Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-03-20 / 6. szám

N

em álmodtam. Pedig az vagyok, álmodozó természet. De az álom nem elég. A két kezem, az eszem kellett hozzá, amely irányított. Kellett hozzá a szomorúságom, melyet a szívemben hordoztam, az árvaságom, s az emlékezések, melyekkel visszavisszahulltam gyermekkorom megalázottságába.

Pillanatnyi szünet. Este. A függönyök hallgatnak. Visszafojtják a lélegzetüket, mert most ő beszél, Absolon Stefan, akinek olyan jól ismerik a nézését. Sőt a gondolatait is. Rajtuk átszűrve nézi hol a téli, hol a nyári világot. Harmadik éve lakik itt az új lakásban, ő az első lakó. A három egymásba nyíló szobában ismerik őt a falak, a kilincsek. Szokott káromkodni és sóhajtozni, hangosan nevetni és csendesen sírni, ha emlékezik, amikor vibrálni kezdenek az idegek, mert nem sikerült valami, amit kigondolt.

— Hogyan kerültem az ostravai bányakörzet Fűlik nevű tárnáidba? Mindennek megvan a maca története, a történetnek pedig az indítóoka.

Kroméríiben katonáskodtam. Melegben és tisztában háltam. Jóllakhattam. Először életemben. De ennél többet jelentett az, hogy egyetlen fiú sem kérdezte, mit keresek köztük, én, aki olyan messziről jöttem. Olyan mérhetetlen meszszeségből, mint a clgdnysor, amelynek még saját faluja is elérhetetlen távolságot jelent. Pedig voltak köztünk jogászok, mérnökök, orvosok, jó szakmájú mesteremberek...

— Egyszóval két hónapja szolgáltam, amikor rámszakadt a gonddal teli boldogság. Látogatóm jött. Sejtettem, hogy csak az a szép leány lehet, aki ott élt, abban a sorban, ahol én. Akinek a haja olyan sötét volt, mint a nyári éj és olyan hosszú, mint maga az országút, amelyen idáig jött. És karcsú is volt, mint a nddszál, mely tavak mentén hajladoz, hogyha megérinti a szél. Búcsú nélkül jöttem el otthonról néhány hónapja, hogy valami keresetféle után nézzek a katonáskodás előtt. Azóta nem hallottunk egymásról. Nem írtunk, mert... egyszóval mi nem jártunk iskolába.

— Amikor a kapuban megláttam, reszketni kezdtem, mint vihar előtt a fák. Ő is reszketett, egyetlen szó sem jött ajkunkra, csak a kisbaba sírt föl a karján hangosan, követelőn... Nem tudtam, hogy gyermekünk van.

— Ezért jött hát el, ezért... tépelödtem.

De nem csak ezért.

Otthon kiverték, mint a kutyákat szokás. Igen, az anyja és a mostohaapja. Azok, akiknek éveken át odaadta, amit keresett. A padlót mosta tisztára érte, a szennyes kocsmában, meg az illemhelyeket, bűzös, hideg, huzatos folyosókat. Fát aprított, lótrdgyát hordott ki, nagymosás fölé görnyedt, hogy ők ketten pár nap alatt otthagyják vodka árában, ahonnan neki leszámolták. Igen, ők verték meg, és ők űzték el otthonról.

— Koldulni fogtok! — jósolták mérges sziszegéssei. És mint a szajkók,ismételte utánuk a falu: — Koldulni fogtok!...

így kezdődött. Folytassam?

— Az utolsó négyszáz koronáját megtartotta, nekem is meg volt a kéthónapi zsoldom egészben. Az estét egy kis szállodában töltöttük. Az a liter borocska, amit rendeltünk, felforrósította a bánatunkat. Sírtunk, mint két gyerek és szerettük egymást, nagyon szerettük... Soha nem láttam olyan szép gyermeket, mint amilyen a miénk volt abban a kis kopott pólyában. És öleltük egymást mint tenger és a part, mert nagyon szerettük egymást. A természet is bőkezű azokhoz, akik szeretik egymást, így kilenc hónap múlva a másikat is pólyában ringattuk. Kisfiú volt az is és olyan szép, hogy senkinek sem volt olyan. Azóta négy van. Három kisfiú és egy kislány.

— Na, de folytatni akartam :

— Élni kellett. De miből? Katona voltam... Komoly zenekara volt a kaszárnyának. Rendes körülmények között nem mertem volna megtenni. De akkor vakmerővé váltam. Csak őket láttam, akik ottmaradtak a szállodában. Hideg agyam józan szavát elhallgattattam. A szívemre hallgattam és azt mondtam a parancsnokunknak:

— Kenyérre van szükségem. Legalább egy icipici darab kenyérre, amiből ők megélnek. De én nem tudok, csak klarinéton játszani.

— Amikor először ültem közöttük ott az emelvényen, diadalmas hangon fújtam világgá: — Soha, soha nem fogok koldulni! Büszke voltam és dacos, először életemben. Azt hittem akkor, hogy én vagyok az isten.

— Egy hónap múlva elkerültünk Ostravára.

