Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-01-09 / 1. szám

WS&! Télen a tornateremben szokatlanul fárasztók­ká váltak az edzések. — Ekkor vár az atlétára a munka nehezebbik része és a legtöbb verejtékezés — ismételgette gyakran Pavel. Stépanka türelmesen emelgette a nehéz labdát, a súlyzókkal is tornászott, rendszeres szabadgyakorlatokat végzett, s mind­ezt a végkimerülésig. Gyakran, amikor estén­ként hazatért, anyja gondterhes arca szemre­­hányólag tekintett rá. És amikor a hosszú éjsza­kákon reszkető kezekkel dolgozott a rajztábla felett, csakhogy elkészüljön a műszaki iskola másnapi előadásaira, nem egyszer határozta el: — Abbahagyom az egészet. Nincs ennek semmi értelme! Ennek ellenére a legközelebbi tréningen persze megint elsőnek jelent meg az öltözőben s nem adta fel a harcot. Pavel tulajdonképpen nem is tudatosította, mennyire megváltozott az élete. Már nem élt állandó feszültségben amiatt, vajon miféle meg­lepetés vár rá hazatértekor. Foglalkozásának időtartamát még kevésbé mérte a köteles óra­számok szerint. Nyugodtabb lett, s egyben még következetesebbé és gondosabbá vált. Nagyon értékesek voltak Pavel számára azok a pillanatok, amikor stopperórával a kezében mindenre kiterjedő figyelemmel ellenőrizte Sté­­pánka Bornová idejét és stílusát. Megjegyzéseit gyakran csak egy darabka papirosra jegyezte fel, amelyen a lány egész heti tréningtervét is feltüntette. Sohasem fordult elő, hogy elfelejtett volna valamilyen utóiratot hozzáfűzni. S ami­kor Stépanka a kezében forgatta az ilyen gon­dosan megírt fehér lapot, olyan érzése támadt, mintha Pavel mellette állna, és komoly, kissé szomorkás hangján — amelyből annyiszor csen­gett ki szemrehányás és simogatás is — azt mondaná: — Jól végezd a bemelegítő gyakorlatokat! Ne tarsd a kezed mereven! Figyelj a nekiké­­szülésre és indulásra. A legutóbb írt megjegyzése azonban felizgatta Stépankát: „A hajrában ne nézz hátra, ez gyengeségnek vagy önteltségnek a jele.“ Bizony, ez a rossz/ szokása megvolt Stépan­­kának. Amikor a versenyen célegyenesbe ért, mindég visszapillantott, hogy áttekintse a ver­senyzők mezőnyét, lemérje a győzelmét fenye­gető vetélytársa és a közte levő távolságot. — Ne nézz hátra — kiáltott rá egyszer Pavel haragosan, s ekkor Stépanka megfogadta, hogy többé nem fordul meg. Az elért sikereket némelykor csalódások kí­sérték. Hiszen az ember mégsem gép, és egy lázas betegség erősen kimeríti erejét. Egy ideig úgy tűnt, mintha törés érte volna Stépanka versenyzői fejlődését. Eredményei nem igen javultak. Egyszeriben azonban megint felbuk­kantak kisebb sikerek s később fokról fokra magasabbra ívelt a lány versenyzői pályája. Végre küszöbön állt az a döntő nap, amikor számot kellett adnia eddigi munkájáról. Sté­panka először vett részt egy nagy nemzetközi versenyen. Pavel nyugodt volt. Tudta, hogy Stépánka jól felkészült a versenyre. Nem ide­gesítette a lányt tanácsaival és megjegyzéseivel. S amikor ez izgatottan kilépett a futópályára, Pavel csak a kezét szorította meg, és azt mond­ta neki: — Maradj állandóan az élvonalban! Ne en­gedd, hogy közrefogjanak és ne ijedj meg a start­nál. .. Danskát állandóan tartsd szemmel. Ha pedig a célegyenesbe jutsz, ne nézz hátra! öt méterrel megelőzve a többieket, szakította át a célszalagot. Eltűntek a keserűségteljes és megerőltető órák, csak felszabaduló örömet érzett. Arcán nem látszott a kimerültség, ez boldog mosolynak adott helyet Klára Bezuchová visszatért. Újszülött fiacs­kája már kinőtte a pelenkát, így az atlétika iránt érzett szerelme újból visszahívta a sportpályára. Vavra, a bizottság tagja zavarában köhé­­cselt, és ajka sehogyan sem akart szóra nyílni. Végül is megmondta Pavelnek: — Klára már holnap visszatér. Tudom, hogy amit tettél, nagy áldozat volt részedről. Most legalább megint elég időd lesz az után­pótlás számára. Az utóbbi időben úgyis sánti­­kálnak az eredményeik. Mondhatom, szép eredményeket értél el a leányokkal