Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-09 / 1. szám
ZSÉLYI NAGY LAJOS <75éli képi Duna-part, sápadt fényben égő, hiú asszonyként vízbe néző, meztelen fákkal, híís kövekkel, vijjogó sirály-gyötrelemmel. Komisz a szél, hullámokat ver, borzong a víz, borzong az ember, egyedül, zordan jár a parton; nem keresik, — ha elcsatangol. Újév! Új álmok, vágyak, akarások Nagy fogadalmak, melyek kellenek A munka ritmusába, új vonások Segítsetek, meg oh szellemek! Pégi világok meghalt nagyjai Szeretnék járni utatok nyomán Szeretnék újat, nagyot alkotni Nyomorult sárgolyónk porán. Majd a Föld porából kiszabadulva Vágtatni fénylő csillagok felé Gagarin—Туitov példáján buzdulva Törni a kéklő végtelen felé. Újév! Új álmok, vágyak, akarások. Nagy fogadalmak nem is kellenek Születnek óriás alkotások Ha összefognak a munkáskezek. 7ŐÓ TÓTH JENŐ Szikrázó, fénylő, vattapuha hó — fehér ágak alatt megállni jó, — olyan, mint nyugtató simogatás, vagy lázas homlokon borogatás. Betakar göböt, sebet, kopár ágat, áhított megszépítő drága látszat, legtündöklőbb, legigazabb varázslat, mint költészet, úgy formálja a tájat. Fiatal tölgy merev csipkedíszében tündöklőn, porcelános kecsesen szelíd bánattal megrebben a szélben s a rideg fényben bűvöli szemem. Előtte állok, magamhoz ölelném, de nyakamba hull jeges zúzmara és hirtelen lehűlve tör ki számon a józanság bosszankodó szava. HAJNAL GÁBOR JAROSLAV SEIFERT ének a Szeleimnél Hallom, amit más meg nem hall még: ha pőre láb a bársonyra lép, a sóhajt, mely pecsét alatt van, húr pendülést, bár mozdulatlan. Menekülök az emberektől. Szemlélem, mit más nem fedez föl. A mosollyá lett üdvöt látom, ott rejtőzik a szempillákon. A hajfürtök még hópihések, s már nyíló rózsaszálat nézek, Ajakam még remeg más ajkon, s a szerelmet távozni hallom. Jöhetsz csalódás! Baljós árnyad vágyaimnak ellen nem állhat, hogy lába előtt térdre hulljak, a legszebb vágyak rámborultak. Zala József fordítósa cAnyai Elrepültél pihegő galambom, Párizs fényében sütteted szíved, Rodin lángesze sugárzik feléd, s ízleled a gyönyörű nyelv lágy ízeit. Én otthonom szelíd csendjében arany hajadról álmodom, mosolyod virága nyílik felém a hajnal páráján átsütő fényben. „Anyám!“ — hallom a hangod, muzsikál mint a tiünkó, lejt és táncol ezüst fonala, — ó, fáradó szívem fonjad, szőjed be szép emlék, telítsd meg mellem könnyítő sóhajjal, ábránddal, szép valósággal, hisz hazug a magány, elszáll a röpke idő, csengő kacajjal az ajtón benyitsz, rámborulsz folyondár-öleléssel, ifjúságod tavaszi zöldje beborít, és őszülő hajamra könnyet hullatsz, ezüst, cseppet, gyöngyházfényűt, aztán felnevetsz, mint a madár, s én feléd nyújtom a legszebb, legdrágább haza jóízű kenyerét. c4 békéhez Véllek, vidám parasztsuhancot, igaztevő szelíd mesén kotolni és kiáltni harcot, ha pusztulást rikolt a Rém. Picasso foghatott galambot cégérül szellemednek, én kölyöknek nézlek, kit a dal fog, de szíve ott dobol helyén. Közel vagy hozzám, lásd, tegezlek, Béke, te: suhanc-életemnek vershozta ritka mása; ismeretlen is összekötne minket a tett s a tiszta eszme cinkos szemvillanása. BALÁZS ANNA GYURCSÓ ISTVÁN (öalálkmtam a téllel Ezüst csillagok hulltak a földre, összeütődve, csilingelve. Az út mellett, a fák hegyén fények cikáznak, csupa fény, hideg villanású a határ. A Garam hátán apró tutajok jégdeszkáját törik a habok. Szétesik, újra összeáll: opál tükrében lent a táj, fehér virágos, mint a tavasz. GOÓR IMRE
