Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-09 / 1. szám
WS&! Télen a tornateremben szokatlanul fárasztókká váltak az edzések. — Ekkor vár az atlétára a munka nehezebbik része és a legtöbb verejtékezés — ismételgette gyakran Pavel. Stépanka türelmesen emelgette a nehéz labdát, a súlyzókkal is tornászott, rendszeres szabadgyakorlatokat végzett, s mindezt a végkimerülésig. Gyakran, amikor esténként hazatért, anyja gondterhes arca szemrehányólag tekintett rá. És amikor a hosszú éjszakákon reszkető kezekkel dolgozott a rajztábla felett, csakhogy elkészüljön a műszaki iskola másnapi előadásaira, nem egyszer határozta el: — Abbahagyom az egészet. Nincs ennek semmi értelme! Ennek ellenére a legközelebbi tréningen persze megint elsőnek jelent meg az öltözőben s nem adta fel a harcot. Pavel tulajdonképpen nem is tudatosította, mennyire megváltozott az élete. Már nem élt állandó feszültségben amiatt, vajon miféle meglepetés vár rá hazatértekor. Foglalkozásának időtartamát még kevésbé mérte a köteles óraszámok szerint. Nyugodtabb lett, s egyben még következetesebbé és gondosabbá vált. Nagyon értékesek voltak Pavel számára azok a pillanatok, amikor stopperórával a kezében mindenre kiterjedő figyelemmel ellenőrizte Stépánka Bornová idejét és stílusát. Megjegyzéseit gyakran csak egy darabka papirosra jegyezte fel, amelyen a lány egész heti tréningtervét is feltüntette. Sohasem fordult elő, hogy elfelejtett volna valamilyen utóiratot hozzáfűzni. S amikor Stépanka a kezében forgatta az ilyen gondosan megírt fehér lapot, olyan érzése támadt, mintha Pavel mellette állna, és komoly, kissé szomorkás hangján — amelyből annyiszor csengett ki szemrehányás és simogatás is — azt mondaná: — Jól végezd a bemelegítő gyakorlatokat! Ne tarsd a kezed mereven! Figyelj a nekikészülésre és indulásra. A legutóbb írt megjegyzése azonban felizgatta Stépankát: „A hajrában ne nézz hátra, ez gyengeségnek vagy önteltségnek a jele.“ Bizony, ez a rossz/ szokása megvolt Stépankának. Amikor a versenyen célegyenesbe ért, mindég visszapillantott, hogy áttekintse a versenyzők mezőnyét, lemérje a győzelmét fenyegető vetélytársa és a közte levő távolságot. — Ne nézz hátra — kiáltott rá egyszer Pavel haragosan, s ekkor Stépanka megfogadta, hogy többé nem fordul meg. Az elért sikereket némelykor csalódások kísérték. Hiszen az ember mégsem gép, és egy lázas betegség erősen kimeríti erejét. Egy ideig úgy tűnt, mintha törés érte volna Stépanka versenyzői fejlődését. Eredményei nem igen javultak. Egyszeriben azonban megint felbukkantak kisebb sikerek s később fokról fokra magasabbra ívelt a lány versenyzői pályája. Végre küszöbön állt az a döntő nap, amikor számot kellett adnia eddigi munkájáról. Stépanka először vett részt egy nagy nemzetközi versenyen. Pavel nyugodt volt. Tudta, hogy Stépánka jól felkészült a versenyre. Nem idegesítette a lányt tanácsaival és megjegyzéseivel. S amikor ez izgatottan kilépett a futópályára, Pavel csak a kezét szorította meg, és azt mondta neki: — Maradj állandóan az élvonalban! Ne engedd, hogy közrefogjanak és ne ijedj meg a startnál. .. Danskát állandóan tartsd szemmel. Ha pedig a célegyenesbe jutsz, ne nézz hátra! öt méterrel megelőzve a többieket, szakította át a célszalagot. Eltűntek a keserűségteljes és megerőltető órák, csak felszabaduló örömet érzett. Arcán nem látszott a kimerültség, ez boldog mosolynak adott helyet Klára Bezuchová visszatért. Újszülött fiacskája már kinőtte a pelenkát, így az atlétika iránt érzett szerelme újból visszahívta a sportpályára. Vavra, a bizottság tagja zavarában köhécselt, és ajka sehogyan sem akart szóra nyílni. Végül is megmondta Pavelnek: — Klára már holnap visszatér. Tudom, hogy amit tettél, nagy áldozat volt részedről. Most legalább megint elég időd lesz az utánpótlás számára. Az utóbbi időben úgyis sántikálnak az eredményeik. Mondhatom, szép eredményeket értél