és bizonyára Klárától sem vonod meg segítségedet, ha erre szüksége lenne. Mindössze annyit tudott mondani: — Rendben van! Zúgott a feje, hirtelen gyengeség vett erőt rajta, és abban a pillanatban úgy érezte, hogy minden mindegy. Szinte ká­bul tan járt estig a sportpályán. — A megszokás rosszabb, mint a szerelem — hát még a szerelem és megszokás együttvéve! — mondogatta magában. Amikor a villamosnál elbúcsúzott Stépán­­kától, röviden megkérdezte tőle: — Tudsz már róla? — Igen, de én veled maradok! — 5 hatá­rozott tekintettel nézett Pavelre. — Legfeljebb, ha te magad... — Hogy mondhatsz ilyen esztelenséget, hogy én... — válaszolt hevesen s felugrott a villa­mosra, melynek ajtaja önműködően bezárult mögötte. Már visszafutott volna, beszélni akart Stépánkával, de a villamos elindult és már csak egy futó pillantást vethetett Stépánka tá­volodó alakjára. Ezen az éjszakán nagyon rosszul aludt. Hosszú idő óta először érkezeit későn a sport­telepre. Klára Bezuchová valamivel gömbö­lyűbben, mint másfél évvel ezelőtt, de ugyanolyan határozottan és energikusan állott a leánycso­port közepén. — Pavel, én a leányokkal már megbeszéltem a további edzésüket... — Lányok, készülődjetek a röplabdához — fordult feléjük — hozzátok elő a gerelyt meg a magasugró léceket. A férfi megdöbbenve állt. Tekintete Stépán­­kát kereste, de az nem csatlakozott a többiek­hez. — Hát te veled mi lesz Stépa ? — szólt hoz­zá Klára. — Tetszik tudni, én azt szeretném... én úgy gondolom, hogy... — Jól tudod Klára, hogy már hosszú idő óta én vezetem Stépánka tréningjeit... — vá­gott szavába Pavel. — Természetesen ezután is megtanácskozom veled, ez csak Stépánka javára válik — mondta Klára, és úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit. — Másrészt úgy vélem, az lesz a leg­jobb, ha a többiekkel együtt visszatér az én felügyeletem alá. Nem? Mit szóltok hozzá? Mind a ketten konokul hallgattak. Stépánka arca elkomorodott, és mielőtt még Pavol ma­gához tért volna meglepetéséből, sarkon fordult és szó nélkül elment. — Miért tetted ezt Klára ? Mondd miért ? — kérdezte hirtelen. — Miért ? — Gondolkodott egy ideig, azután így felelt: Készakarva! Már nem tudtam to­vább nézni határozatlanságodat és egyhelyben való lopogásodat. — De hiszen te is tudod, mi a helyzet nálunk otthon, — mondta majdnem szégyenkezve. — Persze, hogy jól tudom! De amikor már annyi mindenfélét észleltem, miegymást hallot­tam is és sokról magam is meggyőződtem, ide­gesíteni kezdett tehetetlenséged. Tulajdonképpen mit képzeltél, hogyan lesz ez tovább? Másokat te tanítasz arra — mégpedig sikerrel —, hogyan kell leküzdeni az akadályokat, magad pedig nem tudod legyőzni örökös határozatlanságodat meg kétkedéseidet. Szinte tudat alatt hallgatta Klára szavait, szeme lépésről lépésre követte Stépánka távolodó alakját. Még húsz méter, még tíz, és kimegy a stadion kapuján, lehet, hogy soha többé nem látja. — Nézz vissza, csak egy pillanatra tekints vissza — volt gondolatának minden kívánsága. Stépánka azonban egyenesen, kissé lehorgasz­tolt fővel tovább ment. Nem nézett vissza. — Annyi embernek tudsz tanácsot adni, ma­gad pedig cél nélkül botorkálsz — kezdte Klára újból a támadást. — Mit tegyek ? — Határozd el magad. Atléta vagy, hát harcold ki életed pályáját. Ne tévelyegj a man­­tinell egyik feléről a másikra... De most már bocsáss meg, sietnem kell a lányok után. A futópályán már vártak Pavelre, ő azon­ban megfordult s anélkül, hogy bárkitől is el­búcsúzott volna, elhagyta a stadiont. A kapu­ban az őr csodálkozva nézett rá: — Hová ilyen korán, Pavlik ? — kérdezte. — Valamit alaposan meg kell fontolnom — vetette rá Pavel. — Persze, persze — bólongatott Patocka. Megint valamilyen taktikai tervről van szó, ugye? Bizonyára valamilynen döntő verseny foglalkoztat, ugye? — Hm. Valóban, ez döntő mérkőzés lesz — mosolyodon el Pavel s sietve elindult a távo­lodó alak után. Fordította O. G 13

Next

/
Thumbnails
Contents