Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1962-10-03 / 20. szám

A gyári sziréna nagyot bődült munkavégzésre. Szántó erőszakkal az ablakhoz húzta Geren­dást. Gyere ide Guszti! Mindjárt erre fog jönni, megláthatod. Ügy siet haza minden nap, mintha a családja várná, pedig olyan egyedül van, akár az ujjam. — Nincs senkije ? — kérdezte rekedten Ge­rendás. — Senkije sincs bizony szegénynek — erősí­tette Szántó — akárcsak neked. Apja, anyja meg­halt, testvérei nem voltak. Látod, neked van házad, kerted, neki szép bútorai. Azt hiszem még megtakarított pénze is van. Abból rendbe­hozhatnátok ezt a házat. Olyan életed lenne mellette, mint egy püspöknek. És milyen szép lány! Barátom, a férfiak még utánafordulnak az utcán. — De hát... hát... miért nem ment férjhez eddig? — óvatoskodott Gerendás, de Szántó felelet helyett kimutatott: — Látod, ott jön kerékpáron, az a barna hajú, sötétkék pettyes ruhában... Ott, a har­madik... Látod? — Látom... suttogta Gerendás, s valami kábító, mámorító köd telepedett az agyára. Ott jött egy vékony kicsi lány... Alig látszott így messziről húsz évesnek. Hullámos hajával játszott a szél, szeme tisztán mosolygott a vi­lágba, formás lába erőteljesen taposta a pedált... — Na, mit szólsz hozzá ? — villantotta szemét Szántó Gerendásra. — Rúzsos a szája... — szólt rekedten Geren­dás. Jól mondod! Rúzsos a szája! Hát milyen legyen ? Lekváros ? Persze, hogy rúzsos. Kinek nem rúzsos ma? Te agglegény! Gerendás Gusztávot a reggeli első fújás már leselkedve az ablakban találta, Bencsik Jolán jött, s láttára hevesen feldobogott Gerendás öreg szíve. Később kószálni kezdett, szerelmes kisdiák módjára, Jolán lakása körül. Egyszer le is jött a lány s gyalogosan indult bevásárolni. Gerendás nyomába szegődve csodálta a formás lábak ívét, a karcsú derék hajlatát s egy kirakat előtt szorosan mellé kerülve, nem a szeme körüli szarkalábakat, hanem csupán a két szem ra­gyogó kékségét látta meg. Mire újra eszébe jutott volna, hogy ha ilyen szép, ilyen tökéletes, hát akkor vajon miért nem ment férjhez, már akkor menthetetlenül, szenvedélyesen szerelmes volt, ötvennégy esz­tendő minden lefojtott végzetes szerelmével. De szerelmes volt Bencsik Jolán is. Szántóék felkeltették érdeklődését a kis suszter iránt, s amikor észrevette leselkedő kandi szemét, akkor ő is lángra gyűlt. Gerendás egyre sürgette Szántót, hegy hozza őket össze. Végre megállapodtak, hogy va­sárnap együtt mennek sörözni a Nagyerdő közepén levő kicsiny fürdőbe. Kánikulát idéző aranyos szeptemberi délután volt, amikor Gerendás kivasalt ruhában, re­megő szívvel belépett Szántó lakásába, ahol találkozniuk kellett. Bencsik Jolán elpirult, amikor meglátta, s kék szemét könnyek fátyoloz­ták. Ő, ő tudta, hogy kit vár. Nem az álmok aranyhímes lovagját várta, mert a szürke haj mqr szeptembert hirdettek Gerendásnál, ha szívében száz május szerelme tombolt is. Jolán a férfit várta, a társat a társtalanságban, tudta, most érkezett el a fordulóponthoz. Ha erős a férfi szerelme, az övé lehet ez, az élettől kínált, utolsó alkalom. Ha szalmaláng csupán, úgy vége. Mindennek örökre vége... Rámo­­solygott édesen Gerendásra s megszólalt: — Szívbőj öjvendek Gejendász új, hegy megiszmerhettem, Szántóék máj anni szépet és jót meszéjtek magájól... ívelt, rúzsos ajkai kínosan előre csücsörödtek és kaszáltak jobbra balra. Gerendás sápadtra döbbent. Ügy, hát ezért nem ment férjhez eddig. Érezte, lefut minden vér szerelmes szívéről. Szántó tréfálva próbálta menteni a helyzetet. — Gyerünk, mert kihűl a sör! Gerendás lehajtott'fejjel, némán, szó nélkül ment a lány mellett, egyre csak az járt az eszében: — Csak ne beszélne, jaj csak ne beszélne folyton... ' Mert Jolán beszélt egyre, állandóan, ki­tartóan, mintha a férfi szerelmét akarná próbára tenni. Kínos keservesen telt el a délután. Masnap reggel Bencsik Jolán remegő szívvel leste, vajon kandikál-e az öreg ház ablakában Gerendás Gusztáv? De Gerendás nem volt ott reggel, s nem volt ott munka Végeztével délután sem. De este, amikor kigyúltak