el a leányokkal és bizonyára Klárától sem vonod meg segítségedet, ha erre szüksége lenne. Mindössze annyit tudott mondani: — Rendben van! Zúgott a feje, hirtelen gyengeség vett erőt rajta, és abban a pillanatban úgy érezte, hogy minden mindegy. Szinte kábul tan járt estig a sportpályán. — A megszokás rosszabb, mint a szerelem — hát még a szerelem és megszokás együttvéve! — mondogatta magában. Amikor a villamosnál elbúcsúzott Stépánkától, röviden megkérdezte tőle: — Tudsz már róla? — Igen, de én veled maradok! — 5 határozott tekintettel nézett Pavelre. — Legfeljebb, ha te magad... — Hogy mondhatsz ilyen esztelenséget, hogy én... — válaszolt hevesen s felugrott a villamosra, melynek ajtaja önműködően bezárult mögötte. Már visszafutott volna, beszélni akart Stépánkával, de a villamos elindult és már csak egy futó pillantást vethetett Stépánka távolodó alakjára. Ezen az éjszakán nagyon rosszul aludt. Hosszú idő óta először érkezeit későn a sporttelepre. Klára Bezuchová valamivel gömbölyűbben, mint másfél évvel ezelőtt, de ugyanolyan határozottan és energikusan állott a leánycsoport közepén. — Pavel, én a leányokkal már megbeszéltem a további edzésüket... — Lányok, készülődjetek a röplabdához — fordult feléjük — hozzátok elő a gerelyt meg a magasugró léceket. A férfi megdöbbenve állt. Tekintete Stépánkát kereste, de az nem csatlakozott a többiekhez. — Hát te veled mi lesz Stépa ? — szólt hozzá Klára. — Tetszik tudni, én azt szeretném... én úgy gondolom, hogy... — Jól tudod Klára, hogy már hosszú idő óta én vezetem Stépánka tréningjeit... — vágott szavába Pavel. — Természetesen ezután is megtanácskozom veled, ez csak Stépánka javára válik — mondta Klára, és úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit. — Másrészt úgy vélem, az lesz a legjobb, ha a többiekkel együtt visszatér az én felügyeletem alá. Nem? Mit szóltok hozzá? Mind a ketten konokul hallgattak. Stépánka arca elkomorodott, és mielőtt még Pavol magához tért volna meglepetéséből, sarkon fordult és szó nélkül elment. — Miért tetted ezt Klára ? Mondd miért ? — kérdezte hirtelen. — Miért ? — Gondolkodott egy ideig, azután így felelt: Készakarva! Már nem tudtam tovább nézni határozatlanságodat és egyhelyben való lopogásodat. — De hiszen te is tudod, mi a helyzet nálunk otthon, — mondta majdnem szégyenkezve. — Persze, hogy jól tudom! De amikor már annyi mindenfélét észleltem, miegymást hallottam is és sokról magam is meggyőződtem, idegesíteni kezdett tehetetlenséged. Tulajdonképpen mit képzeltél, hogyan lesz ez tovább? Másokat te tanítasz arra — mégpedig sikerrel —, hogyan kell leküzdeni az akadályokat, magad pedig nem tudod legyőzni örökös határozatlanságodat meg kétkedéseidet. Szinte tudat alatt hallgatta Klára szavait, szeme lépésről lépésre követte Stépánka távolodó alakját. Még húsz méter, még tíz, és kimegy a stadion kapuján, lehet, hogy soha többé nem látja. — Nézz vissza, csak egy pillanatra tekints vissza — volt gondolatának minden kívánsága. Stépánka azonban egyenesen, kissé lehorgasztolt fővel tovább ment. Nem nézett vissza. — Annyi embernek tudsz tanácsot adni, magad pedig cél nélkül botorkálsz — kezdte Klára újból a támadást. — Mit tegyek ? — Határozd el magad. Atléta vagy, hát harcold ki életed pályáját. Ne tévelyegj a mantinell egyik feléről a másikra... De most már bocsáss meg, sietnem kell a lányok után. A futópályán már vártak Pavelre, ő azonban megfordult s anélkül, hogy bárkitől is elbúcsúzott volna, elhagyta a stadiont. A kapuban az őr csodálkozva nézett rá: — Hová ilyen korán, Pavlik ? — kérdezte. — Valamit alaposan meg kell fontolnom — vetette rá Pavel. — Persze, persze — bólongatott Patocka. Megint valamilyen taktikai tervről van szó, ugye? Bizonyára valamilynen döntő verseny foglalkoztat, ugye? — Hm. Valóban, ez döntő mérkőzés lesz — mosolyodon el Pavel s sietve elindult a távolodó alak után. Fordította O. G 13
