Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-08-21 / 17. szám
;zárnybontogatás шн ' Lefelé jövök a fenyőktől hetárolt erdei úton. Lassan elömlik bennem a fájdalom, amint egy fenyőóriás mellett megállók. Szivet véstek élő húsába. Fájt? Tudom, hogy fájt, de neked már jó. Kiforrt a fájdalmad, de bennem még sok van. Nagyon sok... Azt mondják, gyönyörű itt minden. A külföldiek ellepik a szállodákat, a villákat. Mókusok ugrálnak a titkokat őrző fákon. Parányi madárkák rejtőznek a bokrok alján, összesimuló szerelmesek sétálnak a kaviccsal beszórt sok erdei úton. Én is sétálok. Egyedül, cél, értelem, gyönyörködés nélkül. Nincs bennem semmi. Üres vagyok. Nem tudok sírni, nem akarok semmit, nem tudom ki vagyok, hová tartozom. Korábban is gondoltam a halálra, ilyenkor rettenetes félelem fogott el. Vacogó fogakkal képzeltem végig — miként, lakmároznak kihűlt testemen a mohó férgek százezrei. — Mindig erre gondoltam, hogy ez a halál. Most — most nem gondolok semmit. — Aki meghal, az nincs többé. Ha meghalok, én sem leszek — ennyi az egész. Nincs bennem többé félelem. Olyan fiatal voltam, tiszta volt a lelkem, a gondolataim, amikor a rendelőbe egyszer belépett egy fiú. Remegő kézzel kötöttem be összeroncsolt ujjait. Homlokáról csöpögött a veríték a fájdalomtól, mégis én lettem rosszul. Vizet ittam. A fiú mosolygott. Látszik, hogy újonc, szöszike... — Elnézést kérek, még nem láttam ilyen összeroncsolt ujjakat. Be kell mennie a sebészetre. — Hogy hívják? ■ Nem ismer? — Egy másodperc töredéke alatt végignéztem rajta — beleremegtem. — Mintha láttam volna valahol ezt az arcot, ezt a magas, karcsú termetet. Igen, biztosan láttam. A barátnőimmel ha arról beszélgettünk, vidám, bolondos, szabad délutánokon, milyen fiút tudnánk igazán szeretni — én mindig ilyennek Írtam le az ideálomat. Ilyennek láttam, pontosan minden ilyen volt rajta. Mosolygó barna szem, homlokba hulló sötét haj. — Nem ismer? — hallottam a kérdést. — De igen. Ismerem, csak a nevét nem tudom. — Éreztem, hogy forró hullám fut keresztül rajtam, lángba borul tőle az arcom... A fiú a szemembe nézett, rám mosolygott. Szabó László vagyok. Eddig Csehországban dolgoztam, de most hazajöttem. Itthon maradok. Új házat építek, megházasodom. — Megházasodik? > Я— Persze. Ha már elkészült a házam — házas leszek. Megkönnyebbülten nevettem. — Már értem. Nem úgy gondolta, hogy nősül ... — Ezt utoljára hagyom, különben még nincs választottam... — De nekem már van, gondoltam álmodozva —, míg a szívem olyan hangosan dobogott, hogy beleszédültem. Forró, lázas napok következtek. Szabó Laci, Szabó Laci... Úgy simogattam magamban ezt a két szót, mint az új báli ruhámat, amelyben az első bálomra mentem, ahol kizárólag Szabó Lacival akartam táncolni. Szobó Laci meg' sorba vitte a lányokat. Keserű könnyeimet alig bírtam visszatartani. Kértem az édesanyámat, hogy menjünk haza. Elindultunk. Szabó Laci utánunk jött. Jóestét kívánok. Korán van még hazamenni. Szabad Katika? — Torkomat még mindig fojtogatta a sírás, de mosolyogtam: — Szabad, bár illetlen dolog visszamenni, ha már egyszer elindultunk. Különben este óta itt vagyunk. — Még most is este van. Alig tíz óra. Ezután már csak magával fogok táncolni. Nem sértődhetnek meg az ismerős lányok. Őket is megtáncoltattam... Ügyesen feltalálta magát. Ez is nagyon tetszett... Tánc utón kézen fogott és ott álltunk az italokkal teli pult előtt. — Én vagyok az idősebb — kezdte. Igen. — Úgy tudom kilenc évvel többet éltem magánál. Megisszuk a pertut. Jó? Azon az estén szeretett belém Szabó Laci, ahogy bevallotta, amikor megbetegedtem, őmiatta lettem beteg, mert az anyám megtiltotta Lacinok, hogy hozzánk járjon. Megtudta, hogy fönt Csehországban viszonya volt egy férjes asszonnyal, aki miatt az állásából is elbocsátották... Napokig nem ettem, lefogytam. Az orvos összeszidott, mert a kifőzött injekciós tűket összetörtem. Leforráztam a kezem, betegszabadságot kaptam és Szabó Laci a kidobás ellenére is eljött hozzánk. — Eljöttem Irma néni, bár nem vagyok taiakodó természet és azt is tudom, nem nagyon lelkesedik értem. Az én