Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-07-24 / 15. szám

az érzés vigasztaló és megnyugató volt. Ezt érezte akkor is, amikor ebédután az árnyas pádon ült s a kisfia kabátját kötötte. A festő a pádhoz támaszkodva állt és nézte, ahogy dolgozik.

— Tudja, mi jutott az eszembe? — szólalt meg hosszú szünet után. Zsuzsi felpillantott a kötésből. — Hogy milyen szép volt tegnapi közös kirándulásunk.

— Tegnapi kirándulásunk? De hiszen nem is voltunk sehol.

— Nem? Pedig nekem úgy tűnt, hogy ott ültünk együtt a pásztortanyán. A kuckó előtt asztal és pad. Lábunknál borzas puli nyújtózkodott. Az ég alján gomolygó fehér fellegek, s körül a fenyőkkel övezett zöld mező. Nagy, puha csend. Előttünk juhsajt és friss kenyér. A juhászgazda bent a kuckóban tett-vett és én akkor megcsókoltam magát.

— Nagy kópé maga... — Zsuzsi önkéntelenül is a férfi keresztneve után keresgélt. A festő kisegítette.

Gábor.

Nem akarom így szólítani — mondta Zsuzsi és összerezzent.

— Mért idegenkedik annyira tőlem ? Ugyan. A mester és a kis hivatalnoklány

— Na látja, akár csak a mesékben.

A pad mögött rőt lombú törpefák bólogattak. Előttük szökőkút csobogott. S ha a szellő felkapott egy-egy vízcseppet, az arcukhoz sodródott a hűvösség.

Másnap együtt mentek kirándulni, összehajló fenyők alatt tekeregtek a hegyi ösvények. Nyüzsgő hangyák szaladgáltak a talpuk alatt és mindenütt bódítón zengett és zümmögött a természet. A festő Zsuzsi ajkát kereste és ő nem ellenkezett, de amíg átengedte magát a csóknak, gyorsan elismételte magában, „holnap elutazom, holnap elutazom.“

De nem utazott el. Hanem már korán reggel kint ácsorgott a hotel ajándékboltja előtt.

— Mit akar venni ? — integetett feléje

festő, aki éppen az étteremből lépett ki.

— Trombitát.

Együtt mentek be az üzletbe. Az elárusítónő becsomagolta az aranyszínű pléhtrombitát. A férfi fizette ki.

Zsuzsi sokáig szorongatta kezében a trombitát és este is a trombitára gondolt, amikor a 270-es szobaajtó becsukódott mögötte. Vidáman zúgó hangokkal volt tele a pillanat.

így ért vissza a szobájához és csendesen bekopogott, hogy szobatársnője beengedje. Zsuzsi nem szólt semmit, csak előkereste a trombitát és belefújt. Tréfás, rikoltó hang borzolta fel a csendet és Zsuzsi úgy érezte, hogy konfetti-eső hull a szobában, s hogy a szoba is tarka sátorrá változik, ahol bohókás törpék szaladgálnak a lába körül. Egész éjjel cirkuszról és mézeskalácsosokról álmodott és különös, édes szavakról, de amikor reggel felébredt, széjjelmosódtak a szavak és formák nélkül kavargóit benne az érzés. Csak amikor már egy hete nőtt benne a boldogság és az öröm és újra ott sétáltak az összehajló fenyők alatt, akkor oldódott szavakká az érzése, átkarolta a festő nyakát és pajkosan, hebehurgyán tört ki belőle a vallomás, valahogy úgy, ahogy a kis pléhtrombita hangja rikoltotta azon az első éjszakán.

— Nagyon, nagyon szeretlek, Gábor!

De a festőt nem ragyogta be Zsuzsi rajongása, lehajtotta a fejét, a földet nézte, ahol most is hangyák nyüzsögtek, cipője orrával a megbámult tűleveleket rugdalta és csak nagy sokára emelte fel a fejét.

— Nagyon ? — kérdezte csúfondárosan. — A legtöbb ember teljesen képtelen a saját érzéseit megmérni.

