Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1962-08-22 / 17. szám

Ágnes nagyot kiáltott álmában és felriadt. Hajnalodott. Nem, már nem fekszik vissza. Megmossa a dagadt szemhéjait. Dolgoznia kell, dolgozni. Foglalkoztatni a kezét meg az agyát.

Reggelit főzött. Adam felkelt és bejött enni. Ránézett alvó öccsére. Mérgesen kiköpött.

— No, heverész még a nagyságos úr. Meg kell patkoltatnunk a pejlovat, felkelhetne.

— Mindjárt megy. Hagyd még egy kicsit — csitítja Ágnes, miközben a sarat keféli Martin ruhájáról.

— Szép kis utakon csatangol. Tegyen, amit akar. De ha baj lesz, kanalazza ki maga, amit főzött. Nekem ugyan semmi közöm hozzá.

Adam kiment és bevágta maga mögött az ajtót. A szomszéd szobából Kata csoszogó léptei hallatszottak, biztos kócos még és mosdatlan. Tonkó még nem adott életjelt; egészséges, mély gyerekálma van.

Martin felébredt.

xxx

Megmosdott és felöltözködött.

— Megyek a pejkóval. Leesett a patkója. - Veszi a kalapját, elmosolyodik köszönés helyett, elmegy.

Dolgozni, dolgozni, dolgozni. Munkát kell adni a kéznek, semmire se gondolni. A teknőben fehérnemű ázik. Ágnes gőzölgő vizet önt hozzá, veszi a szappant. A kezéből fehéren kerül ki egyik ing a másik után. Teszi őket a nagyfazékba, kifőzni.

Valaki kopogtat.

— Szabad — mondja Ágnes a fazékba tekintve. Oda se fordult a bejárat felé.

Az ajtó kinyílt. Ágnes nyikorgó lépteket hallott. Elállt a lélegzete. Ezek a lépésekI Ezer közül is megismerné. Kimért, könyörtelen, német csizmába bújtatott lábak léptei.

Knapp SS-katona köszönt.

Ágnes látszólag nyugodtan válaszolt. Lassan fordult feléje. Az agya lázasan dolgozott. Mit feleljen neki, mit gondoljon ki? Csak nem elárulni magát! Csak megőrizni a nyugalmat!

Knapp csehül beszélt, német kiejtéssel. Szudétavidéki volt.

Magyarázza, miért jött. Tegnap itt felejtett egy gépfegyverszalagot. Ott a fogason.

Ágnes gondolkozik keményen. Tagadni nem lehet. A német emlékszik. Ki tudja, nem volt-e az egész mégiscsak kelepce. Valahogy ki kell belőle evickélni.

— Igen, lógott itt valami ilyesmi. Mit tudom én, mi volt az.

Knapp megkérdi, eltette-e a szalagot, hogy nincs itt.

— Én ilyesmihez inkább nem nyúlok. Félek az ilyen dolgoktól — felelte Ágnes nyugodtan.

Akkor hát nem tudja-e, hogy mi történt a szalaggal?

Tudom — bólogatott Ágnes. — Volt itt két német katona. Mikor meglátták a szalagot, magukkal vitték.

Milyen katonák voltak? Miről beszéltek vele? Milyenek? Hát, amilyenek a német katonák. Nem is igen nézte meg őket, meg beszélni se

tudott velük, csak németül tudtak. Jöttek és elmentek.

Ki mindenki volt még jelen?

Csak ő, 6 egyedül.

Ah, ezt nyugodtabban, közönyösebben kellett volna mondanom, szidja Ágnes önmagát. Nem kellett volna ismételnie. Hibát követett el. Vigyáznia kell.

A családjából ki látta a gépfegyverszalagot a fogason lógni? Látták a fiai?

Mit feleljen? Hogy csűrjön-csavarjon? Mi lesz, ha kihallgatja a fiait?

— Nem tudom — feleli. — Falun mindig van munka elég. Nem ér rá az ember idegen dolgokkal foglalkozni.

