Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-08-21 / 17. szám

i — Menjek, vagy maradjak? — ezen töpreng Karasz Irma. Otthagyja-e a férje kedvéért a szépen berendezett új házat, anyját, munkatársait. Érde­mes-e vállalnia egy új környezet, új munkahely, kisebb lakás nehézségeit azért, hogy helyreálljon a családi béke, hogy együtt élhessen párjával. Köteles-e egy mai asszony lemondani mindezekről a férfi kedvéért, azért, hogy az képzettségéhez méltó munkát végezhessen, miért nem a férfi, a férj az, aki hazatér? Mi lenne a helyes megoldás? Ka elmegy, sajnálni fogja a házat, a bútort, a hűtő­­szekrényt, televíziót, anyját, a kertészetet, ahol dolgozott. Ha marad, sírni fog a férje után, aki csak hetenként egyszer jár haza. Ha a férj jön haza dolgozni, elégedetlen lesz a munkahelyével, nem tud tovább tanulni, nem segít annyit a szövetkezet­nek, a társadalomnak, mint új, mostani munka­helyén. Irma és Imre tanácsot kérnek, tanácsot várnak olvasóinktól. Segítsenek nekik, hogy megtalálják azt az utat, amely nyugodt, kiegyensúlyozott életükhöz yezet! Kedves Irmuska! A szerkesztőségbe küldött leveledet többször is átolvastam, hogy jól megfontolt választ küldhessek neked. Én a te helyedben azt tenném, hogy a férjem után mennék. Mert az ő gondolkodásmódja nem­csak a külsőségeket veszi az élet alapjául, hanem céltudatosan a jövőbe néz. Ott vállalt munkát, ahol tudásával nagyobb hasznára válhat mind a szövetkezetnek, mind a társa­dalomnak. Tudom, hogy nehéz otthagyni mindazt, amit az ember a munkájával terem­tett elő. De ha szereted a férjedet, arra kell gondolnod, hogy egyedül van a távolban. Az ellátása sem valami jó, ahogy a levéléiből VÁLASZÚTON kivettem. Irmus, bármennyire szeret is a fér­jed, ha hosszabb ideig nem leszel a közelében, elhidegül tőled. Találkozhat olyan nővel, aki jobban megérti a célkitűzéseit, gondolkodását, mint te. Ha elmész az új lakhelyre, idők múltával ismét megszerzitek azokat a dolgokat, ame­lyekről most le kell mondanod, mert hiszen azok pótolhatók. De ki tudja, ha ilyen köny­­nyelműen bánsz családi életetek nyugalmával, az visszaszerezhető-e, ha semmiről sem akarsz lemondani ennek érdekében. Németh Izabella, Udvard Első a férje! Rendszeres olvasója vagyok a Dolgozó Nőnek. Már több hozzászólást írtam az Ifjú szemmel című rovat részére. Most ismét fel­támadt bennem az a gondolat, hogy újra megírom véleményemet. Még nem vagyok férjnél, sok tapasztalatom nincs az életben, de mégis hozzászólok: Kedves Irma! Megértem, hogy igazán vá­laszúton állnak férjével együtt, és nem tudják eldönteni, merre kell indulniuk. Még fiatal házasok és ha már most nem tudnak meg­egyezni a férjével, akkor mi lesz később? Ha már férjhez ment, akkor nem az édesanyja az első, hanem a férje. És ha igazán szereti a férjét, akkor remélem, követni fogja. Hiszen azután is meglátogathatja még az édes­anyját. Lehet, hogy idővel szükség lesz a férjé­re a maguk falujában is és akkor ismét vissza­költözhetnek szép házukba, amit maga úgy sajnál otthagyni. Én azt tanácsolom, hogy most csak kövesse férjét és menjen el Yele oda, ahol az 6 munkahelye van. Ne vegye el a férje kedvét a tanulástól, hanem örüljön neki, hogy szakképzett ember. Meglátja, egyedül így lesz boldog. De ha marad, maga is és a férje is boldogtalan lesz egész életében. S. V, F. Bratislava Tisztelt Karasz Imre elvtárs! Olvastam ta­nácskérését. Megértettem, hogy küzd az élettel és tudását nem akarja sutba