Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1962-02-07 / 3. szám

Aki nem fáradt el a munkában, nem fárad el a táncban sem: Öregek, fiatalok egyaránt frissen ropják a táncot'.

И intha a hangszóróból áradó zene ütemére táncolnának a hópelyhek, hogy könnyedén a földre libegve fehér szőnyeget terítsenek a szövetkezeti kultúrotthon felé ballagó emberek lába alá.

Pólyánban zárszámadás van. Szilveszter, január elseje jelentősége eltörpül a mai napé mellett. Mintha most kezdődne egy új esztendő, most érne véget a régi. Nem is csoda, hogy itt másféle „időszámítás’’ járja, hiszen ma mérlegelik az egész évi munkát, ismertetik az idei terveket, jutalmazzák „kinek kinek érdeme szerint” a munkát.

Minden szövetkezeti tag tudja, hogy a 785 hektár szántóval rendelkező szövetkezet 12 vagon gabonával teljesítette túl a felvásárlási tervet, hogy húsból 120 százalékos a tervteljesítésük, tejből pedig ők ddtak be legtöbbet atrebisovi járásban, egy hektárra számítva 392 litert, annak ellenére, hogy nem rendelkeznek egészséges marhaállománnyal. Mégis mennek, hogy a vezetőik szájából hallják, milyen feladatok várnak rájuk ebben az évben, meg a traktorosok felajánlására is kiváncsiak.

Mert Hegedűs János, Simon Emil, Tirpák Béni, Simon István, Gerenyi Miklós, Szmolyák Boriska, Fekete Bandi és Popovics Jóska javaslatot tesznek, hogy pártunk XII. kongresszusa tiszteletére komplex-gépesített brigádot szerveznek a kukorica és cukorrépa ápolására és az aratási munkálatok elvégzésére.

Büszkeség tölti el őket, amint ott ülnek az asztal mellett, előttük szövetkezeti újságjuk, a „Pofany-i Szikra”. Miközben az emelvényen a szövetkezet vezetősége arról beszél, hogy ilyen tagokkal teljesíteni lehet a harmadik ötéves terv feladatait négy év alatt, addig ők azt gondolják, hogy — ilyen vezetőséggel is, mint a miénk.— 1951-től nem változott a szövetkezet vezetőSzmolyák Boriska traktoroslány nemcsak ügyesen vezeti a traktort, de az ünnepi vacsora elkészítéséből is kiveszi a részét.

CSMDI

Foto: KEDFfO

Ö#EP

ÉS TÓTH

Gerenyi Margit néni és Rinkács Miklósné takarékkönyvét „ellenőrzi" Rinkács Miklós bácsi: — Jól dolgoztatok asszonyok, de azért a éS éverrime! én is megkerestem a legdrágább televízió árát!

sége csak annyiban, hogy bővült. Az agronómus, meg a gépi brigád vezetője volt csak távol egy évig, hogy elvégezze a mezőgazdasági technikumot.

Az ő jó munkaszervezésüknek köszönhető, hogy a tervezett munkaegységekből jó pár ezret megtakarítottak és a 10 korona munkaegységenkénti előlegen kívül 11 korona az egy munkaegységre eső kifizetett osztalék. 14koronátfizethetnének,de kell a tartalék, a nagy család biztos holnapjának az alapja. Igaz, az oszthatatlan alapra már három éve is 12 százalékot adtak, hogy ezzel megteremtsék a jó termelés feltételeit.

A gyűlés után élegedetten veszik át a takarékkönyveket. „Ez az év a televízió éve lesz” csengenek fülükbe a beszámolóban elhangzott szavak. Ugyanis eddig egy adóállomás képeit sem tudták fogni, az idén hozzájuk is eljutnak a „házimozi” képei. Tehát lesz mire költeni a közel másfél millió koronát, ami a 100 szövetkezeti család közt szétosztásra került.

— Este mindenkit szeretettel várunk! — Talán felesleges is Matyi János elnök meghívása, de mégis úgy illik, hogy minden „családtag" érezze, várják a vacsorára.

