Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-20 / 6. szám
Egyre közeledik a nők világkongresszusa, melyet Moszkvában tartanak meg. S ezért ismerkedjünk meg néhány szovjet asszonnyal, akikkel majd találkozhatunk a kongresszus ülésein. A Kreml palotáinak gyönyörű termei különösen akkor szépek, amikor nagy népgyűlések színhelyei. A tömegben nemzeti viseletbe öltözött, vagy kosztümöt, esetleg divatos kimenőruhát viselő fiatal és éltes nőket látni. Különböző életkorúak, de mindegyikük arcáról olyan életöröm, átszellemültség sugárzik, hogy mind fiatalnak tűnik. A szovjet asszonyokat nem a kozmetika fiatalítja. Életünk szépségétől, lenyűgöző távlataitól, nagy társadalmi jelentőségük felismerésétől szépülnek és fiatalodnak. A nagy orosz és szovjet költők sok műben örökítették meg az oroszországi asszonyok türelmes, de nem alázkodó természetének erejét és szépségét. Ez az erő századokon át edződött. Amikor eljött a forradalom és életre keltette a nép erőit, mennyi hős asszony született a polgárháború, a békés építés napjaiban és a szörnyű második világháború éveiben! Sok külföldi író és szociológus úgy véli, hogy a munka eldurvítja a nőt, csak az üres életmód és a divatos ruhák teszik őt széppé. A szovjet embereknek azonban más elképzelésük van a munkáról, az élet szépségéről és természetesen, más a mi valóságunk is. Sok női arckép nem hagy nyugodni engem, az írót. Már régóta szeretnék regényt írni egy olyan erős asszonyról, amilyenből ma sok tevékenykedik a szovjetországban. Szeretnék portrét rajzolni róla: milyen a munkában, szeretném megrajzolni kortársunkat otthon, a családban, leírni keserűségeit, aggodalmait, örömeit, szeretném bemutatni úgy, ahogy kész minden nehézség leküzdésére, és még asszonyi bánatában is céltudatosan és világos fővel tör előre. Hány ilyen csodálatra méltó lánya van a szovjet hazának? Milliók. Ök a szó szoros értelmében hajtják az életet: dolgoznak, gyermekeket nevelnek, napról napra szépülnek és fejlődnek, az öregedés ráncainak pókhálójától és az élet ezüstös derétől függetlenül szükségesek, hőn óhajtottak ők mindenki számára. Itt van például Nagyezsda Zaglada kolhoz-parasztasszony. Sokat hallottunk róla és felhívásáról: Dolgozzunk lelkiismeretesen. Fényképfelvételek és híradófilmek örökítették meg ezt a már nem fiatal, szikár, kissé pisze orrú, harciasán kezdeményező, szenvedélyes, az emberek leikébe markoló asszonyt. Nem is lehetne más: ő a kolhoz szervezője, katonája. Nem hiába töltötte életét munkában: határtalan nyugalma és belső elégedettsége azt tükrözi: biztos benne, hogy jót cselekedett. Érdemrendek és az Aranycsillag díszítik mellét. Hruscsov is nagyon szeret vele beszélgetni. Melyik országban fordul még elő, hogy a miniszterelnök oly nagy érdeklődéssel beszélgessen államügyekről egy egyszerű parasztasszonnyal ? Ez az éltes asszony szembenéz mindenkivel, papír nélkül, a leikéből beszél. Látszik, megszokta már a szereplést a nagy tömegek előtt. De egyszeriben elakad, elhallgat, gondolkozni kezd, mintha mindenkinek leikébe akarna látni, aztán visszanyerve lélekjelenlétét, különös lelkesedéssel megint megszólal: — Kedveskéim, mit is akartam még mondani?! Abban a pillanatban már nemcsak köztiszteletnek örvendő, megbecsült falusi dolgozó az ember számára, hanem közeli hozzátartozó, aki az ő sorsát, az egész szovjet állam sorsát is szívén viseli. íme, ez ő: közéleti személyiség, ugyanakkor az emberhez közelálló jóbarát. Vagy lássuk a fiatal vegyipar dolgozó nőit. Hány aszszony vezeti a Moszkva melletti ljuberci Kőolajfeldolgozó gyár legnagyobb részlegeit és laboratóriumait?! Nézzük Tamara Gornovát, a gázrészleg vezetőjét. A részlegek együtt egy ritmusú, teljesen automatizált üzemhez hasonlítanak. A vezetők pedig... Ismerkedjünk meg Gornovával. Jól megtermett, szép arcvonású, erős asszony. Pártfogója mindannak, ami