szándékaim Katival kapcsolatban a legtisztdbbak. A rendelőben kerestelek Kati. Hiányzol nekem. — Az anyám tapintatosan kiment. sebb. ■ Hiányoztam? Mi az neked. Eggyel keve- De nekem te vagy az egyetlen és az összes... — Néztem a barna, bársonyos szemeket és beieremegtem. Szemem elé kaptam a kezemet, Laci gyöngéden lefejtette arcomról, átfogta a vallómat és kényszeritett, hogy a szemébe nézzek. A szivárvány összes színei a szemében ragyogtak, 14 úgy suttogta lágy, mélyről jövő hangon: — Te vagy nekem a legdrágább. Még most is érzem ezt a csókot, az elsőt, amilyet csak egyszer kaphat az ember. Életében egyszer. Jaj — nem! Nem akarom érezni... Már érezni tudok? — Hiszen akkor vagyok még. Vagyok még és leszek. Körülnézek... Teljes szépségében bontakozik ki előttem a táj. A villák szürkés, sárgás foltokként kukucskálnak, néznek rám a fenyők közül, érezni kezdem az illatoktól terhes levegő ezer ízét. — Meglátom az emberek arcát, amint elhaladnak mellettem. Azt is észreveszem, hogy mosolyognak. Megpróbálok én is mosolyogni, de eltorzul az arcom Egy egészen uj villa nőtt ki a földből, közvetlenül mellettem. Nyitva van az ablaka — és bentről durva veszekedés hallatszik. Befogom a fülem és gyorson hátrafordulok. Fölfelé megyek újra.. Öt évig jártam együtt Lacival. Szerettem. És most? Most nincs semmi. Csak a múlt... Akkor fölépült az új ház. Laci új háza és az én új-házam, mert öt éven keresztül építette nekem. Szóval és anyaggal, csak szívvel nem. És ezt csak öt év után tudtam meg. Azt, hogy keveset keresek, hogy nincs pénzem bútorra, öt év múlva tudtam meg, hogy Lacinak bútor kell, pénz. autó — nem szív. A szülei először haragudtak rám, de később a szivükbe zártak. Laci többször kért tőlem pénzt. Amikor a fürdőszobát csinálták, utolsó fillérig odaadtam a pénzem, hiszen én fürdőm ott legelsőnek, ezt mondta nekem Azután, amikor elkészült, elfelejtett meghívni. Amikor megemlítettem, hogy mások is vesznek fel kölcsönt bútorra, építkezésre, motorkerékpárra — Laci durván rámtámadt. Ha te is összeraknád a fizetésed, már megvolna a bútorra való. Azt nem akarta tudomásul venni, hogy két testvérem van, akik iskolába járnak és mint a serdülő gyerekek általában, sokat esznek. Az én fizetésemből élünk. Mit szeretek ezen a szívtelen emberen, aki csak új házát látja összeszűkült szemmel, csak magára néz, érzés nélkül megy el mindenki mellett. A tulajdonos. A fiatal hős. akiből istent csinált az új ház, vagy a képzeli így? Egyremegy. Akkor még szerettem. És most7 Most semmit se tudok, csak megyek egyre magasabbra, egyre c éltalonabbuí. Üdülök. Én, az asszisztensnő, egy külföldiektől hemzsegő szállodában lakom. Mindez gyönyörű lehetne, ha nem élném át újra a múltat, ha nem! hallanám az új ház nyitott ablakain keresztü Szabó Laci hideg, fölényes, nyugodt hangját, ahogy az édesanyjával veszekszik. — Nem veszem feleségül. Nincs bútora. Nincs pénze. Autót akarok. Olyan lányt, akinek pénze is van. Ott álltam a nyitott ablak előtt. Akkor akartam megnézni az új fürdőszobát... Lehajoltam a földre, egy félig, letört fehér szegfűszálat emeltem fel, mely az ideiglenes drótkerítésen keresztül kihajolt az utcára... Hasonlítunk egymásra, fáradt, letört virág. Otthon lassan szétnyitom a tenyerem. Ujjaim közt összegyűrve haldoklik a fehér szegfű. Nedves a tenyerem: sírt benne a virág. De én nem tudok sírni. Vízbe teszem a szekfűt. Állok fölötte, reszket a szám ...A húgom perdül a szobába. Ide nézz... Jegygyűrű van a kezén — de ez még semmi. Guszti meg én szövetkezeti lakásra gyűjtünk, de nem várjuk meg, amíg elkészül. Három hét múlva esküszünk... Dallamosan felkacag és twlsztet táncol о szoba közepén. A kórházban térek magomhoz. Mellettem az éjjeli szekrényen nagy csokor fehér szegfű. Milyen illatosak, frissek, milyen hosszú a száruk, milyen fiatalok, milyen üdék... Meg kellene kérdeznem a nővért, ki hozta a szegfűket — de minek kérdezni, hiszen pár nap múlva úgyis elhervadnak. ...Milyen furcsák a fák és milyen csönd van. Keresem az eget, visszanéznek rám a csillagok, észreveszem, hogy fázom — talán el is tévedtem. . DANCZI JOHANNA
