Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-09 / 1. szám
хшхш^ / шар Zuzanka csillogó szemmel, lelkendezve érkezett az iskolába. — Nézzétek, mit kaptam — kiáltotta a gyerekeknek már az ajtóból. Osztálytársai nem lepődtek meg. Zuzanka mindig valami újdonsággal jelent meg az iskolában. Hol csodálatos játékot hozott magával, hol divatos ruhában jött, hol meg új szilán alsószoknyájával kérkedett. Nemrégiben csillogó órát is kapott ajándékba. — Ide nézzetek! — mondta Zuzanka és kigombolta kardigánját. ■ Szív...! Milyen szép! — ámuldoztak a gyerekek. — Aranyból van —dicsekedett Zuzanka. Az iskolából hazafelé barátnőjével, Hanlikával ment együtt. Egy utcában lakott a két kislány. — Zuzanka, mutasd meg nekem még egyszer az aranyszívet — kérte kis barátnőjét Hancika. Zuzanka készségesen mutatta volna, ám Haniíka ebben a pillanatban észrevette, hogy a villamosmegállónál egy vak öregember áll, és várja, hogy valaki átvezesse. Odaszaladt a vak emberhez, és így szólt hozzá: — Jöjjön, bácsika, majd én átvezetem. A feledékeny Kolja Só kellett az anyukának, No meg két csomó retek. Erről szól az én mesém most, Pajtások, figyeljetek! Anyu így szól kisfiához: „Kolja, édes gyerekem, Szaladj gyorsan el a boltba, Hozzál sót, retket nekem. Nesze, adok egy petákot Ebből vásárold a sót. Itt a másik peták, ebből Hozzál retket, két csomót.“ Nagy sokára megjön Kolja, „Hol a só, hol a retek?“ Kérdi anyu, de a legény Keservesen pityereg: 10 „Olyan egyforma a két pénz, Anyu, hidd ezt nekem el! Útközben elfelejtettem, Melyik peták mire kell!“ Nyikoiój Makov Megfogta a vak öregember könyökét, és szép lassan átkísérte a túloldalra.- Köszönöm, kislány, jó szíved van — hálálkodott a vak ember. A két barátnő folytatta útját. Az utca sarkán zöldségüzlet volt. Paprika és paradicsom illata terjengett a levegőben. Éppen egy hajlott hátú öregasszony lépett ki az üzletből, mindkét kezében egy-egy nehéz kosár burgonyát vitt. — Gyere, segítsünk neki — hívta barátnőjét Hanicka. — Jaj, hová gondolsz, még bepiszkítanám a szép új szoknyámat - szabadkozott Zuzanka. Hanicka azonban odament az öregasszonyhoz, és így szólt hozzá: — Néni kérem, hadd segítsek vinni a kosarakat. — Kicsi vagy te még, nem bírod el. — Elbírom én. Anyukámnak is szoktam segíteni a bevásárlásnál — erősködött Haniíka. Az öregasszony odaadta neki az egyik kosarat, és hálásan tipegett a kislány után, aki elvitte a kosarat egészen addig a nagy piros házig, amelyikben az öreg néni lakott. — Köszönöm, kislányom, nagyon jó szíved van — hálálkodott az öregasszony. Zuzanka nem hallotta ezeket a szavakat. Nevetve hívta Hanickát, jöjjön, nézze, egy kisfiú elszaladt az anyukájától, és az nem tudja utolérni. A kisfiú közben már fölért a hidra. Hanicka rögtön utána szaladt, és még idejében elkapta a kezét, mert egy nagy teherautó épp akkor ért oda. Hisz könnyen az autó alá kerülhetett volna a kisfiú. És te ezen nevetsz? — csodálkozott a barátnőjén Hanicka. Az anya lélekszakadva futott hozzájuk, egyik kezével a kis szökevényt szorította magához, a másikkal hálásan simogatta Hanickát. — Jó kislány vagy. Arany szíved van — mondta neki. — Nekem van aranyszivem, tessék nézni! — kiáltotta mérgesen Zuzanka. . . . S ezzel vége is a mesémnek, gyerekek. Zuzanka szívét senki nem vette észre, pedig ott sziporkázott a mellén Haníikáét azonban — bár ő nem hordta kívül a ruháján — mégis meglátta mindenki, még a vak ember is! Tompa István : A mérnöknő de szemmel láthatóan kiesett a megkezdett dikcióból. A másik pedig elégedetten visszakönyökölt