Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-02-07 / 3. szám
Harminckétéves vagyok, 12 év gazdag tapasztalata ál! mögöttem. A szövetkezet bölcsője mellett álltam húszéves fejjel, amikor a fiatalok tömegével futottak el a falvakból a városokba, amikor sok apa úgy képzelte, nincs jövője a fiának, ha a faluban marad. Engem nem kapott el a láz, szembeszálltam apám akaratával is és maradtam. A szövetkezet akkor volt megalakulóban. Aztán jött néhány nehéz esztendő, ezt az időt úgy emlegetjük, hogy „gyerekcipőben járt az EFSZ". De mi egyszer mégis eldobtuk a gyerekcipőt! igaz, sok kudarc, csalódás ért bennünket, amíg megtanultuk, hogy gyönge szövetkezetünket csak akkor állíthatjuktalpra, ha mindannyian összefogunk. Higgyék el, talán azért szerettem meg annyira a szövetkezetét, mert kezdettől fogva itt voltam, a szemem láttára fejlődött és született újjá. Mi tartott engem akkor a faluban? — kérdezhetné valaki. Talán az, hogy fiatal voltam, tele vágyakkal, tervekkel, álmokkal. S hittem az újban. Abban, hogy egy falu népének akarata nagy erő, nagy dolgokra képes, ha összefog. Nekem tetszett ez a gondolat. Azért nem váltam meg szép, gömörí, hepehupás szülőföldemtől, a földtől, amelyet apáink, nagyapáink annyira szerettek, pedig oly kevés hasznuk volt belőle. Csak jóval később jutottam el a mezőgazdasági iskolába, amikor már családom volt és nehéz volt tőlük elszakadni. Apám mellett megtanultam ugyan szántani, vetni, aratni, de mindez nem volt elég ahhoz, hogy feltaláljam magam a technikában, agrotechnikában, a nagyüzemi mezőgazdasági termelés ezer problémájában, ami a néhány száz hektáros földön előadódik. De pillantsunk vissza a múltba. Az idősebbek még jól emlékeznek rá, mennyire megnőtt azoknak a tekintélye, akiknek a zsebe megengedte, hogy tanulhassanak. Ezeket megsüvegelte a falu. Vájjon a mi apáink nem vágytak erre a tiszteletre? Dehogynem. Csak éppen nem jutottak hozzá. S mi történik ma? Éppen ezek a szülők nem engedik mezőgazdasági iskolába a lányukat, fiukat. Ha pedig igen. akkor az iskola elvégzése után, szakképzettségüket sutba vágva, irodába dugják őket. Miért? Könnyebb munkát akarnak számukra? Sok fiataltól halijuk: nem akarom a sarat taposni, városba megyek. A mi falunkban rengeteg új ház van. Mert mi nemcsak dolgozunk, hanem jól is élünk. S a ház körül és az utcákon már régóta nem tátong nagy sár, az egykori falu nagy átka. Az sem kifogás, hogy nincs szórakozási lehetőség a faluban. Lehet, hogy néhol ez így van, de mi mér ezt nem ismerjük. A többéves színjátszókor, enek- és táncegyüttes mellett, nemrégen zenekar alakúit és a helybeli tanító segítségével szorgalmasan gyakorolnak a fiatalok. A szövetkezetnek olvasóköre van. szlovák és orosz nyelvtanfolyamot rendeztek, minden télen folyik a szövetkezeti munkaiskola. A mi fiataljaink nem vágynak el a faluból. KEREKES ISTVÁN G — А $Ф-ТЪ/ШЖ Csiling, csiling, csingiling! — az iskolacsengő a tízórai nagyszünetre csengetett és а IV. A-ból kifutottak a gyerekek a folyosóra. Az osztályban csak ketten maradtak: Kató és Márti. Kató —■ aki azon a héten éppen hetes volt, — tisztára törölte a táblát, melléje készített két új krétát és friss vízzel meglocsolta a tanító elvtárs asztalán zöldellő aszparáguszt. Márti ezalatt