Ágnes ismét mosni kezdett, mintegy bizonyításképpen, hogy a munka csakugyan sok. Meg hogy elszántságot merítsen belőle.

Knapp megkérdezte, hol van a menye. Szeretne beszélni vele is.

Ágnes átkidltott Katának. Bejött: kócos volt, szép és egykedvű. Nem, semmiféle gépfegyverszalagot nem látott, nem tudja volt-e itt valaki, a szomszéd szobában varrt a gépén. Semmit sem tud. — És meg se ért semmit, teszi hozzá Ágnes magában.

Merre vannak Ágnes fiai?

— Hívom őket — felelte gyorsan és megtörülte a kezét a kötényébe.

Újabb hiba. Nem kellett volna ilyen nagy készséget mutatnia. Jaj, de mikor ő nem tud hazudni! Persze, szeretne futni a fiaihoz, hogy kitanítsa őket, mit kell mondaniok.

Knapp köszöni. Ne fáradjon. Majd ő.

Felkelt, kinyitotta az ajtót. A ház előtt két katona állt, mint az őrség. Knapp az egyiknek mondott valamit németül, az tisztelgett és elment.

Csend támadt. Kata közben felöltöztette Tonkót. Knapp most cukorkát adott neki. Finom savanyúcukrot, az ember nyelve vörös lett utána. Tonkó széket tett magának a tükör elé. Látni akarta a nyelvét.

Knapp kimért maradt, kifürkészhetetlen. Félelem és remény váltották egymást Ágnes agyában.

xxx

A konyhába belépett Adam, fehéren, mint a fal. Nem, ő nem tud semmiről, tegnap délután fáért volt. Csak este jött haza.

Adam, Adam, milyen igazságtalan voltam hozzád, gondolja magában Ágnes. Jó vagy, okos vagy, az én fiam. Tartod magad. Csak ne félj annyira. Meglátni rajtad. És bocsásd meg anyádnak, hogy kételkedett benned.

xxx

— Hol van Martin? — kérdi Knapp.

Ágnes szíve nagyot dobbant. Mit feleljen? Félre

nem vezetheti, azt tudja. Martin nemsokára visszajön. Meg kell mondania az igazat. De — nem sietteti ezzel azt, ami fenyegeti Martint?

— A... kovácsnál van — mondja fojtott hangon

Adam.

Hiba, hiba ez is, gondolja Ágnes. Inkább feleltem volna gyorsabban. Gyanúsan sokáig hallgattunk. Adam, fiacskám, te is úgy törted a fejed, mint én. Az én fiam vagy. Az én vérem.

Tonkó a lila nyelvét tanulmányozza a tükörben.

Knapp megparancsolja, hogy hozzák ide Martint a kovácstól. Azután előhúzza a revolverét és kinyitja rajta a biztosítékot.

— így — mondja a maga változatlanul hűvös hangján. — Most pedig vége a szembekötösdinek.

Kis ideig játszott a revolverrel. Aztán hirtelen, mintegy véletlenül, Tonkóra fogta, aki ott állt háttal feléje a széken.

— Egy szavatokat se hiszem. Hol van a gépfegyverszalagom? A partizánoknál? Ki vitte el nekik? Mondjátok meg!

A revolver csöve egyenesen Tonkó fejének irányult.

Ágnes puszta ököllel esett Knappnak. Az várta a támadást. Leütötte Ágnest. Ágnes felkelt, és mint a kölykeit féltő anyamedve támadt újból neki. Knapp füttyentett. Az ajtó előtt álló katona beszaladt és puskatussal verte fejbe Ágnest. Az öregasszony elájult.

Amikor Ágnes magához tért, csend volt, olyan szörnyű csend, mint amikor halott van a házban.

Tonkó mozdulatlanul ült a pádon. Egyszerre valahogy megérett az arca. Kata ecettel mosta anyósa homlokát. Nem is csoszogott járás közben. Adam az asztal mellett ült és fejét a tenyerébe temette.

Ágnes megmozdult. A feje zúgott, nem tudta még a gondolatát szavakba foglalni. Erőlködve fordult Adam felé. Csak egyetlen szó hagyta el a száját: — Martin?

