Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-10-03 / 20. szám
A gyári sziréna nagyot bődült munkavégzésre. Szántó erőszakkal az ablakhoz húzta Gerendást. Gyere ide Guszti! Mindjárt erre fog jönni, megláthatod. Ügy siet haza minden nap, mintha a családja várná, pedig olyan egyedül van, akár az ujjam. — Nincs senkije ? — kérdezte rekedten Gerendás. — Senkije sincs bizony szegénynek — erősítette Szántó — akárcsak neked. Apja, anyja meghalt, testvérei nem voltak. Látod, neked van házad, kerted, neki szép bútorai. Azt hiszem még megtakarított pénze is van. Abból rendbehozhatnátok ezt a házat. Olyan életed lenne mellette, mint egy püspöknek. És milyen szép lány! Barátom, a férfiak még utánafordulnak az utcán. — De hát... hát... miért nem ment férjhez eddig? — óvatoskodott Gerendás, de Szántó felelet helyett kimutatott: — Látod, ott jön kerékpáron, az a barna hajú, sötétkék pettyes ruhában... Ott, a harmadik... Látod? — Látom... suttogta Gerendás, s valami kábító, mámorító köd telepedett az agyára. Ott jött egy vékony kicsi lány... Alig látszott így messziről húsz évesnek. Hullámos hajával játszott a szél, szeme tisztán mosolygott a világba, formás lába erőteljesen taposta a pedált... — Na, mit szólsz hozzá ? — villantotta szemét Szántó Gerendásra. — Rúzsos a szája... — szólt rekedten Gerendás. Jól mondod! Rúzsos a szája! Hát milyen legyen ? Lekváros ? Persze, hogy rúzsos. Kinek nem rúzsos ma? Te agglegény! Gerendás Gusztávot a reggeli első fújás már leselkedve az ablakban találta, Bencsik Jolán jött, s láttára hevesen feldobogott Gerendás öreg szíve. Később kószálni kezdett, szerelmes kisdiák módjára, Jolán lakása körül. Egyszer le is jött a lány s gyalogosan indult bevásárolni. Gerendás nyomába szegődve csodálta a formás lábak ívét, a karcsú derék hajlatát s egy kirakat előtt szorosan mellé kerülve, nem a szeme körüli szarkalábakat, hanem csupán a két szem ragyogó kékségét látta meg. Mire újra eszébe jutott volna, hogy ha ilyen szép, ilyen tökéletes, hát akkor vajon miért nem ment férjhez, már akkor menthetetlenül, szenvedélyesen szerelmes volt, ötvennégy esztendő minden lefojtott végzetes szerelmével. De szerelmes volt Bencsik Jolán is. Szántóék felkeltették érdeklődését a kis suszter iránt, s amikor észrevette leselkedő kandi szemét, akkor ő is lángra gyűlt. Gerendás egyre sürgette Szántót, hegy hozza őket össze. Végre megállapodtak, hogy vasárnap együtt mennek sörözni a Nagyerdő közepén levő kicsiny fürdőbe. Kánikulát idéző aranyos szeptemberi délután volt, amikor Gerendás kivasalt ruhában, remegő szívvel belépett Szántó lakásába, ahol találkozniuk kellett. Bencsik Jolán elpirult, amikor meglátta, s kék szemét könnyek fátyolozták. Ő, ő tudta, hogy kit vár. Nem az álmok aranyhímes lovagját várta, mert a szürke haj mqr szeptembert hirdettek Gerendásnál, ha szívében száz május szerelme tombolt is. Jolán a férfit várta, a társat a társtalanságban, tudta, most érkezett el a fordulóponthoz. Ha erős a férfi szerelme, az övé lehet ez, az élettől kínált, utolsó alkalom. Ha szalmaláng csupán, úgy vége. Mindennek örökre vége... Rámosolygott édesen Gerendásra s megszólalt: — Szívbőj öjvendek Gejendász új, hegy megiszmerhettem, Szántóék máj anni szépet és jót meszéjtek magájól... ívelt, rúzsos ajkai kínosan előre csücsörödtek és kaszáltak jobbra balra. Gerendás sápadtra döbbent. Ügy, hát ezért nem ment férjhez eddig. Érezte, lefut minden vér szerelmes szívéről. Szántó tréfálva próbálta menteni a helyzetet. — Gyerünk, mert kihűl a sör! Gerendás lehajtott'fejjel, némán, szó nélkül ment a lány mellett, egyre csak az járt az eszében: — Csak ne beszélne, jaj csak ne beszélne folyton... ' Mert Jolán beszélt egyre, állandóan, kitartóan, mintha a férfi szerelmét akarná próbára tenni. Kínos keservesen telt el a délután. Masnap reggel Bencsik Jolán remegő szívvel leste, vajon kandikál-e az öreg ház ablakában Gerendás Gusztáv? De Gerendás nem volt ott reggel, s nem volt ott munka Végeztével délután sem. De