Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-09 / 1. szám
p avel egy ideig tétlenül, gondolkodás nélkül pihent. Majd felkelt és felhúzta a redőnyt. Az eresz alatt az autóbuszra várakozó emberek lár^ máztak. Éppen most érkezett, és a motor zajától megrezgett az ablaküveg. — Mikor fogják már végre áthelyezni ezt a megállót! Az ember úgy érzi magát, akár az utcán lenne! — Felsóhajtott, azután meggyújtotta a csillárt, melynek négy égője világosságba borította a szobát. Amikor egyedül volt — úgy mint ma is — szerette, ha világosság van körülötte, sok világosság. Az asztal fölé hajolt, s újból elolvasta az olt heverő darabka papirost. A pókháló finomsággal írt, mindamellett élesvonású írás közölte vele: „Ne várj rám, kissé elmaradok és később jövök haza. Vacsorát az éléskamrában találsz.“ Idegességében állandóan visszatért az elhagyott konyhaasztalhoz, melyen a felhalmozott edények tarka összevisszasága arról bizonykodott, hogy valakinek igen sietős volt az útja. Képzeletében még mindig nem homályosuk el a régebbi hazatéréseknek a képe, ami már szinte valószínűtlennek tűnt. Akkoriban nevetve érkezett haza, szeretettel csókolta 'meg feleségének a vacsora kóstolásától illatos ajkát, és kisfiús szégyenkezéssel nyújtotta át azt a kis szalmavirág csokrot, melyért három ötvenet fizetett, de amellyel háromezer koronánál is több örömet szerzett. Az utolsó évben hirtelenül minden megváltozott, Ez tulajdonképpen már akkor kezdődött, amikor a testnevelési intézetben évzáró vizsgáira készült. Esténként, meg a hosszú éjszakákon át magolta az anatómiát, a fiziológiát, a pedagógiát meg a többi tantárgyat. — Szeretném tudni, mire jó ez a sok butaság! — zsémbeskedett a felesége — mintha nem maradhatnál nyugodtan az irodában, a megszokott helyeden. Aztán meg hogyan jutott eszedbe, hogy trénerségre add a fejedet. Micsoda foglalkozás ez? Arról szeretett volna beszélni a feleségével, hogy mennyire nem érdekli őt a számok végtelen sora, melyeket naponta össze kell adnia, kivonnia, szoroznia és osztania. A terveiről szeretett volna vele beszélni. Arról, hogy a sízés közben ért szerencsétlen térdsérülése miatt azon igyekezett, hogyha már ő kiesett, utódot neveljen a hosszú távon. — Jó, jó, már úgyis tudom előre, mit akarsz mondani! De azt is tudom, hogy már három hete nem voltam moziban, és teljesen feleslegesen rendeltem új ruhát. Amikor aztán csupa egyes bizonyítványával, boldog örömmel tért haza, még hozzá zsebében a sportegyesület vezetőjévé való kinevezéssel, — amely már kezdetben is száz koronával több jövedelmet biztosított számára, mint amennyit a bankhivatalban kapott, úgy látszott, hogy mégiscsak megbékült. Ez a sportegyesület még gyermekcipőkben járt, sok időt igényelt a megszervezése, fellendítése. — Nem mondanád meg, hogy mettől meddig tart a hivatalos munkaidőd? — kérdezte az asszony tizennégy nap múlva. — Reggel velem együtt hét órakor távozol el hazulról, és csak este, röviddel nyolc előtt kerülsz haza. Ezenkívül hetenként legkevesebb kétszer tizenegy óra után jössz haza a gyűlésről. — Ez csak most kezdetben van így, amíg mindent előkészítek, amíg beleélem magam új munkakörömbe. Azután már minden úgy megy majd, mint a karikacsapás. Tulajdonképpen csak 25 óra a gyakorlati oktatás. A többi időt előkészületekre, a további tanulmányra, meg a szaklapokból történő fordításra használom fel... Meglátod, minden jóra