Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-08-08 / 16. szám
с és а gyerek Alábbi írásunk a Dagbladet című norvég lap tavalyi nemzetközi irodalmi pályázatán első dijat nyert. Szerzője: negyvenéves norvég munkás, akinek ez az első, nyomtatásban megjelent írása. A novellát orosz, német, angol, román, cseh fordításokban máris százezrek olvasták, megértették és szerették. A Dagbladet polgári lap, de becsületesen az atomháború ellen foglal állást, és az irodalmi pályázat is ezt a célt szolgálta. Leif Arnold Holma novellájában tulajdonképpen egy szó sincs az atomháborúról, nincsenek benne naturalisztikus leírások egy esetleges atomháború halottairól, csupán arról: milyen sorsa volt a civil lakosságnak a második világháború idején, él milyen sorsa lenne egy hamadik világháború esetében, ha azt az imperialisták kirobbantanák. Az öregember kézenfogva vezette a fiúcskát. A gyerek apró. meleg keze teli volt bizalommal. Sapkát nem viselt, haja sötét és göndör. Egy hosszú fogolyoszlop legelső sorában meneteltek. Útközben egyhelyütt rét mellett mentek el, állatok legelésztek, és a fiú élénk örömmel mutogatott rájuk: — Nagyapa, nézd, mennyi ló-..! Az öreg elmosolyodott. — Nem lovak, fiacskám. Tehenek. A fiú nagyvárosban született, és hét esztendejét hideg, szürke kőfalak között élte le. Még sosem látott tehenet. Az öreg hozzáfűzte: — Ezektől kapjuk a tejet. A fiú tudta ezt. Sokáig nézett a tehenek után, s mikor már nem látszottak, nyafogni kezdett. — Nagyapa... szomjas vagyok. Tudom, fiacskám — válaszolt az öreg. - Mindnyájan szomjasak vagyunk. Türelmesnek kell lenned. Lehet, hogy hamarosan pihenőt tartunk, és ihatunk. A gyerek erre egy kicsit megnyugodott. A levegő enyhe volt, és pfírás. Igazi ősz. Éjszaka esett, és az út, ahol mentek, még itt-ott nedvesen fénylett. Az öreg átsegítette a fiúcskát a tócsákon. Vékony és elhasznált gyerekcipője zsinórral volt a lábára kötözve. Az útszéli fákról sárga levelek peregtek. Néhol hervadt levélszőnyegen jártak. A fiúcskát elszórakoztatta, hogy így beletaposhatott a levelekbe, és a bokáig érő levélkupacokat egy-egy rúgással felkavarhatta. De az öreg rászólt: járjon rendesen. Az ilyen játék koptatja a talpat és a madzag, amely összetartja a cipőt, könnyen elszakadhat. — Aztán majd járhatsz mezítláb — tette hozzá. A gyerek megértette, és abbahagyta a csoszog ást. Egy ideig csönd volt, aztán megkérdezte: — Nagyapa, hol a papa? — Apádnak ott kellett maradnia. Dolgozni küldték. — Nem jöhet idei? — Nem. A fiú ezen egy kicsit elgondolkozott, aztán nyűgösködve kérdezte: — Miért kell nekünk mennünk, ha papa nem jön velünk? — Nem tudom, fiacskám. És ne kérdezz annyit. A katonák nem szeretik, ha beszélgetünk. Tilos. Ha valamit mondani akarsz, halkabban beszélj. — Igen. — A fiú suttogva kérdezte: — Nagyapa, haragszanak ránk a katonák? — Az öreg némán bólintott. — Miért haragszanak...? Mi nem vétettünk nekik semmit! Megpróbáltam az egész idő alatt, hogy jó legyek. Az öreg fáradtan felelt. — Ez azért van, mert mi foglyok vagyunk, és katonáknak vigyázni kell ránk. A fiú egy kicsit eltöprengett, mielőtt megkérdezte : — Gondolod, hogy majd apa is odajön, ahová mi megyünk? — Még nem. Talán majd később. Ne gondolj most erre. Biztosan találkozunk vele. Az öreg halkan, megnyugatató hangon beszélt. De a gyerek tovább nyöszörgőit: — Vissza akarok menni a papához. — Nem lehet, fiacskám. — De! — Nem! — az öreg sóhajtott. — Fogadj szót: Különben a katonák elvisznek tőlem — De nem akarom... — De muszáj. Az öreg szorosabban fogta a kis kezet. A gyerek slrdogált. — Anya hol van? — Az égben. A Jóistennél meg az angyaloknál? Ott. Nagyon jó dolga van. A gyerek eltöprengett. Egy ideig semmit sem kérdezett. Aztán megfeledkezett az egészről. Az öreg azt gondolta: milyen boldog. Sok mindent nem is ért még. Talán azt sem érti, hogy mi a halál? Pedig könnyen lehet, hogy nemsokára meghal. Napkelte óta meneteltek. Déltájban egy kis falun keresztül vitt útjuk, és egy folyóhoz értek. A falu kis péksége az út szélén volt, frissensült kenyér illata felhőzött feléjük. A kisfiú panaszkodott: 12 — Nagyapa, éhes vagyok ■ ■ ■ Maradj nyugton — válaszolta az öreg. — Hiszen koptunk enni, amikor elindultunk a táborból. — De az már olyan régen volt... és olyan keveset kaptam. — Nemsokára megint kapunk. Próbálj valami másra gondolni, akkor nem érzed az éhséget. — Nem tudok, nagyapa. Fáj a gyomrom... — Majd elmúlik... A falucska lakói csoportokba verődve nézték a menetet. Szegény parasztok voltak, néma volt a tekintetük. Az egyik keresztutcánál két kislány játszott. Nagy négyszöget rajzoltak a homokba, és egy lábon ugráltak a vonalak között, közben pedig egy kis piros cserépdarabot próbáltak továbbrugdosni. Mialatt a csoportokban álló emberek között mentek, a fiú az öreg mögé bújt, a kislányok játéka odacsalta tekintetét. Nem volt felnőtt a közelben, és a kislányok, vele egykorúak folytatták játékukat, nem zavartatták magukat. A piros cserép most az útra esett, éppen oda, ahol a foglyok menete elvonult. A fiúcska hirtelen lehajolt, és felszedte a cserepet. De az öreg rémülten szólt rá: — Dobd el azt a követ! — Nem — felelte a fiú. — Kell nekem. Olyan szép... — Nem tarthatod meg. Tilos bármit is felvenni az útról. És ez a kövecske a kislányoké. Nem tarthatod meg. — Én találtam — mondta a fiú dacosan —, az enyém! — Azonnal dobd el! Ha a katonák látták, hogy valamit felemeltél, lehet, hogy le is lőnek. De a kisfiú még keményebben szorította kis öklébe a követ. Az út délfelé kanyarodott, és tovább követte az újra felbukkanó folyót. Széles, bővizű folyó volt, észak felé igyekezett. Elmaradtak a fák. Az út és a folyó kétoldalún tágas rétek és szántóföldek következtek. Aranysárgán, éretten állott a gabona, hajladozott a szélben. Látták a parasztokat, amint dolgoznak a földeken, aratnak. A fiúcska egy kis időre elfelejtette bánatát: a lovakat nézte, és a zümmögő cséplő- és kévekötőgépeket. Azután újra nyöszörgött egy kicsit, mert egyre éhesebb lett és a lába is fájni kezdett. Cipője tele volt porral és kaviccsal. A madzag meglazult, és a cipőtalpak félrecsúsztak. Az öreg nem mert megállni, hogy segítsen a fiúnak. A katonák kemény tekintettel figyeltek mindenre, és nem tűrtek semmiféle szabálytalanságot. Fekete géppisztolycsövek meredtek fenyegetően az oszlop felé. És az öreg tudta, hogy ez a fenyegetés nem tréfa. Megkísérelte vigasztalni a gyereket. — Hamarosan odaérünk — mondta —, és akkor pihenhetünk majd. A fiú elpityeredett. És úgy látszott, hogy a vigasztaló szavak nem segítenek. De az öregnél valami kézzelfoghatóbb dolog is volt tartalékban. így szólt: — Ha igazán olyan nagyon éhes vagy, kaphatsz