a nőiességgel jár: divatos haj viseletű, úgy öltözködik, mintha örökké színházba készülne, szeret tréfálkozni és kacagni. Ahogy az ember elnézi őt a vezérlőpultnál, vagy „vezérkara“ körében, vagy a szabad ég alatt felállított óriási laboratóriumokra hasonlító termelőberendezések mellett, az az érzése támad, nagy hatalom van egy ilyen vezető kezében. Nagy tekintélynek örvend és élvezi a munkások teljes bizalmát. Mosolyogva mondja. — Helyettesem tanított be, amikor idekerültem a főiskoláról. Már húsz éve működik á gyárban. Éri a szakmájához, szerény jó ember. Huncutkodó szép asszony, de egyszeriben vége a nevetgélésnek, számon kér valamit egy legénytől. — Érzed ugye, miért hívattalak ötre? A hónhorgas, napbarnított arcú fiatalember lesüti szemét, mint valamilyen szcmérmetcs kislány. — Többé nem fog előfordulni — ígéri a vétkes, s mi tovább folytatjuk barátságos beszélgetésünket. Gornova sok mindent iránt érdeklődik. Az idén kislánya született, de nem lépett ki állásából. Az anyaiági szabadság után visszatért a részlegbe. Az újszülöttet az egész család és a nagymama kocsikáztatja. Regényt írok a kőolajról, fejtéserői és feldolgozásáról, jobban mondva e bonyolult termelési ágban foglalkoztatott emberekről. Hánfrnő áll ma vezető helyen a kőolajiparban, nem ott, ahol nyers férfierőre van szükség, hanem ott, ahol nagy tudás, energia és kitartás kell. Olyan asszonyok vezetnek itt, akikben a tudás, a bátorság és az energia harmonikusan egyesül a női precizitással és önfegyelemmel. — Mi köti magát ide, ehhez a bonyolult termelőághoz — kérdeztem Irina Amitrovát, a dorogomilovói Vegyiművek legnagyobb részlegének vezetőjét. Élénk barna szemével végigmér és elmosolyodik: — No lám, ön író, az emberi élet ismerője. Mondja meg akkor, mi a szerelem, majd én is megmondom, miért nem mozdulhatok innen. 11 SZOVJET ASSZONYOK A DOLGOZÓ NÖ SZÁMÁRA ÍRTA: ANTONYINA KOPTYAJEVA Pedig mehetnék! Az apám egyetemi tanár. A férjem az egyik moszkvai kiadóvállalat szerkesztője. Én meg nemcsak a vegyészethez értek, hanem hegedülni is tudok. Már zenekarban is játszottam. Mehetnék én... A két gyermekem is növekszik... de... — Lélegezni sem tudok a részleg, az emberek nélkül, akikkel évekkel ezelőtt együtt sajátítottuk el az új termékfajták gyártását. Elepednék, ha nem látnám őket, nem hallanám drága hangjukat. — S mi érdekli még ezen kívül ? ■ Még mi? Szeretek utazgatni. Hegymászó is vagyok. ■ És volt már nagyobb túrán ? — Az Elbrusz csúcsán. El tudom képzelni Irinát, amint a verőfényben gyémántosan csillogó kaukázusi hegyhátra kapaszkodik. Milyen közel van az ég, milyen szédítő magasság? Hófehér fellegek csendes karavánja gomolyog az ember lába alatt, megkerülve a hajnali és esti fényben a szivárvány minden színében játszó hegycsúcsokat. Milyen szép itt! Milyen gyönyörű az élet és a föld! Milyen megmagyarázhatatlan győzelemérzet keríti hatalmába az embert, könnyűséget és erőt érez fáradt izmaiban. Én is szeretek a hegyekben járni, megértem, mi vonzza oda Irina Amitrovát, de nem tudom megérteni azt az örömet, amellyel a hegyek kristálytiszta levegője után a részleg kapuját átlépi. Irina ott, a magasságban betelik az őstermészet szépségeivel, itt, a földön pedig egészen beletemetkezik munkájába. Itt bizonyára erősebbnek érzi magát a természetnél. Igaz is: ők olyan új dolgokat alkotnak, amilyeneket a természet még soha sem ismert. Talán ez az ismeretlenség vonzza Amitrovát a kémiához és köti le örökre az erőseket és kitartókat. Sok szerencsét, drága barátnőim! Igaz, múlnak az évek, gyorsan repülnek. Kár. Nagy lehetőségeink mellett csak az időből nem futja. Bizony nem unatkozunk. (NOVOSZTYI) Fordította: Lőrinc László 1. Zaglada elvtársnő, az örökké fiatal szovjet aszszony. 2. A Kőolajfeldolgozó gyár mérnöknője újításán dolgozik. 3 3. Antonina Dmitrijeva Koptyajeva írónő munkaközben.