fordul! Az eddiginél sokkal több szabad időm lesz, és a jövő tavasszal megkezdjük vikendházunk építését. Ez a vikendház volt Helena vágyálma. Nem múlhatott el egyetlen szombat sem, hogy társaságával ne utazott volna el télen a hegyekbe, nyáron meg a víz mellé. Viszont Pavel nem érezte magát jól ebben a társaságban. MIRKO PARÁCEK — A vikendház jövőre egész biztosan meglesz! De most, most egyelőre még a saját munkámat kell kiépítenem. Nagyon sok múlik a jó alap lefektetésétől. Felkereste a tanfelügyelőket, meg a tornatanárokat, ismertető előadásokat tartott az iskolákban, szakfilmek után kutatott, megszervezte a tanoncok tömeges versenyét, és boldog volt, hogy annyira benépesedett a^sportpálya. A stadion gondnoka azonban, a) ' azelőtt nyugalomhoz volt szokva, nem értett egyet ezzel, így aztán halálos ellenségévé vált Pavelnek. Nem nézte jó szemmel, hogy az öltözők állandóan telve voltak megfékezhetetlen fiatalsággal, akik után takarítani kellett, ezenkívül rohamosan növekedett a zuhanyozó melegvíz-szükséglete és ezek a bolond atléták még vasárnap és ünnepnapokon sem hagyták békében. Akár szakadt az eső, hullott a hó, mindig megjelentek a sportpályán. — Éppen csak maga hiányzott ide — könnyített egyszer mérgén a gondnok — úgylátszik teljesen ki akarja innen pusztítani a futballistákat. Sáskahaddal telepítette be a stadiont! Pavel boldog volt, hogy sikerült a munkája. A legkisebbek, a 10—12 éves gyerkőcök már kettőkor megjelentek az előkészítőre. Ezeket követték a diákok, majd az utánpótlás tagjai, míg estefelé védenceivel, az első csapat futóival foglalkozott. Amikor este már valamennyien elmentek, mégegyszer körüljárta az egész sportpályát, összeszedte az eldobált papírokat (hogy ne szitkozódjék a gondnok), helyére tette a kintfelejtett dobósúlyt vagy diszkoszt. Körülnézett az öltözőkben s csak azután került sor a zuhanyozásra. De még azalatt az idő alatt is, amíg a víz csobogott, azon gondolkodott: „Járdának ma sikerült a trénirgje, a háromszáz méteres távot negyedszerre már ötven alatt futotta le. Csak hál nem volna szabad dohányoznia. Az ám, de hisz ő maga is dohányos. Ennek a fiúnak a kedvéért illene leszoknia erről a szenvedélyről. Azt hiszem azonban, erről aligha lehetne szó! Nézzük csak, itt van Mária; úgy látom, hogy túl van terhelve. Vidéken él, és egyedül gyakorol. Még ma feladom neki az egész hétre szóló, könnyebb trénigre vonatkozó levelet. A városi bizottságtól megérkeztek az első, eredményt jelző táblázatok. A fiatalabb utánpótlásban vezetünk, a diákok pedig, könynyen meglehet, hegy első helyen végeznek egész Csehországban. Azután, még nedves hajjal, sietve elhagyta az üres stadiont, és minden eltökélése ellenére rágyújtott egy cigarettára, amely nagyszerűen ízlett a fárasztó nap után. Sietett, nagyon sietett haza. Egyszer, amikor szokásától eltérően valamivel korábban került haza, a ház kapujában beleütközött Helénába. Csak kelletlenül ment vele vissza a lakásba. Amikor az előszobában a megszokott futó csókkal üdvözölte, Pavelt különös illat csapta meg. — Te bort ittál? — mondta kérdően. Helena elő ör meghökkent, majd röviden rávágta: — Van talán valami kifogásod ellene? Az irodában ittam két pohárkával, Pavel névnapját ünnepeltük. Az ám — itt kissé megakadt — tulajdonképpen neked is ma van a névnapod. És ti ezt nem ünnepelitek meg? — Nincs hol, és nincs is kivel! — De már ezt ne mondd