— Gábor... — kezdte az asszony, de a férfi legyintő mozdulatába botlott a hangja és elakadt.

— Mi persze szívbajosok gyakran érzelgünk — mondta a férfi, Pedig nézzen körül, milyen harmonikus a természet, csak vegye számba ezelcet a lágy és puha színeket, minek rikító és kitalált színekkel összefirkálni.

— Kitalált színekkel? — szólt közbe riadtan Zsuzsi és egy mogyorószínű mókusba kapaszkodott a tekintete, amely egy sudár vörösfenyő kérgein igyekezett fölfelé.

— Látom, nem értjük egymást — legyintett újra a festő — nos, elmondok egy történetet, amolyan életszagú históriát — de most se nézett szembe Zsuzsival, a földet vizsgálta nyugtalan pillantással, mintha csak az úton heverő fenyőtoboznak vagy a körülötte szaladgáló bogaraknak beszélne. — Sok évvel ezelőtt belémszeretett egy unatkozó asszony. Belémszeretett ? ö nevezte így a pillanatnyi örömet és a hisztérikus nők túlzásával kijelentette, hogy nem tud nélkülem élni. Nagy szavak! — A festő cigarettáért nyúlt és tempósan rágyújtott. — Az asszonynak férje volt és két gyereke. Képzelheti!

Megkérdeztem tőle, hogy ráért-e a saját szavai mögé pillantani csak egyszer is. Tudja mit mondtam neki ? Mérjük meg azt az érzést. Nekem is van erre egy kitűnő találmányom. Az ember gyakran találkozik másokkal és maga se tudja, mit ér ez a talákozás, mi szunynyad az érzés szavakba foglalt képe mögött, össze kell hasonlítani. De hát mivel? Az ismerttel az ismeretlent. Mondjuk így: mit jelent nekem ez a férfi, ez az idegen világ, aki egy percre megdobogtatta a szívemet, vajon jobban szeretem, mint a testvéremet, az anyámat, uramat, gyermekemet? Vajon szívesebben vagyok vele, mint velük ? Vele akarnék-e élni inkább ? És így tovább... Persze önmagunk cinizmusát ilyesmikkel nemigen döbbenthetjük meg. Az életet csak a halállal lehet megijeszteni, vagy legalább is őszinteségre kényszeríteni. Itt állunk hát a végső kérdésnél. Vajon kit veszítenék cl könnyebben, őt vagy a gyermekemet ? A végzet kérdez, felelni keli, felelni és választani. — Itt megállt, tétován Zsuzsira nézett, s közben mutatóujjával lepöckölte cigarettájáról a hamut. — Reggelig várok a válaszára, mondtam akkor annak az asszonynak. És tudja mi történt? Reggel szótlanul megszorította a kezemet és elutazott.

Zsuzsi dermedten hallgatta a férfit. A szeme előtt mintha apró villámok táncoltak volna, a füle zúgott. Aztán hirtelen megfordult és a tekergő hegyi ösvényen úgy ahogy a lába bírta, elindult vissza a hotel felé. Futtában még hallotta a festő kiáltását: — Várjon, Zsuzsi, hova szalad!? — De lassan minden hang elmosódott, az erdő zümmögő zaja is, csak fejében dörögtek és zakatoltak a festő szavai „a rikító színekről, a pillanatnyi örömről. S megértette, hogy hiába minden összehasonlítás, őt már régen összehasonlította a festő és felejtésre ítélte, a pillanat örömébe zárta. Amikor a szobájába ért, leborult az ágyára. Sírás fojtogatta. De kintről a júniusi táj most is benézett az ablakon és vasárnapot köszöntöttek a fenyők és a messzeségbe mosódó dombok. — Huszonnégy éves vagyok — nyögte Zsuzsi ámuló szívvel és az aranyszínű trombitáért nyúlt. A szájához emelte reszkető kezével, s amint belefújt, egyszerre virgonc hangok rebbentek szét a szobában, táncoló hangjegyek szálltak körülötte, s az egyik hangjegy pufók gyermekarccá változott, s a mosolya olyan volt, mint a kisfiáé.