A Molnár Károly tanító áltai összeállított jó kultúrműsor — a hibákat kipellengérező hagyományos csasztuska — után jólesik a malacpörkölt, a kirántott hús, meg a borocska. A zenészek azonban nem sokáig hagyják az aszta! mellett üldögélni az asszonyokat, lányokat, férfiakat. Húzzák a frisset és a kihordott asztalok helyén hetykén cifrázzák a csárdást a fényes csízmaszárak.

Ejfél felé már senki sem csodálkozik azon, hogy az egyik asztal mellett így dalolják a nótát„Megverem a babám száját, csókolom a csizmám szárát.

hiarasztiné M. £

E

g

y k

ü

ld

ö

tt

10

Érezni lehet a felmállolt zöld posztó avult szagát, mely egy pici savanyú szaggal keveredve szálldos a levegőben. Nem csoda, hiszen ebben a szobában koccintják össze rendszerint az első poharat az ifjú pár s az újszülött egészségére.

A szék egyet reccsen, amint ráülök. Jó igy megpihenni. Reggel még szinte hiányzott gépem zakatolásának a zaja, de most valami érdekes várakozás fut végig rajtam. Már az állomásról jövet hallottam, amint a hangszóró bejelentette, hogy képviselőjük ma fogadónapot tart. Kiváncsi vagyok, ki lesz az első. Hetedik éve járok körzetembe és érdekes, mindig más és más problémák kerülnek elő. Az első években egymásnak adták az emberek a kilincsel, a szövetkezetek magalakitása körüli problémák voltak napirenden... kiváncsi vagyok, ma ki jön el... ?

Nyílik az ajtó és egy nénike jön be rajta bátortalanul, kendőjét leengedi a vállán, úgy közeledik. — Biztatóan szólok hozzá: Tessék helyet foglalni, — mi a kérése nénikém?

— Kérésem, kedves — nincs nekem semmi. - Hát akkor a panasza, mire panaszkodik ?

— Én, nem panaszkodok én senkire — védekezik, miközben a szeme könnybe lábad... Zsebkendőjét keresgéli s megint rám tekint.

De én most nem szólok, várok, nézem Ősz haját, mely kikandikál fekete kendője alól. A kezét nézem, melyen a fekete erek duzzadtan rajzolódnak ki s ennél talán csak a bütykök szembetűnőbbek. Egy ösztönös mozdulattal leveszi fejkendőjét és beszélni kezd...

— A szomszédok mondták, hogy ide jöjjek... mert, hogy maga is asszony... és maga a mi képviselőnk, talán segíthetne... A fiamról van szó.

Rosszul bánik magával... ?

Jaj kedveském, én ilyet nem mondhatok, csak nem fogok panaszkodni hivatalos helyen a saját fiamra.

Hát a menye, az rossz talán ?

— Nem nem, nagyon jól neveli az unokáimat, a fiamat is szereti. Dekát így én nem élhetek, nem lehetek az ő boldogságuk útjában — és sűrűn pergő könnyeit töri'dgeti.

Megfogadtam, nem szólok többet közbe, mert így sohasem érünk a végére. Elővettem a papírt, hogy feljegyezzem mit mond.

— Nem, nem kedveském, én nem akarom, hogy felírja, akkor akár mindjárt megyek is.

Eltettem a papírost és vártam, mert éreztem, nagyon mélyen van ez a mondanivaló, hogy olyan nehezen jön a napvilágra.

— Tudja azt mondta nekem a fiam: Mama, ez igy nem élet. Pokollá tette az életemet. — Lehet, hogy úgy van, de én erről nem tehetek s ha mégis tehetek, segítsen jóvátenni. Elmondom elölről.

