Sajnálom, hogy mégsem tudtam olyan olvashatóan írni, ahogy szerettem volna, -=mondta kedvesen és én egyszerre nagyon elszégyelltem magam.

Azután elkészültem a munkával és a főnijköm átnézte.

— jól van — mondta. Egy példányt mielőbb vigyen át Kovácsnak, a többi itt marad nálunk.

Már végefelé járt aznap a munkaidő, nem is voltam úgy öltözve, ahogy másodszor a szeme elé szerettem volna kerülni, azért másnapra halasztottam a példány átadását. Reggel mindenkinek megakadt a szeme rajtam.

— Hova készülsz? Kinek akarsz tetszeni? — kérdezték egyre-másra a kolléganők, én pedig jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy szebb vagyok, mint máskor. Megigazítottam a frizurámat és elindultam a harmadik emeletre. Ezúttal felnőtthöz méltó, komoly lépésekkel haladtam felfelé a lépcsőn. Bekopogtattam. Egyedül volt a szobában. Hellyei kínált, nagyon kedvesen beszélgetett velem, megköszönte a szép, tiszta munkát és mivel nem volt okom a továbbmaradásra, elköszöntem. Az ajtóból — ahogy húztam be magam után — visszanéztem. Különös fájdalommal szép fekete szemében, olyan gyengéden

N

i

'S

Mint e falubeli férfiak legtöbbje, Kerékjártó is a határtól öt kilométernyire fekvő bányatelepen dolgozott. Süldőlányai beléptek a termelőszövetkezetbe, felesége pedig otthon a nagy veteményes kertet művelte, disznókat hizlalt eladásra, libákat tömött és mosott, főzött, vasalt. A ruházaton kívül úgyszólván nem költöttek semmire. Azután, hogy a házhoz még egy szobát, új konyhát, üveges verandát építettek és az egészet újonnan bebútorozták, a felesleges pénzt félretették. A százasok szépen kisimítva feküdtek a lányok kelengyéjébe szánt, kézzel hímzett párna- és paplanhuzatok alatt.

Kerékjártó nem határozta meg, mire gyűjt, de szívósan takarékoskodott az asszonnyal együtt, anélkül, hogy valaha is beszéltek volna arról, mire is

fordítják a pénzt. Volt bennük valami velük született, velük nőtt aggodalom, amit csak ez a dugott, rejtegetett, fokozatosan gyarapodó összeg csillapított le valamennyire. Mint oly sokan ismerőseik közül, ők sem vitték szaporodó ezreseiket a takarékba, mert azt hitték, akkor hamarosan szétterjed a híre, hogy mennyi pénzük van, ettől pedig mindennél jobban irtóztak. A kétszeresére tágult ház, a közeli városban vásárolt új bútorzat ellenére is görcsösen, s valami belső elkeseredéssel ragaszkodtak a szegénység látszatához. Úgy érezték, szégyenteljes pöreségben állanának a világ előtt, ha kiderülne, hány ezrest gyűjtöttek össze.

Néhány hete arról suttogtak a faluban, hogy Csada Pál vájár autót vásárol. Ez a hír, anélkül, hogy tudta volna miért,

nyugtalanná tette Kerékjártót. Néhány napig nem említette, mintha végül is elfeledkezett volna róla. De egy délután, amikor feleségével együtt ásott a kertben, váratlanul megszólalt: |

— Hallottad ? Azt mondják, Csada autót vesz. Nem fér a bőrébe, urat akar játszani.

Az asszony felegyenesedett, sovány arca elsötétült:

— Azt. Csak ő tudja, miből telik neki. Csadáné hosszú, fényes pongyolában jár otthon, még a szükségére is abban megy — mondta szigorúan és vádolón. — Takarodsz innen! — kiáltott rá kirobbanó méreggel a macskára, amelyik elnyújtott testtel, kényeskedö lassúsággal lépdelt végig a kifordított rögök élén, és utánacsapta az ásót.

\S erékjártó szabad napjain a termelőszövetkezetben is vállalt munkát. Hazatérése

után, tenyerével tartva sajgó derekát, elbeszélgetett szomszédaival. Ahányszor Csada Pál autójára fordult a szó, arcára keserűen csúfondáros mosoly ült ki.

— Az ural akarja játszani! A grófot letettük, most majd ő lesz az új gróf, autón fog járni a bányához! Meglássátok, szóba se áll majd velünk. Mit kell neki a szegény bányász, aki csak úgy, gyalogosan jár! — mondta hangosan, és végignézett a szaporán vagy bizonytalanul bólogatófejeken. Bár autóbusz hordta őket a telepre meg haza. Kerékjártó ilyenkor a lelke mélyén a sárban, hóban görnyedten taposó ember megalázottságát érezte. Aznap este, amikor lánya ' már lefeküdtek, újra átolvasta a pénzt. Ez, amióta gyűjthetett, szokásává vált, nemcsak az öröm, hanem egy különös, gyanakvó félelem miatt is, ami arra