az égi-földi vir­rasztó fények, Gerendás Gusztáv bizony csak ott kószált Bencsik Jolán ablaka alatt, míg a tavaszát temető lány, lükre előtt ülve tépeget­­te szemtelenül tolakodó ősz hajszálait és siratta, siratta szeptemberi szerelmét... Ám egy délután- boldogan mosolyogva állított be Szántóékhoz. — íjt, íjt, íjt... — lelkendezett selypítve. Azt íjja, hogy szejet. Hát igen... Hosszas tusakodás után Geren­dás Gusztáv megírta élete első és utolsó szerel­mes levelét. Megírta, elmondani úgysem tudta volna, hogy szereti Jolánkát, úgy ahogy van, hibás beszédével, melyet igyekszik majd meg­szokni, ha Jolánka is megszokná őt... Egyben élete első randevúját kérte... Bencsik Jolánnak is ez volt az első randevúja. Fáradó szivük szeptemberi szerelmével repesőn siettek s már egy negyed órával a megbeszélt idő előtt ott voltak mindketten a találkahelyen. Gerendás régimódi udvariassággal nyújtott át a lánynak egy kései rózsacsokrot s aztán meg­indultak a parkban... AND sira — mondja a lány. Nagyon a vasalásra muszáj figyelni, mert az inggomboknál tart és jól akarja csinálni, de mégis felnéz a csendre. A fiú mereven ül, meglepetten, a szája önfeledt kis karikába tor­zul, de az oh! mégse repül ki rajta. Végül megembereli magát. — Tessék hagyni, majd én to­vább csinálom — ugrik fel. — Üljön csak vissza és káderez­zen tovább — inti le a lány. Mi­csoda emeletes szamár egy ilyen csinos fiú, gondolja magában. — Vagy tudja mit? Most én kérdezem magát. Jó? És hogy kiverje azt a butaságot a fiú fejéből, még rá is mosolyog. — Maga sportbolond, igaz? — Miért, az szégyen? — Dehogy. Én is futballszurkoló vagyok. Amikor lehet, kijárok a meccsre, és olvasom az újságot. Vasárnap, meglátja, a Tudomány fog győzni... — Nana — ellenkezik a fiú. Valami kis szemtelenség került a hangjába, de az nem sportszerű. A szemén látszik jobban, ahogyan elkezd kalandozni a barátságos diáklány tapadó blúzán. — Ott van Címpianu, Hajdú, aztán a vé­delemben Popescu-három... — és sorolja az egész ellencsapatot könyv nélkül. Kivesz egy cigaretta­csomagot és odatolja a vasalódesz­kán a lány elé: — Rágyújt? — Nem — int a lány, és tovább munkálkodik. — Klassz dolog a labdát rúgni — rágyújt, az erkély fölött nagy ívben pöcköli el a gyufát. — Én a legjobb centerhalf vagyok a csa­patban. Most bokatörés miatt valameddig még nem játszom. Majom, gondolja a lány. Minek ez?- Szabadjegyem van, ha aka­rom kettő. Ez az én programom, kedden délután és szombat este tánc a klubban, vasárnap meccs, délután mozi. Klasst, mi? — vára­kozón elhallgat. ' ' A lány beharapja az ajkát, lát­szólag, mert rdhajlik és lenyomja a vasalót a nadrág-búgra. A fiú nem vesz észre semmit, beszél, beszél megállás nélkül. Kényel­mesen hátradűl a falnak, szeretné körülcsavarni szavakkal a jóképű diáklányt, aki az ő nadrágját vasalja. Beszél, cigarettázik, leveri a hamut, beszél. — A főmérnök innen az épít­kezéstől a nagybácsim, az apám bátyja — méseli. — Tulajdonkép­pen én náluk lakom otthon. De habókos az öreg, és azt mondta. hogy amíg a munka tart, bírjam ki a munkásszálláson. És én most, tudja, valamiért nem is sajnálom, hogy itt lakom. Valamiért... A má­sik nagybátyám pedig, a tarto­mányi erdészeti hivatalnál igazga­tó, a múlt évben ott voltam náluk, de tavasszal elhatároztam, hogy Bukarestbe költözöm. Lehet, hogy visszamegyek, van időm dönteni. Attól függ. Úgy néz a lányra, mint aki nem csodálkozna, ha mindjárt lebeszél­né. Jaj, csak ne menjen az ég szerelmére! De a lány nem szól semmit, éppen befejezi a nadrág­szárát. Gondolni ezt gondolja: Világos, nem elég, hogy felvág, még két vasat is tart a tűzbe, az ipse. Összehajtja, átadja a kész holmit, és röviden, de olyan hangon mondja a fiúnak, hogy az alig képes megköszönni mindent és megtalálni kifelé az utat: — Tessék. Nekem most dolgom van. Amikor meggyújtja a tüzet és felteszi az ebédet, mert az öregek mindjárt megjönnek a gyárból, még futólag ezt gondolja: Kár, jaj de kár, hogy olyan csinos... DIMÉNY ISTVÁN Ifjúság — M. Klionszkij festménye

Next

/
Thumbnails
Contents