Adam felugrott, mint akit kígyó mart meg, és kirohant a szobából.

x x

Két napig őrség állt Ágnesék háza előtt. A család kimehetett az udvarra. Adam elláthatta a marhát, Kata a baromfit, de senki tovább egy lépést sem tehetett. Harmadnapra eltávozott az őrség.

Ágnes kendőt kötött a fejére és magára borította a nagykendőjét is. Tíz évvel öregebbnek látszott.

Ment a parancsnokságra.

Az emberek kitértek az tltjából. Összeszorltotta a fogát. Félnek beszélni vele! Vagy...?

De egy valaki mégse kerülte ki. A Filipék Ondrója, az, akitől Martin a könyveket hordta.

Ondrej most megszorította a kezét. Nagyon erősen.- Ondro, nem tudod...? — kérdezte bátortalanul Ágnes.

— Néni... — sehogy se tudott kijönni a torkán a szó. Csak Ágnes kezét vette a két nagy, erős tenyerébe.

— Nem mondod meg? Akkor megyek. Ott majd megmondják.

— Néni, ne menjen már...

— Már...?

— Martin... a fűzfán a malom alatt.

Ágnes bólintott. Összébb húzta hajlott alakján a nagykendőt és indult a malom felé.

— Néni, ne menjen oda. Elhozzuk magának és eltemetjük, ha majd lehet. Ne menjen — kérlelte Ondro.

— Nem! — tört ki Ágnes vadul. — Mindent látni akarok.

xxx

A patakmenti ösvényen most senki se járt. Hát erre vezettek az ő utolsó léptei. Hogy szeretett erre mászkálni mint gyerek. Ágnes emlékszik, amikor egyszer csuromvizesen jött haza. A kezében mocsári gólyhlr. Szerette a vizet, szívesen járt szakadó esőben, szeretett fürödni, úgy úszott, akár a hal. Az utolsó útján is a víz csobogott neki.

Már ott a malom. Nem dolgozott, a kereke állt. Vajon hallotta-e azokban-a pillanatokban a zuhogását? gondolja Ágnes. Mikor elhaladtak a mólóm mellett, látta a vén fűzfát és alatta a német őrséget. Ondro Ágnes karja aló nyúlt. Nem, nem kell, mondja Ágnes.

Ágnes nem sírt. Némán állt. De már nem érezte magát gyengének. Tudta, mit kell tennie.

Nyugodtan hazament Ondróval.

— Te, Ondro, Martin téged emlegetett. Most neked kell járnod helyette azok után, a Mátyásszikla alá. Elmész?

Ondro rábólintott, oldalt nézve vissza rá.

— De ma éjjel megyek én magam. Knapp gépfegyverszlja még nincs náluk. Ott van a rejtekhelyen a savanyúvízforrásndl. Ma megkapják.

Fájdalom és gyűlölet, öntudatos gyűlölet vezette Ágnes lépteit. Tudta, hol kell meglapulnia, miképp kell kitérni az őrség elől, hogyan kell megcsalni a fülüket, hogyan a tulajdon kimerült testét, míg elvonszolja magát Martin súlyos iszákjával a Mátyás-szikláig.

Ágnes nyugodt volt, amikor a verem parancsnokának elmondta a történteket. Amikor átnyújtotta neki a gépfegyverszalagot, a hangja megkeményedett.

— Fiúk — kezdte. — Ez itt több mint száz töltény. Jól célozzatok. Bosszuljátok meg Martint. Irtsátok őket. Mert ezek nem emberek, nem, nem, ezek bestiák! És aztán, ha már mind kihajtottátok őket, gyertek, mondjátok el nekem, hányat juttatott belőlük a másvilágra ez a szalag. ígérjétek meg ezt nekem!

Álmélkodva, sajnálkozva nézték Ágnest a verem lakói. A parancsnok, mintha csak mondani akart volna neki valamit. De azt, amit kért tőlük, valamennyien megígérték.

Szalay festménye: Partizán.

13