nekem... Nálunk bezzeg, csak láttad volna! Nagyszerű banda gyűlt egybe. Most is csak azért ugrottam haza, hogy elkészítsem a vacsorádat. Megígértem nekik, hogy visszamegyek; valamennyien firkánál vannak. Ugye nem haragszol rám? — Mi volna, ha elkísérnélek ? — vetett 12 véget felesége hajánál fogva előráncigált kifogásainak. — Ugyan már, hiszen te nem ismered azokat az embereket. Nem, akkor inkább én is itthon maradok! — Hát csak menj — mondta olyan nyugodt hangon, hogy szinte maga is elcsodálkozott ezen. — Hamarosan, egy óra múlva már itthon is leszek, éppencsak hogy megfordulok. — A viszontlátásra. Éjfél is elmúlt, mire hazakerült. Pavel ébren volt, de tetette az alvást. Mindig szaporodott az asztalra tett levélkék száma és mind gyakoribbak lettek a be nem jelentett késői kimaradások. És amikor egyszer néhány kérdésével sarokba szorította a feleségét, az végül is kitört: — Unom állandó kérdezösködéseidet. Ügy tűnök fel magam előtt, mintha vizsgálóbíró előtt állnék. Azt akarod talán, hogy a rabszolgád legyek? Tulajdonképpen mit adsz te nekem? Hiszen többet keresek, mint te. Ettől az időtől fogva nem volt több kérdése a feleségéhez. Egyszer aztán eljött az a nap, amikor Pavel ismét rámosolygott a villamoskalauzra, a piros jelzés ellenére átfutott az útkereszteződésen, és vidáman fütyörészte a legújabb slágereket. Tulajdonképptn mindez Klára Bezuchovával, a nők és a sportoló lányok tagbaszakadt, izmos vezetőjével függött össze. Tudniillik Klára ismét gyermeket várt. Ritkábban jelent meg a sportpályán, míg egy szép napon végleg búcsút mondott a stadionnak. Valakinek át kellett vennie a leányok feletti gondoskodást. Egyetlen tekintély és lehetőség maradt: Pavel Petr ina. Most, amikor az emlékek töredékeit rakosgatja össze, már mosolyog .mindezen. Nem is volt olyan könnyű dolog tizenöt — húsz kíváncsiskodó, nyelves leány felett álvenni a vezetést, akik bizony gyakran keményfejűek is. Méghozzá sokszor teljesen ellentétes érdekek kavarognak gondolataikban: sportdicsőség, zene, divat, az idegen nyelvek, kirándulások, motoros fiúk, esetleg mozijegyek... Kezdetben Stépánkával volt a legnehezebb dolga. Ez a karcsú, jóalakú leány, fejét büszkén hátravetette, s minden lépése önállóságra vallott. Apja már régebben meghalt, édesanyja pedig halálos beteg volt. Talán éppen nehéz ifjúkori élete tanította meg a meg nem alkuvásra és keménységre. Amellett lényében nyoma sem volt a legcsekélyebb durvaságnak sem. Mozdulatai fegyelmezettek voltak, telve finomsággal és nőiességgel; szépség és ritmus sugárzott belőle. A nő számára a legigényesebb futószámot választotta. Négyszáz és nyolcszáz méteres távot futott. Sohasem volt megelégedve azzal a tréninggel, melyet számára meghatározott. Egyszer meggondolatlanul azt mondta neki:- A nyolcszázastól tulajdonképpen el kellene tiltani a nőket. Ez egyáltalában nem felel meg sem idegrendszerüknek, sem fizikai felkészültségüknek. Ennek hallatára szinte szikrát szórt Stepanka szeme. Haragosan válaszolt: — Ez természetesen csak azokra a cukorbabákra vonatkozik, akiket állandóan körülugrálsz. — Nem szabad annyira lábujjhegyen futnod; sok hiábavaló energiát fordítasz erre ■— figyelmeztette ismét más alkalommal. Azután leültek a sportpálya sarkában levő padra, és hosszas beszélgetésbe kezdtek azon a különös sportnyelven, amelyben másodpercekről, méterekről, futószakaszokról, időről volt szó.