dobni, hiszen feláldozta érte munka utáni pihenő idejét. Ezt azért is tette, hogy szebbé vará­zsolhassa életét, hogy megalapozza neje és leendő családja részére a boldog otthont. Feleségének nincs igaza, mert a házat, az anyagi tulajdont a tűz is elemésztheti, a víz is elviheti, de a tudmány mindig megmarad. Kedves feleségének örülnie kellene, látva az ön szilárd elhatározását a tanulást illetően. Remélem, megérti majd 6 is, hogy önnek van igaza és követni fogja munkahelyére. Sok szerencsét, boldogságot kívánok. Mária Fiúszová, Komámé István iskolába készül István egy reggel kávézás köz­ben azt mondja bátyjának, Pa­linak. — Mától kezdve senki se hív­jon Ipinek! Se te, se nagymama, se anyuka. Mert én már a jövő hónapban iskolás leszek! Istvánt eddig Ipinek hívták, ő nevezte el igy magát, amikor még csak két foga volt, és ha egyet lépett, a földre huppant. Ilyenkor magára mutatott és azt hajtogatta: „Ipi... Ipi... “ Pali, a nagy harmadikos, aki már úgy ismeri az iskolát, mint a vén tengerész a szelek járását, megjegyzi:- Ha már nem akarsz Ipi lenni és komoly iskolás­nak készülsz, ne haran­gozz se a lábaddal az asztal alatt, se a kiska­­nállal az üres csészében, és tanuld meg az iskolai dolgo­kat. Ipi-István abbahagyja a haran­gozást és nagy szemekkel figyel. — Értem, Pali. Taníts meg azokra az iskolai dogokra! — Hát — ráncolja a homlo­kát Pali — mondjuk, hogy ez a szoba az iskola és te bejöttél az osztályba. Na. Most mit csi­nálsz? — Hát... a padba ülök... Jól mondom ? — Jól, bikfic! És mikor a ta­nító bácsi bejön, felállsz és kö­szönsz. — Mért álljak fel, ha már le­ültem? — Mert így illik. És csak akkor ülhetsz le újra, mikor a tanító bácsi megengedi... Aztán kez­dődik a lecke. A tanító bácsi beszél. Te meg... na ifaondd meg, te mit csinálsz? — Én is beszélek!-Kivel?-Hát a tanító bácsival! — Eszed tokja! — méltatlan­kodik Pali. — Csak akkor felelsz, ha kérdez!- Jó. Ha nem kérdez, akkor egy másik gyerekkel fogok be­szélni ! — Csudát! Legalább harmin­cán lesztek az első osztályban. Mi lenne, ha mind a harmincán beszélnétek? Ezt csak szünetben szabad. Órán csendben kell ülni! — Muszáj ülni ? Nem sétál­gathatok, míg a tanító bácsi be­szél?- Szó se róla! Képzeld el, mj lenne, ha minden gyerek sétálgat­na. Szegény tanító bácsi megbo­londulna! Csak szünetben sétál­gathatsz, mikor tízóraizol. — De ha nagyon megéhezem addig, ehetem a tízóraiból, ugye ? — Órán? Képzeld el, ha min­den gyerek enne! Micsoda csám­­csogás meg papirzörgés lenne! — Még mi van ? — kérdi István kimerülve. — Várj csak. Igen! — bök hom­lokára az okos Pali — ha kérdezni akarsz valamit a tanító bácsitól, akkor feltartod az ujjadat. — Melyiket ? — Hogyhogy melyiket? — hökken meg Pali — hát így te­szel, ni! Mert az iskolában nem lehet csak úgy ukmukfukk beszélni ahogy itthon szoktál! — Jó, majd feltartom — egye­zik bele buzgón Ipi-István... — Nem könnyű ez a sok iskolai do­log. De azért megtanulom. — MARTON LILI Otthon Nesze, Katinka, óvodatáskám — nem kell többet, az iskola vár rám: nesze, de hallod, mit pityeregsz, mi? ... Igyekezz inkább felcseperedni — nem olyan szörnyű nagy dolog ez — s akkor neked is csatos-szijas iskolatáskád lesz! Készülődés Tégla pendül, cserép koppan; nap ragyog az ablakokban. Üj iskola épül, meszelik a régit. — Gyere, Pista, menjünk oda, bár a kerítésig. Mind közelebb, közelebb mennek, napról napra, míg egy reggel beülnek a legelső padba. 15

Next

/
Thumbnails
Contents