— Ki akar pénzt keresni? — kérdezték. Az dolgozhat, mint bányamunkás.

— Én is, — feleltem.

— Odalent hason csúsztunk, egymásba botlottunk, izzadtunk, elsápadtunk, mert megborzongatott a félelem és nagyon, de nagyon elfáradtunk. Feketén jöttünk ki, mint a koromba pottyant egerek. Nem éreztem többé, hogy én vagyok az isten.

— Parancsnok elvtárs jelentem, engedelmével nem megyek le többé. Megőrülnék.

— Utolsó, gyáva kutya vagy, — felelte, de mit tegyek veled, nem kötelező. És a zenekarban maradtam. Hófehér inget viseltem, a manzsettám is az maradt, fehér. A zsebem meg üres. Szomorúan szólt az én furulyám, szégyelltem magam.

A többiek zsebéből százasok és ezresek hulltak. Az enyémből a szegénység. Egy hónap múlva lent voltam újra a tárnában. Azóta elmúlott egy pár év... ma elővájdr vagyok. Az üzemben én szerveztem meg az első ifjúsági kollektívát.

— I960 novemberében elnyertük a szocialista munkabrigád címet és kitüntettek bennünket. Harmincegy napon át 201 méter folyosót vájtunk, mások nyolcvanig sem jutottak. Elővájárrá léptettek elő. Harminckét ember dolgozik a vezetésem alatt.

— 1961 májusa. A legszebb május. Soha azelőtt nem virágoztak úgy a fák a kertben...

— A harmadik fiamat akartuk a tanácsházára vinni, hogy nevet kapjon. A komám nevét, mert nagy ember az én komám. Az üzem vezetője. De én magam nem jutottam el aznap, mert váratlanul egy 603-as állt meg az ablakom előtt.

— Fontos dolog, nagyon fontos, el keli jönnöd az üzembe, öregem, — szólt a sofőr.

— Mondd meg, hogy a fiam, az is fontos, nagyon fontos dolog, mert a harmadik és szakasztott olyan szép legény lesz, mint az apja, — morogtam, de azért elmentem.

— A díszterembe vezettek és nagyon meglepődtem, mert ünneplőbe öltözött bányászegyenruhás koszorú vette körül a hosszú nagy asztalt. Amikor leültem, Miska Jaroslav, az ostravai bányakörzet vezérigazgatója állt föl és azt mondja:

— Te Absolon István jó bányászember vagy. Hűséges és áldozatkész, nem ismered a fáradságot. Jól tudsz szervezni, sokszor helyrebillent a mérlegünk munkád nyomán. Győzöl versenyeidben. Tisztességes ember vagy, megbízható munkás. Saját testvéreddel sem tettél kivételt, aki otthagyott téged, mert számított vele, hogy protekciós munkás lesz. Megálltad a helyed mindenütt, benne a neved az üzem krónikájában. Oda pedig nem mindenkié kerül. Jó kommunista vagy, nem csaltál meg bennünket és azért a bányakörzet tizenhat

embere közé téged is besoroltunk. Mutatkozz be ennek az elvtársnak. Tudod ki ő? A te tanítód. Kizárólagosan a tiéd. Tudod ki adta melléd? A Párt. ő megtanít téged írni és olvasni, mert rendkívül fogékony amber vagy. Hallod Stefán Absolon? És meg kell tanulnod olvasni Puskint és Majakovszkijt, mert tudod hová mégy?

— Moszkvába mégy te Stefán Absolon. Igen. Oda, ahol türkizzöldben ragyognak a Kreml tornyai és kupolái.

— így mondta. De én nem tudtam válaszolni, mert a nagygazda arca tolakodott elém, aki kigúnyolt tizenegyéves koromban, amikor az úton eléje álltam és arra kértem, vegyen föl az ifjúsági szövetkezetbe, mert nagyon, nagyon sóvárogtam, hogy én is tartozzam valahová.

— Hová tolakodsz te cigány? — rúgott rajtam puszta szavaival. Nem lehet oda cigányt fölvennünk, hová gondolsz? És akkor... igen, szerettem volna megütni. De nem tehettem, elkotródtam hát sírni a rétekre. Sírni szabad volt, hát sírtam, még a gyomromat sem éreztem aznap, mert mi tizenheten voltunk testvérek és nem jutott kenyér a szánkba, ha csak nem koldultunk. De sírni szabad volt, a füvek nem bántottak és nem is árulták el gyermeki szívem nagy-nagy fájdalmát, árvaságát, kivetettségét.

— Hát te nem is örülsz? — szakította félbe gondolataimat Jaroslav Miska, a bányakörzet vezérigazgatója, aki maga is bányászember volt valaha. És én nem köszöntem meg neki, hogy Moszkvába küldenek repülőgépen, mert észrevettem, hogy sírok és a zsebkendőmet otthon hagytam. Az ujjammal húztam végig az orromat, hogy el ne cseppenjen, én, a nap hőse, Stepán Absolon, a Trnava környéki cigányfiú és úgy. éreztem, hogy én vagyok az isren, én, akit az utca porából vetett a végtelen és csodálatos természet.

MOYZES IIONA

9