Motioszlóy M. D.

huba azonban váratlanul új irányt adott a vallási kérdés fejlődésének.

A tó partján elmagyarázta a többi gyereknek a papiros jelentőségét. Odahaza ki is próbálta. Papirossal ki bélelte a nadrágját, és elejtette a tejesköcsögöt. Apja tüstént leoldotta nadrágszíját, de Melhuba csak fele annyi fájdalmat érzett, mint máskor. A papiros ettől fogva szent dolog lett a darázsdi iskolások szemében, gyűjtögetni kezdték, akárcsak a kínaiak, akik annyira megbecsülik a papirost, hogy még az utcán is fölszedik. A papiros nagyszerű védőszernek bizonyult. A fő páncélszállító Miszterka volt, a boltos fia, s a hitoktató hamarosan észrevette, hogy a bitang kölykök arcáról eltűnt a feneküket facsaró kín kijefezése.

Elmélkedni kezdett, s arra a következtetésre jutott, hogy alighanem megkeményedett a bőrük, s a hittanórákra vastagabb nádpálcával kell felszerelnie magát,

mert Isten végtelen jóságában vastagabbra is növeli a nádat.

A bűnösöket felsorakoztatta a dobogó előtt, megmondta nekik, hogy úgy látszik, már hozzászoktak a vékony nádpálcához.

— Nesze pénz — mondta Miszterkának, — fuss az apádhoz és mondd meg neki, hogy jó erős vastag nádpálcát válasszon ki.

Figyelmét nem kerülte el, hogy a bűnösök arca kínosan megrándul, szívét elégedett öröm töltötte el, s boldogan dörzsölgette kezét, összeszorította pengevékony ajkát, s arra gondolt, hogy ő is jobban fogja élvezni, ha vastagabb nádpálcával verheti a kölyköket.

Miszterka papája nagyszerű nádpálcát választott ki, vastagsága teljesen kiegyenlítette a védő papirospáncél hatását.

A találmányt tehát tökéletesíteni kellett, s Melhuba egy délután a tó partján kimondotta a varázsszót:

Papondekli!

A hittanóra ezentúl olyan volt, mint valami tüzérségi gyakorlat, a gyerekek feneke tompán dongott, s a hitoktató úr elgyötörtén sóhajtozott:

— Istenem, atyám, micsoda kemény bőrük van ezeknek!

Elküldte Miszterkát, hozzon még vastagabb nádpálcát. Ez volt a legvastagabb pálca, amely valaha is darázsdi ember szeme elé került. Csapásai alatt hasadozott a kéregpapír.

— Most már nincs segítség sírta el magát Melhuba.

A legközelebbi hittanórán a gyerekek elfásult, kétségbeesett képpel meredtek maguk elé. Tudták, hogy minden hiába. Csak Kratochvil arcán rémlett bátortalan mosoly.

Annál bizonytalanabbul felelt, amikor a hitoktató megkérdezte, mikor mutatta meg az Úristen az embereknek első ízben végtelen kegyelmét.

Tizenöten álltak a dobogó előtt,

köztük Kratochvil. Tíz gyerek hátán már boszorkánytáncot járt a nádpálca, bőgve támolyogtak vissza a padba, a hitoktató üdvözölt mosollyal suhogtatta szerszámát, s intett Kratochvilnak.

Térdére fektette, a fenevastag nádpálca fütyülve hasította a jajgatástól sűrű levegőt, és bumm! Kratochvil nadrágja úgy megcsendült, mint a cintdnyér, amikor úrnapján áldásosztás közben összecsapja a rezesbanda nagydobosa.

A hitoktató elengedte a vigyorgó Kratochvílt és ráordltott:- Le a nadrággal!

Kratochvil arcáról lehervadt a mosoly, leeresztette nadrágját, s elkámpicsorodva nyújtotta oda a hitoktatónak a bádogtáblát, amelyet előző este emelt el a templomból.

A hitoktató elképedve olvasta:

,, Adakozzatok Isten házának szépítésére! "

13