az íróasztalra. — Szóval, Niculescu elvtársnő... a főmérnök elvtárs is szeretett volna találkozni magával, de ezekben a napokban egyelőre nagyon foglalt. Engem kért meg, hogy letárgyaljuk a dolgokat... Ügy gondolnók, először is alaposan meg kellene ismernie az üzemet, a termelési folyamatot. Ebbe bizonyára egy-két hét beletelik. Azután majd arról is beszélhetnénk, hol, milyen beosztásban dolgozzék... Vera arcvonásai olyan kifejezést öltöttek, mintha vadalmába harapott volna. Ez egy salabakter! Egyike az öreg salabaktereknek, akikről Miclea beszélt! Még most, az első percekben tudtukra kell adni, hogy vele szemben nem válik be a szokásos taktika... Másként vele is elbánnak, mint Micleával! —A gyakornoki évem alatt állandóan ismerkedtem a termeléssel, egyebet se csináltam, mind ismerkedtem. Elegem volt ebből! — Érezte, hogy az izgalomtól természetellenesen magas hangon beszél, s egy pillanatra megállt, hogy lélegzetet vegyen. — Nem akarom itt is ezt folytatni. Nem azért küldtek ide! A diplomám és a végzettségem alapján jogom van arra, hogy önálló munkakört kapjak! Kissé megkönnyebbült, hogy sikerült kimondani, amit akart, s a „sarkára állt“. Albu összeroskadva ült a székén, olyan arckifejezéssel, mint aki szívesebben elviselte volna, ha valamelyik fontos gépi berendezés leállásának riasztó hírével törnek rá. Nem tudta, mit mondjon, egyetlen épkézláb mondat se jutott eszébe. Kocsis már újra egyenesen állt az íróasztal mellett, mozdulatlanul, mintha odanőtt volna. Karjait összefonta a mellén,a cigarettafüst lassan, lomhán szivárgott elő kissé tág orrlikaiból. Végigmérte a lányt, — egymásra rakott nylonharisnyás lábaitól divatos, hosszúbolyhos sapkájáig. Előbb tárgyilagosan megállapította magában, hogy jó alakja van, divatosan, „áramvonalasán“ öltözködik, s az arca más körülmények között bizonyára 11 Tanka Katalin fordítása kedves és vonzó, de most a dac, a kihívó harciasság megmerevíti vonásait. Aztán valami türelmetlen düh öntötte el, alig tudta türtőzteni magát, hogy bele ne szóljon, s meg ne mondja a véleményét az „önálló munkakörről“... Vera csak a csendből érzi meg, milyen jeges hangulat támadt szavai nyomán, csak most veszi észre a férfi feléje sütő ellenséges tekintetét. Ki ez az ember? Mészáros? Ügy áll ott azokkal a széles vállaival, összefont karokkal. Súlyemelők, kalapácsvetők között látott ilyeneket az edzéseken. Talán ez is az volt... mielőtt beállt volna utánpótlásnak a salabakterek közé. Talán nem is az öreggel kell majd a legkeservesebben megküzdenie, hanem ezzel. Albu végre megemberelte magát. Valamiként véget kellene vetnie ennek a kínos helyzetnek. A többit majd lesz idő megbeszélni később... — Gondolom, azzal egyetért Niculescu elvtársnő, néhány nap mégiscsak szükséges ahhoz, hogy megismerje az üzemet. Addig fogalmat sem alkothat magának, hol akar dolgozni! Vera rábólint, aztán újra harciasán előreszegezi az állát. — Kérem, ha föltétlenül szükségesnek tartják, legyen így. De néhány nap és nem több, ehhez ragaszkodom... Kocsis olyan arccal fordult az ablak felé, mint aki attól tart, hogy nem tud uralkodni magán. Albu megadóan ingatta a fejét: — Jó kérem, legyen néhány nap... Vera szíve most már a torkában ver, amint az ablak felé pillant, melyet a széles vállak szinte eltakarnak, de azért kinyögi valahogy: г — Lesz szíves akkor megmondani, pontosan milyen napon tárgyaljuk meg a beosztásomat... — Ma kedd... Hát mondjuk, csütörtökön... Munkaidő után, négy órakor. — Ezt már olyan hangon teszi hozzá, mint aki teljesen megadta magát. 15
