Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-02-07 / 3. szám
-Hl > о * Ь >* < z ш-I ш Minden nő, hazánk minden fia február negyedikén büszkén emlékezik meg Bozena Némcová írónőről, az első modern cseh asszonyról, akiben olthatatlanul égett az új élet vágyának, a régi elleni lázadásnak a tüze. 1820. február 4-én született Bécsben. Alig tizenhét éves volt, amikor férjhez ment Josef Némec pénzügyőr altiszthez, aki — bár osztrák állami szolgálatban állt — megmaradt öntudatos cseh hazafinak. Bozena Neme óvá nemzeti érzése főleg litomysli tartózkodása alatt erősödött meg, ahol sok cseh hazafival barátkozott össze. Ebben a időben vált íróvá, előbb verseket írt, de hamarosan megtalálta a tehetségének leginkább megfelelő műfajt: elbeszélései utat nyitottak számára korának cseh irodalmába, feltárták előtte az irodalmi központok kapuját. Jossf Némec képtelen volt megérteni feleségének vágyait, eszményeit. Az írói siker mind élesebb ellentétekre vezetett a házastársak között, s Boíena Némcová huszonnyolc éves korában úgy döntött, hogy megszabadul a hozzá méltatlan köteléktől: elhagyta férjét. Nemechez írt levelében az őt jellemző, gyakran kíméletlen őszinteséggel írja: „Lelkemben ifjúkorom óta él a vágy a művelődés után, hogy elérjek valami fennköltebbet, jobbat, amit nem láttam magam körül; ugyanakkor undorodom a durvaságtól és faragatlanságtól... Kevés asszony tiszteli úgy a házasság méltóságát, mint én tiszteltem és tisztelem, de belé vetett hitemet hamarosan elvesztettem. Hol találkozunk vele? — Minden csupa hazugság, csalás, megtűrt és engedélyezett rabszolgaság, kényszerű kötelesség — egyszóval aljasság és durvaság. Szívem arra vágyott, hogy nagyon szeressék, úgy kellett nekem a szeretet, mint virágnak a harmat — de hiába kerestem olyan szeretetet, amilyet magam éreztem... Öné volt a testem, a tetteim, az őszinteségem, de. a vágyaim messze szálltak..." „Vágyai messze szálltak" — hova, maga sem tudta. Kereste életének, az emberi életnek értelmét és harcolt azért, hogy szabad, férfitól nem függő asszony lehessen; olyan nő, akinek szabadon érvényesül alkotó ereje, s a férfival egyazon jogon vesz részt a világ építésében, gyarapításában. Nem hiúságból, önmaga igazságosabb sorsának kedvéért akarta az egyazon jogot, hanem az egész emberiség, tehát a férfiak javára is. Ki merte mondani a benne ébredt öntudatos, egyenesen forradalmi gondolatokat, melyek abból a szinte fájdalmas felismerésből fakadtak, hogy csak a férfiak és nők együttes igyekezetével javítható meg a világ rendje, s hogy hiába szószátyárkodik a szabadságról az olyan férfi, aki nem látja be a nők felszabadulásának szükségét. Szívében e lázadással írt „Falu a Sumavában" című könyvében saját életének legfontosabb kérdéseiről: a nő hivatásáról,a szerelemről, férfi és nő viszonyáról, a társadalmi ellentétek kiegyenlítésének szükségéről. „Holt vizeket forraló tűz“ — ezt irta Bozena Némcováról Julius Fucik. A holt vizek: az akkori elmaradt polgári és kisnemesi társadalom, s a nőkről, a nők jogfosztottságáról vallott nézetei. „Ó, mily szörnyű! — írja ironikus éllel Fucik. — A megbotránkozás oka nem férfi, akinek könnyebben meg lehetne bocsátani különcködését, nem férfi az oka, hanem asszony!" Bozena Némcová hamarosan szemben találta magát a polgári társadalom megbotránkozásával, de bármennyire is érezte lépten-nyomon az ellene irányuló gyűlölködést, mégsem mondott le a nő új társadalmi helyzetéért kezdett harcáról, minden szenvedélyével, elszántsággal küzdött tovább. Ez a harc formált belőle modern cseh nőt, de ez a harc követelte végül áldozatul életét. Az akkori társadalom nem csupán mint valóban új nőt ítélte el Bozena Némcovát: megvetette, pálcát tört fölötte azért is, mert érdeklődéssel fordult a munkások felé, meglátogatta a gyárakat és nem hallgatta el felháborodását afölött, hogy az embereknek néhány nyomorult garasért kell robotolniuk, gyalázatos bérért, amely még arra sem elég, hogy jóllakjanak belőle. „El sem tudod képzelni, mily szükség uralkodik a szegények között" — írta prágai barátnőjének, K. Stankovának, felháborodva azon, amit egy korabeli lenfonóban látott. — „Hidd el, sok elkényeztetett úri öleb csak megszagolná, de nem zabálná azt, amit ezeknek a szegényeknek enniük kell, s még ezzel a nyomorult táplálékkal sem lakhatnak jól. Mennyi pénzt tékozolnak el kártyán, mennyit dobnak ki parádéra és más hiábavalóságokra, s ugyanakkor az emberek ezrei éhen pusztulnak! Ez lenne a haladás, így javítaná életét az emberiség?! Ha meggondolom, milyen az élet és milyennek kellene lennie, szenvedélyes vágy ébred bennem, hogy odamenjek a nyomorultak közé és megmutassam nekik, hol és hogyan keressék az igazságot." Abban a korban, sőt jóval később sem akadt cseh író, aki ily élesen, a munkások szívével érezve mondta volna ki véleményét az úri szabadságról. Meglepő ennek az asszonynak a tisztánlátása, hisz Csehországban senki sem akadt, aki olyasmit mondhatott volna neki, amit maga nem tudott! De bár el tudta képzelni a maga módján újjáteremtett, helyesen felépített világot, azt nem sejtette, hogyan, miként változtatható meg a világ. Felismerésével azonban messzebb, előbbre jutott, mint művelt barátainak bármelyike. A maga korában, különösképpen a cseh irodalomban példátlanul álltak a világ lényegéről, nyomoráról, megváltoztatásának szükségéről vallott nézetei. Itt szólnunk kell Bozena Némcová életének legtragikusabb mozzanatáról. Felismerése csupán ösztönös jellegű. Érez mindent, amit meg lehet érezni. De hiába él benne e csodálatos képesség, hogy érzékelje a világot és jelenségeit, nem láthatja meg a tulajdonképpeni okokat, sem a bajokból kivezető utat. Az akkori Csehországban nem volt, aki tanácscsal, értelemmel melléálljon, támogassa. Komoly nehézségeket okozott számára hiányos műveltsége is. Ennek ellenére ő volt az egyetlen, aki megértette: az írónak az a kötelessége, hogy a nép oldalán álljon. Ezért járta az országot, ismerkedett az emberekkel, a nép életével, hogy írásaiban szabaddi elmondhassa mindazt, amit érez, vallhasson vágyairól, a boldog életről, amelyet csak kora ifjúságában ismerhetett meg. Önkiszolgálás — csak az asszony meg ne tudja... Az alábbi bizarr ötletet nem egyenes úton szereztem. Kihallgattam két barát beszélgetését a vonaton. De rosszul mondom, hiszen csak egyikük beszélt, a másik szóhoz sem tudott jutni a csodálattól és ámulattól, akárcsak én. — Én sem vagyok különb a többinél — kezdte a furcsa vallomást a beszélő — sok százezer nyerni akaró társammal együtt én is ott álldogáltam az újszülött Sportka bölcsője mellett és férfiúi becsületszavamra megfogadtam, hogy a nejemtől kapott igen szerény zsebpénz erejéig — támogatni fogom Fortuna istenasszony parányi újszülöttjének fejlődését, erősödését. — Szavamat becsülettel álltam egy teljes esztendőn keresztül. Nekem aztán édes mindegy volt, hogy a cigarettáról kellett-e lemondanom, vagy hetijegy híján gyalog kutyagolhattam munkahelyemre —jó fél órával előbb kipattanva a puha-meleg ágyikóból — de a heti három szelvény olyan biztosan bement mindig, mint a halál. Egy év múlva azonban erőt vett rajtam a csüggedés, vagyis inkább a méltatlankodás. Hát csak én legyek hűséges ? Én hozzak áldozatokat a hálátlan gyermekért, ő meg 12 hosszú hónap alatt még arra sem érdemesített, hogy odalökjön egy vacak negyed, vagy urambocsá' harmadosztályú mosolyt ?!