Már tizedik éve voltunk együtt az urammal és még nem volt gyermekáldás. Szegény Józsefem — nyugodjon békében — bejárta az országot, mert hogy igen jó ácsmester voh__

egyszer úgy Gyertyaszentelő táján haza jön egy három éves forma fiúcskával. Te asszony, én ezt a gyerekei az úton találtam K... falu mellett. Bevittem a faluba, ki is dőboltattam, hogy ki vesztett el egy gyereket de, senki sem jelentkezett. Akkor aztán hazajött a bíró és azt mondta, hogy biztos a Vadasék árvái közül való, mert azok vitték el a lelencházba a gyerekeiket. Ez meg vagy elbújt, vagy mi lelte, nem nagyon nézték, hogy eggyel több-e vagy kevesebb. Hát hazahoztam s majd te, asszony beviszed a lelencbe.

Deltát láttam, hogy falovat faragott neki, a térdén lovagollatta. Sokáig egy árva szót nem tudtunk kivenni a gyerekből, azt hittük, hogy néma, de egyszer csak megszólalt: Kedvesanyám. S ekkor elhatároztuk, hogy megtartjuk magunknak. Pedig nehéz idők jártak, hisz Itidja kedves, ezerkilencszázharminckettőben nehéz volt az élet. öt évre rá meghalt

az emberem is. Lezuhant egy háztetőről — eltört a dereka ■ ■. Egy hónapra rá meghalt. Küszködtem a gyerekkel, bekőltözködtünk a városba; a beteg rokonomat gondoztam. Meghalt a nágynéném és rámhagyta a házát, szép ház volt, három szobával. Kettőt bérbe adtam, én takarítani jártam, a fiam meg iskolába, mert a tanítója azt mondta, hogy. igen éles esze van. Elvégezte a gimnáziumot és tanítónak ment. Mindég azt mondta: kedves anyám, majd nem fog már maga dolgozni, csak én keressek. De én dolgoztain továbbra is. Nem sok volt az, amit keresett. Tudja,hogy van az, egy fiatalnak öltözködnie is kell, hát inkább még én küldtem neki. Egyszer csak bejelentette, hogy 3 megnősül. Az esküvője olyan gyorsan megvolt, hát nem tudott meghívni. A fiataloknak sok a gondjuk, levelet sem írt. Egyszer csak hosszú idő múlva megint eljött hozzám a fiam és azt mondotta: Mama, adja el a házat, a faluban építünk, mert nincs lakásunk és jön a második gyerek. Egy háromszobásat építenénk, magának elég egy szoba és mi is jól meglessünk.

Hát én ennek nagyon örültem. Be is jelentettem azokban a házakban, ahová kisegíteni jártam, hogy többet nem jövök, mert megyek a fiamhoz.

Bel is épült az új ház, örültünk neki, de

lassan minden megváltozott és mondogatni kezdték, hogy a kél gyereknek kell a harmadik szoba is. Hát én beláttam. Az ágyamat ki is tették a konyhába. Aztán azt mondta a menyem, utálja, hogy ott velkezek, ahol ők főznek. Kirámolta a kamrát, oda tette be az ágyam— Ott is jó, mert hát nem kell nekem sok. De mindig pokol van, ha végig megyek a lakáson s most már a menyem nein enged az asztalnál enni, csak beadja az ajtvrésen. A gyerekeknek megtiltotta, hogy hozzámjöjjenek. A kicsi beszaladt tegnap hozzám és az anyja ezért nagyon elverte. Pedig a gyerek nem volt hibás, mert én hívtam be. A fiam meg azt mondta, mos: már vannak olyan helyek, ahol az öregek ellehetnek, — hogy nekem senkim sincs, mert ö nem az édes fiam; akkor nem írattuk a nevünkre. És ha nem akarok elmenni, tönkreteszem a családi életét...,

Olyan csend van a szobában, hogy hallani lehet, amint a néni könnyei a kisasztal üveglapjára koppamak.

Alost már mégis kénytelen voltam feljegyezni a néni címét — ügyét. S hová is címezzem meg a kérvényt a szociális ügyosztályon kívül? Igen, megvan.

Tisztelt emberi szívek.

I.évay Erzsébet