Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-07-10 / 14. szám
A kapák szorgalmasan lazították a földet. Az asszonyok le-lehajoltak, hogy a fattyúhajtásokat kitépjék a kukorica tövéből Magasan állt a nap. — Úgy látszik, már dél lesz. Hagyjuk abba asszonyok — szólt az egyik — mert aztán nem lesz időnk főzni. — Jó lenne ilyenkor egy szakácsnő, aki megfőz, mire az ember hazamegy — vetette közbe sóhajtva a másik. — Az lenne jó édesanyám, — szólalt meg Ilonka, aki a kikapált kukoricát szedte össze a nyulainak — ha lenne egy olyan terülj asztalkánk, amilyenről tegnap olvastam. — Beszéltek, csak beszéltek — mondta Maris néni — de nincs aki főzzön helyettetek! És elindultak hazafelé. Úgy fél tizenkettő lehetett. Hamar valamilyen gyors ebédet készítettek, volt aki csak tojást sütött és már indulhattak is vissza, kapálni. így ment ez nap mint nap, évről évre a felbári szövetkezetben. Az asszonyok sem voltak elégedettek, a szövetkezet sem. Mert ebédfőzésre nem elég fél óra, viszont a szövetkezetben jó darabot kapálhattak volna annyi idő alatt. Tanakodott a HNB, meg az EFSZ vezetősége, hogy mit lehetne tenni. xxx — Hallod, te sem tudod, mit csinálj jó dolgodban — állította meg Maris néni Göndör Józsefnét egy február végi napon. Az nem tudta mire vélni a rosszalló hangot. Csodálkozva nézett az idős asszonyra, aki mint valami bizalmi, mindenről tudott, ami a faluban történt. — Miért? — Azt beszélik, hogy szakácsnő akarsz lenni. A régi világban mikor szolgáltál, az uraknak főztél, most is főzni akarsz a fejeseknek? — Hát még mit beszélnek? — mosolygott Göndörné. — Hogy a HNB, meg a szövetkezet vezetői részére étkezdét nyit a szövetkezet. — De hiszen ott mindenki ehet. Maga éppúgy, mint a vezetők. — Azt csak azért híresztelik, hogy a tagság hagyja jóvá a közös konyhát. — Ne féljen, Maris néni, eszik még maga is az én főztem bői. — Az én számba nem fog bámulni senki, ha eszek! xxx „Terepszemlét" tartott az edények, evőeszközök felett. Berakta a gyújtást a tűzhelybe. Vizet hozott be. És begyújtott. Március elseje volt. Akkor főzte az első ebédet a szövetkezeti étkezdében. A leves jó ízűre sikerült. Kicsit sótlan volt, de nem bánta. Mindenkinek más az ízlése. Majd megsózza, aki akarja. — No, ezentúl tavasztól őszig minden évben főzhetem az ebédet — gondolta. Derülátó volt, az eszébe sem jutott, hogy az idényétkezdét esetleg nem fogják megszeretni a szövetkezetesek. Elkongatták a delet mire az első ebédigénylők megérkeztek. Póda Béla, a szövetkezet ökonómusa, ki ugyanúgy drukkolt az étkezde sikeréért, mint Göndörné, ugyanis ő a konyha „gazdasági felelőse”, Kurucz András, a szövetkezet elnöke, a HNB dolgozói, meg a falu tanítói. Az asszonyok összesúgtak a sarkon. — Mégiscsak a vezetők járnak ide! xxx — Számítsd ki! — magyarázta Póda Béla az egyik traktorosnak. — A feleséged két és fél kiló húsért annyit fizet ki, mint amennyibe neked egy egész hónapban kerül az ebéd. — Hogy is van csak? Mennyit kell akkor fizetnem? — 3,50 Kís-ba kerül egy ebéd. Ahány ebédet megeszel az étkezdében egy hónap alatt, annyiszor 3,50 koronát lefogunk a fizetésedből.- Ilyen olcsó volna egy ebéd? — A különbözeiét a szövetkezet fedezi a szociális alapból. De az sem tesz ki sokat. Átlagosan hatvan fillér ebédenként naponta. Ebbe beleszámítottuk a kertészetünkből hozott zöldséget, a tojást, tejet, a kiselejtezett baromfit, amit a konyhára adunk és természetesen a szakácsnő fizetését. Ez a különbözet nem tesz ki 100 Kís-nál többet egy hónapban. Az is megtérül a közösnek, ha azt számítja az ember, hogy az asszonyok nem szaladnak majd fél órával korábban haza a munkából és nem jönnek egy órával később dolgozni. Meg itt vannak a bodakiak és a sülyiek. Ilyen egyesített szövetkezetben, mint a miénk, nagy szükség van egy étkezdére, ahol meleg ételhez juthat az ember. Nem kutyagolhatnak minden délben haza a szomszéd faluba. Száraz koszton meg nem dolgozik dalolva az ember. — Akkor én jelentkeznék... De még megbeszélem az asszonnyal. xxx Reggel a helyi hangszóró bejelentette, hogy a következő nap kezdik a répaegyelést. Délelőtt egyre-másra megjelentek az aszszonyok Göndörné birodalmában. — Mit főzöl? — Ma tésztás napot tartunk. Gulyásleves lesz, meg kalács. — Nem is rossz... És holnap? — Holnap zöldséglevest főzök és pörköltet krumplifőzelékkel. — Beírhatnál engem is, de csak úgy, ha hazavihetem az ebédet, ne lássa mindenki, hogy itt eszünk... xxx Most is a kukoricát kapálják a határban. De a tavalyi beszédtémát más váltotta fel. — ízlik a férjednek a közös konyha főztje? ■ Göndörné igen jól főz. ■ Ilonka, szaladj, vigyél haza ebédet. Apád ma korábban megy haza. Én még befejezem ezt a sort. Aztán megyek. Ilonka vígan szedegeti a lábát a poros mezei úton. Kezében anyja táskája. Az ételhordót már reggel ott hagyták Göndör néninél. Mikor odaér, már az asztal körül ülnek azok, akiknek ízlik a közös asztalnál elfogyasztott ebéd. Nagy János, Bognár Laci, Szabó Karcsi, Molnár Gusztáv, meg a többiek. Sármán néni is most viszi az ebédet. Farkas Vierka is. Göndör Józsefné az alsó edénybe meri a rántott levest, a felsőbe a kelkáposztát és az edényhordó tetejére az ízletesen elkészített fasírozottat. Ilonka óvatosan viszi hazafelé a nehéz edényeket. Két ebédadagot kértek, de még ő is jóllakik belőle. Apja már az asztal mellett ül. Olvas. Köszön apjának, majd huncutkodva kéri: — apu, mondd, hogy terülj asztalkám! — Mi az, elhoztad az ebédét? — No, apu, mondd! — Terülj asztalkám — megy bele a játékba az apja. És Ilonka gyorsan odavarázsolja az asztalra a kész ebédet. Mikorra a maradék főzeléket kanalazzák, megérkezik az édesanya is. — Hát ez olyan volt, mintha te főzted volna — mondja a férj, feleségéhez fordulva. — Kár, hogy Göndörné nem hallotta - mondja örömmel az asszony. Göndör Józsefnénak meg, ha nem is dicsérik szemébe a főztjét, konyhatudományának beszédes elismerése, hogy a 220 szövetkezeti tag közül már 51 ebédigénylőt tartanak nyilván á felbári szövetkezet étkezdéjében. Ha pedig beköszönt az aratás, ez a szám előreláthatólag hetvenig emelkedik. Nem hazudunk, ha azt állítjuk, akinek módjában áll, hogy otthon ebédeljen, az is irigykedve néz az étkezde felé, ahol mindig pontosan, déli harangszóra várja az éheseket az ínycsiklandó ebéd. Harasztiné M. E. 5