a padjában ült és számtanfúzete fedőlapjára felragasztott egy fehér címkét. Aztán elővette a tollát és a címkére ráírta a nevét. Hogy-hogynem azonban, az írás ezúttal nem sikerült olyan szépre, mint máskor. A keresztneve végén a két utolsó betű között összefolyt egy kicsit a tinta. — Mutasd! Szép lett a címkéd ? — lépett ekkor oda Mártihoz Kató és magfogta a füzet egyik csücskét, hogy felemelje a pádról. Márti, —■ hogy ne kelljen felelnie a kellemetlen kérdésre — balkézzel hirtelen megkapta a füzet másik csücskét és rákiáltott Katóra: — Tedd le! Ne nyúlj hozzá! Krétás a kezed! — adta a szájába a szavakat a hiúság. — Nem krétás. Megmostam. Ne félj! — válaszolta Kató, de Márti nem engedett. Semmiképpen se akarta bevallani, hogy ezúttal véletlenül nem olyan egyenletesen szépek, cérnavékonyak a betűi, mint máskor: — Hát ha nem krétás, akkor vizes. És különben is . . . Mit vagy olyan kíváncsi. — Tudhatod, hogy mindig szépen írok — palástolta el a zavarát hadarva és jobb kezében a tollát tartva, balkézzel húzni kezdte a füzetet maga felé. — Mi történt veled egyszerre ? Miért nem akarod megmutatni? — kérdezte elképedve Kató, de alig fejezte be a mondatot, Márti felugrott: • Azért, mert nem! összemaszatolnád! ■ ráncigálta ki erőszakosan kapkodva Kató kezéből a füzetet, ami a nagy lendülettől kicsúszott az ujjai közül és szétnyílott lapokkal leesett a földre. Mialatt Márti villámgyorsan utánanyúlt, a jobbkezében tartott toliból egy jól megtermett, sötétkék tintacsepp odabukfencezett éppen az aznapi számtanfeladatra. Ám a kislány most azzal se törődött. Hirtelen összecsukta az irkát és bebújtatta a táskájába. Kató megbántva, értetlenül nézett Mártira. Mondani is akart valamit, de meggondolta magát. Felvonta a vállát, sarkonfordult és beült a padjába. Az iskolacsengő meg közben a tízperc végét jelezte, hamarosan bejött az osztályba a tanító elvtárs és azzal kezdte a számtanórát, hogy végignézte ? házifeladatokat. — Hm . . . lehet, hogy az a pici tintapetty nem is a lapra csöppent, hanem az itatósra, akkor még sebaj! — fordult meg Márti fejében, mialatt óvatosan kinyitotta a füzetét. A tintacsepp azonban nem pottyant az itatósra és nem is volt kicsi. Jó, kövér, kerek paca lett belőle, ami kényelmesen szétterpeszkedett a házifeladat közepén és bemaszatolta a következő, beíratlan, hótiszta oldalt is. Márti hát egy nagyot nyelt és letette a számtanfüzetet a padja szélére. A tanító elvtárs odalépett a pádhoz, belenézett az irkába és piros ceruzával jó vastagon bekarikázta a kék tintafoltot A házifeladat alá pedig odaírt egy pirosbetűs mondatot: Tisztábban írj. Ne ilyen hanyagul' Márti átfutotta az Írást, s ahogy ránézett a füzetlapra, úgy tűnt neki, mintha az a két piroskarikás kék folt farkasszemet nézne vele: — Látod, miért nem voltál őszinte ? Hiszen a füzetre ragaszthattál volna egy másik címkét Felírhattad volna rá a nevedet mégegyszer. Szebben. Minket azonban már nem törölhetsz ki innen, meg nem szépíthetsz, le nem tagadhatsz, soha! — mondta ez a tekintet és Márti nem állta tovább. Gyorsan rácsukta az irkára a fedelét és benyúlt a köténye zsebébe. Elővette a zsebkendőjét és — hogy ne lássa senki — lopva megtörölte vele a szemébe lopózott, nagy könnycseppet. Rényi Magda GYERMEK 15
