Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-06-26 / 13. szám
szállingóztok és egészen körülvették. Csodálkozva, zavartan állt közöttük, nem értette: mit akarnak tőle? Az a kamasz, aki leleplezte öt, s aki most büszkén élvezte a hatást, végre odaszólt neki: — Téged hogy hívnak? — Simon — felelte 3. — Simon... és aztán? Mi a másik neved? A gyerek zavartan ismételte: — Simon. A kamasz rákiáltott: — Simon... ez így még semmi! Nem hívnak valakit csak Simonnak! A kisfiú majdnem sírt, már harmadszor ismételte: — De Simon a nevem. A kölykök röhögni kezdtek. A kamasz diadalmasan kiáltott: — Látjátok, nincs apja! Nagy csend támadt. A gyerekeket megdöbbentette a rendkívüli, lehetetlen, szörnyű eset — egy fiú. akinek nincsen apja! Úgy néztek rá, mint egy csodára, mint egy szörnyszülöttre, az öntudatlan megvetés tolult fel bennük, amit odahaza éreztek meg, ha anyjuk Blanchotte-ról beszélt. A kis Simon egy fának dőlt, nehogy összeessék. Mintha valamilyen jóvátehetetlen szerencsétlenség szakadt volna rá. Szerette volna megmagyarázni... — de mit is? Nem tudta megcáfolni a rettenetes vádat, hogy nincs apja. Végül ólomszürke arccal, anélkül, hogy meggondolta volna, mit mond — feléjük kiáltotta: — Igenis, van! — Ugyan hol? — gúnyolódott a kamasz. A kisfiú hallgatott; nem tudta. A gyerekek izgatottan felnevettek. Ezekben a vidéki fiúkban GOT MAUPASSANT Elhangzott a déli csöngetés. Az iskola kapuja kivágódott és a gyerekek egymást taszigálva rohantak kifelé, hogy minél hamarabb az utcán legyenek. De ma nem széledtek el rögtön; nem siettek haza ebédelni, mint máskor; еду-két lépés után megálltak, csoportokba verődtek és sugdolózni kezdtek. Ma reggel ültették be az osztályba Simont, a Blanchotte fiát. Otthon valamennyien hallottak már Blanchotteról. Szemtől szembe mindenhol szívesen fogadták, de egymás között az asszonyok csak szánakozó jóindulattal beszéltek róla — s ez a hang átáradt a gyerekekre is, anélkül, hogy tudták volna, miről van szó. Simont, a fiát azonban nem ismerték, ő soha nem mozdult ki hazulról, még egyszer sem rohangált velük a kisváros utcáin vagy a folyóparton Nem is szerették; s most meglepődve és boldogan hallgatták és adták tovább egy tizennégytizenöt éves kamasz híreit, ez a nagyfiú, úgy látszik, sok mindent tudott és ravaszul hunyorgatott: — Tudjátok... ez a Simon... ez... hát ennek nincs apja! A Blanchotte fia most tűnt fel az iskola kapujában. Hét-nyolcéves lehetett. Kissé sápadt volt, nagyon tiszta, arca félénkségről és némi ügyefogyottságról árulkodott. Hazafelé indult anyjához; a szanaszét álldogáló csoportokból még mindig sugdolózva, gonosz, kegyetlen gyerekpillqntósokkol méregették; látszott, hogy készülnek valamire. Lassan melléje még erősen élt az állati ösztön: ugyanazt a kegyetlen vágyat érezték, mint a baromfiudvar tyúkjai, amikor széttépik maguk közül azt, amelyik megsebesült. Simon hirtelen rászólt egy kisfiúra, aki a szomszédban lakott. Az anyja özvegy volt és Simon látta, hogy ő is mindig egyedül van az anyjával. — Hát te? — mondta. — Hiszen neked sincs apád! van! Dehogynem! — kiáltotta a másik. — Nekem Hol? — kérdezte Simon. Meghalt! — jelentette ki a gyerek büszkén és fenséggel. — Az én apám a temetőben van! A gonosz taknyosok morogva helyeseltek, mintha a temetőben fekvő apa előkelőbbé tette volna társukat, s végképp megsemmisítené a másikat, akinek semmilyen apja sincs. A legtöbb kölyök apja komisz fráter volt, részeges vagy tolvaj, durva a feleségével, s ezek a púk most mégis közelébb nyomultak Simonhoz, durván lökdösődtek, mintha ők, a törvényesek, meg akarták volna fojtani, akit nem védett a törvény. Az egyik, aki már-már rádőlt, hirtelen kiöltötte a nyelvét és gúnyosan ordítozni kezdte: — Nincs apja!... Nincs apja! Simon mindkét markával belekapott a hajába, vadul rugdosni kezdte a pú lábát, és teljes erejével az arcába harapott. Hatalmas kavarodás támadt. A két verekedőt