este, amikor kigyúltak az égi-földi virrasztó fények, Gerendás Gusztáv bizony csak ott kószált Bencsik Jolán ablaka alatt, míg a tavaszát temető lány, lükre előtt ülve tépegette szemtelenül tolakodó ősz hajszálait és siratta, siratta szeptemberi szerelmét... Ám egy délután- boldogan mosolyogva állított be Szántóékhoz. — íjt, íjt, íjt... — lelkendezett selypítve. Azt íjja, hogy szejet. Hát igen... Hosszas tusakodás után Gerendás Gusztáv megírta élete első és utolsó szerelmes levelét. Megírta, elmondani úgysem tudta volna, hogy szereti Jolánkát, úgy ahogy van, hibás beszédével, melyet igyekszik majd megszokni, ha Jolánka is megszokná őt... Egyben élete első randevúját kérte... Bencsik Jolánnak is ez volt az első randevúja. Fáradó szivük szeptemberi szerelmével repesőn siettek s már egy negyed órával a megbeszélt idő előtt ott voltak mindketten a találkahelyen. Gerendás régimódi udvariassággal nyújtott át a lánynak egy kései rózsacsokrot s aztán megindultak a parkban... AND sira — mondja a lány. Nagyon a vasalásra muszáj figyelni, mert az inggomboknál tart és jól akarja csinálni, de mégis felnéz a csendre. A fiú mereven ül, meglepetten, a szája önfeledt kis karikába torzul, de az oh! mégse repül ki rajta. Végül megembereli magát. — Tessék hagyni, majd én tovább csinálom — ugrik fel. — Üljön csak vissza és káderezzen tovább — inti le a lány. Micsoda emeletes szamár egy ilyen csinos fiú, gondolja magában. — Vagy tudja mit? Most én kérdezem magát. Jó? És hogy kiverje azt a butaságot a fiú fejéből, még rá is mosolyog. — Maga sportbolond, igaz? — Miért, az szégyen? — Dehogy. Én is futballszurkoló vagyok. Amikor lehet, kijárok a meccsre, és olvasom az újságot. Vasárnap, meglátja, a Tudomány fog győzni... — Nana — ellenkezik a fiú. Valami kis szemtelenség került a hangjába, de az nem sportszerű. A szemén látszik jobban, ahogyan elkezd kalandozni a barátságos diáklány tapadó blúzán. — Ott van Címpianu, Hajdú, aztán a védelemben Popescu-három... — és sorolja az egész ellencsapatot könyv nélkül. Kivesz egy cigarettacsomagot és odatolja a vasalódeszkán a lány elé: — Rágyújt? — Nem — int a lány, és tovább munkálkodik. — Klassz dolog a labdát rúgni — rágyújt, az erkély fölött nagy ívben pöcköli el a gyufát. — Én a legjobb centerhalf vagyok a csapatban. Most bokatörés miatt valameddig még nem játszom. Majom, gondolja a lány. Minek ez?- Szabadjegyem van, ha akarom kettő. Ez az én programom, kedden délután és szombat este tánc a klubban, vasárnap meccs, délután mozi. Klasst, mi? — várakozón elhallgat. ' ' A lány beharapja az ajkát, látszólag, mert rdhajlik és lenyomja a vasalót a nadrág-búgra. A fiú nem vesz észre semmit, beszél, beszél megállás nélkül. Kényelmesen hátradűl a falnak, szeretné körülcsavarni szavakkal a jóképű diáklányt, aki az ő nadrágját vasalja. Beszél, cigarettázik, leveri a hamut, beszél. — A főmérnök innen az építkezéstől a nagybácsim, az apám bátyja — méseli. — Tulajdonképpen én náluk lakom otthon. De habókos az öreg, és azt mondta. hogy amíg a munka tart, bírjam ki a munkásszálláson. És én most, tudja, valamiért nem is sajnálom, hogy itt lakom. Valamiért... A másik nagybátyám pedig, a tartományi erdészeti hivatalnál igazgató, a múlt évben ott voltam náluk, de tavasszal elhatároztam, hogy Bukarestbe költözöm. Lehet, hogy visszamegyek, van időm dönteni. Attól függ. Úgy néz a lányra, mint aki nem csodálkozna, ha mindjárt lebeszélné. Jaj, csak ne menjen az ég szerelmére! De a lány nem szól semmit, éppen befejezi a nadrágszárát. Gondolni ezt gondolja: Világos, nem elég, hogy felvág, még két vasat is tart a tűzbe, az ipse. Összehajtja, átadja a kész holmit, és röviden, de olyan hangon mondja a fiúnak, hogy az alig képes megköszönni mindent és megtalálni kifelé az utat: — Tessék. Nekem most dolgom van. Amikor meggyújtja a tüzet és felteszi az ebédet, mert az öregek mindjárt megjönnek a gyárból, még futólag ezt gondolja: Kár, jaj de kár, hogy olyan csinos... DIMÉNY ISTVÁN Ifjúság — M. Klionszkij festménye