szétválasztották, majd mindnyájan Simonnak estek, s a kisfiú végül ott maradt a földön, összerugdalva, megtépve, megsebesítve, az ujjongó kör közepén. Amikor felállt s gépiesen 12 tisztogatni kezdte bemocskolódott kis kabátját, valaki feléje kiáltotta: — No, és most eredj... mondd el az apádnak! Ebben a pillanatban adta fel a harcot. Ezek erősebbek voltak, mint ő, megverték, s még válaszolni sem tudott nekik, mert megsejtette, hogy igazat mondtak: nem volt apja! Néhány pillanatig dacosan küzdött könnyeivel, torka összeszorult, fulladozott, majd hangtalanul sírni kezdett, egész teste rázkódott. Ellenségeit vad öröm kapta el, megragadták egymás kezét, s akár az emberevők, borzalmas jókedvükben körültáncolták, s egyre csak ezt üv öltötték: — Nincsen apja! Nincsen apja! Simon hirtelen elhallgatott. Eszét vesztette a dühtől. A lába előtt kövek hevertek, sorra felkapta őket és minden erejét összeszedve, hóhérai közé hajigálva valamennyit. Két-hdrom fiút eltalált, ezek feljajdulva menekültek. A kisfiú arca olyan félelmetesen eltorzult, hogy a többi is megrémült. Gyáván megfutamodtak. A támadók mindig így menekülnek, ha szembekerülnek valakivel, aki végsőkig elkeseredett. A kis apátion gyerek egyedül maradt, s ekkor ő is futni kezdett, futni kifelé, a rét felé — egy emlék támadt fel benne, s nyomban utána a nagy elhatározás. Beugrik a folyóba! Talán nyolc napja látta, hogy egy szerencsétlen koldus a vízbe fojtotta magát, mert semmije sem volt már. Simon ott állt, amikor kihalászták, és ez a szomorú alak, aki mindig olyan szánalmas, piszkos és csúnya volt, most békésen feküdt. A kisfiút meglepte sápadt arcával, hosszú, nedves szakállávol, nyitott szemével milyen megnyugodott. ,,Meghalt" — mondták körülötte. Valaki hozzátette: ,,Már boldog!" — És Simon Is a vízbe akart ugrani, mint az a szerencsétlen, akinek nem volt pénze. Neki apja nem volt. A víz fölé hajolt és nézte a folyását. Halak villantak ide-oda a tiszta áramlásban, néha felvetették magukat és elkapták a víz színén röpködő legyeket. Már nem sírt, pgyclmél teljesen lekötötte a halak mesterkedése. De ahogy a nagy viharok rövid szüneteiben hirtelen szélrohamok ropogtatják meg a fákat s máris tovább rohannak és elenyésznek, benne is éles fájdalommal újra feltámadt az elhatározás: ,,A vízbe fojtom magam, mert nincs apám!" Jóleső meleg volt. Az enyhe nap átlangyositotta a füvet. A víz tükörként ragyogott. Simon most boldog volt, a könnyek után elbágyadt, aludni szeretett volna, itt a füvön, a melegben. Kicsi zöldbéka ugrott lába elé. Meg akarta fogni. De a béka tovább ugrott. Erre utána vetette magát — háromszor is elhibázta. Végre mégis elkapta egyik hátsó lábát, s nevetnie kellett, hogyan ficánkolt a kis ostoba — szabadulni akart. Megfeszítette vastag combjait, majd hirtelen kilökte mindkettőt, mint két merev rudat; aranykarikás szeme egészen nekimerevedett s elülső lábával úgy csapkodott a levegőbe, mintha keze volna. A kisfiúnak a békáról egy játékszer jutott eszébe: a cikcakkban egymáshoz szegezett, keskeny falécek, amelyek hasonlóképpen mozgatták a rájuk illesztett kis katonákat. A lakásuk is eszébe jutott, majd az édesanyja, megint nagyon szomorú lett és sírni kezdett. Megremegett; letérdelt, imádkozott, mint este. elalvás előtt. De imáját nem tudta befejezni, mert a zokogás annyira elővette, hogy teste szüntelen görcsökben rángott. Már nem is gondolkodott, a világ elhomályosult körülötte, teljesen átadta magát a sírásnak. .Hirtelen súlyos kéz ereszkedett a vállára. Mély hangon kérdezte valaki: — Miért vagy annyira elkeseredve, öregem? Simon hátrafordult. Magas, erős munkás nézett rá barátságosan. Hullámos fekete haja s ugyanilyen szakálla volt A kisfiú szeme s torka tele volt könnyel. — Megvertek... — mondta, — Megvertek, mert én... mert nekem... nincs... apám! — Ugyan! — mosolygott a férfi. — Mindenkinek van apja. De a gyerek gyötrődve, fuldokolva ismételte:
