Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-08-08 / 16. szám
valamit enni. Van a zsebemben egy darab kenyér. Száraz és kemény, de a te fogad megbirkózik vele. Abbamaradt a sírás, és az öreg elmosolyodott. — Törjek le belőle egy darabot? Adjam a kezedbe? — Igen, nagyapó... A fiú kérlelni kezdte. Sok van neked? Megkaphatom egyedül az egészet? — Megkaphatod. De előbb töröld meg a szemed. És vigyázva egyél, hogy senki se lássa. Különben elveszik tőled о katonák. A fiú bólintott, és apró, maszatos öklével letörölte könnyeit. Az öreg a zsebébe nyúlt, letört egy darabot a száraz kenyérből, a gyerek gyorsan a szájába dugta. Nem tartott sokáig. A kenyérszelet kicsi volt, és vékony. A gyerek éhes. Amikor már semmi sem maradt, az ,öreg kiszedegette a morzsákat is a zsebéből, és ujjheggyel a maga szája felé vitte. De a fiú kinyújtotta a kezét, és az öreg szíve meglágyult. A morzsákat is neki adta. Mindez kevés segítség volt. A kenyér egy ideig elfeledtette a fájó lábat. De az éhség alig csillapodott, és amikor a morzsák is eltűntek, a kisfiú könyörögve kérdezte: Van még, nagyapó? Nem, nincs több. A folyó simán, szelíd hullámokkal folyt az út mentén. Némelyik helyen az út szorosan a parthoz ért. Az öreg ismerte az utat és a folyót, s elmondta a gyereknek, hogy néhány óra múlva egy nagy hídhoz érnek. De a fiú kenyérért rimánkodott. Az öreg vigasztalta: — Ha a hídhoz érünk, bizonyosan megállunk, és ott enni is kapunk. A part mentén magas fű nőtt. Egy helyütt egy csapat vadkacsa úszkált a vízen. A nagy madarak felkeltették a fiú figyelmét, és az öregnek meg kellett magyaráznia, hogyan tudnak lábukkal evezni a madarak, és hogy közben-közben élelemért a víz alá buknak. Miközben tovább mentek, az öreg elmesélte a kis vadkacsa történetét, aki eltévedt, elszakadt édesanyjától, és egyedül kóborolt a világban. Egy egész nyáron át csavargóit, furcsa, érdekes tájakra vetődött, és csodálatos kalandokat élt át. De a mese szomorúan végződött. A kiskacsa végül egy nagy-nagy, sötét erdőbe került, ahol aztán felfalta egy róka. A fiúcskának nem tetszett a mese, mást akart hallani. — Mesélj nekem Jakabról, a törpéről! — kérte. — Az öreg el nevette magát: — De hiszen az nem igazi mese, fiacskám — mondta. — Jakab törpét csak a te öreg nagyapád fundálta ki, és mesélte neked, amikor még kicsi voltál, és a térdén ültél. De most már nagy vagy, már nem érdekelhet az ilyesmi. Ne meséljek inkább valami mást? — Nem. A Jakab törpét akarom hallani... A fiú ezt olyan makacsul követelte, hogy az öreg fölnevetett. — Még emlékszel rá? Arra a kis mesére? Hiszen jó néhány éve, hogy utoljára hallottad. — Persze, hogy emlékszem rá, és megint hallani akarom. Hallani akarom Jakab törpét, meg azt, hogy mi volt az erdőben, mit csinált az a sok-sok állat. — Jól van hát. De mégis, emlékeztess csak rá, hogyan is kezdődik. Tudod, annyira megöregedtem, hogy baj van a memóriámmal. A fiú nevetett. — Arra sem emlékszel, hogy hol lakott Jakab. a törpe? • — Arra igen. Az erdőben lakott. — A kis piros házban — mondta a gyerek. Hát persze. Egy kis piros házban. És az erdőben sok-sok állat élt. Az öreg bólintott. — Igen. Tigrisek voltak, meg elefántok és oroszlánok és medvék és majmok, mindenféle állat, ami csak létezik. Nem így volt? így bizony, nagyapa. De nem minden állat szerepelt a mesében. Csak a teknősbéka és az oroszlán, meg az elefánt és az őzike. — Persze... persze, valahogy így volt. El tudod most mondani, nagyapa? — Megpróbálom. Mielőtt beszélni kezdett, körülnézett. Aztán rákezdett a mesére a kis törpéről, aki elcsavargott az erdőben, epret és virágot szedett, és elbeszélgetett mmdegyik állattal, amelyikkel csak találkozott. A gyerek kuncogott, amikor az öreg elmondta a teknősbékával való találkozást, és azt, hogy hogyan csoszogott szegény béka, mert fájt az egyik lába. De el komolyodott, amikor azt hallotta, hogy a törpe az őzikével találkozott, a hátára ült, és az erdőn keresztül a piros házhoz vitte Jakabot, ahol az lakott. Amikor az öreg a mese végére ért, a fiú azt mondta : — Ha találkozom egy őzikével, akkor én is a hátára ülhetek? — Persze, mért ne ülhetnél? — Sok állat él az erdőben nagyapa? — Persze, hogy sok, rengeteg. A fiúcska bánatosan mondta: — Még egyet se láttam... — Nem, hát még nem... — Azt szeretném, ha oroszlán volnék, és széttéphetném a katonákat, akik őriznek... mindet, egytól-egyig... — Ugyan, ugyan, fiacskám! Nem szabad így beszélni. A fiú hallgatott. De egy fiatalember, aki mellettük ment, és egész feje pólyába volt kötve, feléjük fordult: — Mit félsz annyira, te öreg...? Nem sok van hátra, és nekünk, valamennyiünknek így is, úgy is végünk lesz... Az öreg rászólt: — Ne beszélj így a gyerek előtt. — Annyi baj legyen, egy-kettőre meglátja ő is. Olyan rossz a füled, hogy nem hallod a lövéseket ott mögöttünk? Azokat intézik el, akik már nem tudnak lépést tartani. Minden teketória nélkül lelövik őket. Az öreg mérgesen ripakodott rá: Nagyon jól hallom, és tudom mi történik. De nem muszáj megrémítened a gyereket! Egy ideig hallgatagon mentek, aztán az öreg a fiúhoz fordult: — Nézz csak az égre, milyen szép amikor a nap áttör a felhőkön. A fiú felnézett. Az öreg megpróbálta elterelni a figyelmét, de nem sikerült. A kisfiú nyöszörgőit: — Nagyon éhes vagyok, és olyan szomjas! És szúr a lábam. Az öreg felsóhajtott. — Próbálj meg könnyedébben lépni. Majd megigazítom a cipődet, mihelyt a hídhoz érünk, és ott egy kicsit megpihenünk. Ott majd enni is kapunk, meg inni is. A nap lassan nyugatra vándorolt. Késő délután volt, a felhők eloszlottak. Az út szárazabb és keményebb lett. A menetoszlop körül porfelhő szállongott. Az öreget derekáig szürke por borította. De a sokkal kisebb termetű fiúnak az arcát is belepte a por. Most már állandóan sírdogált, de nem beszélt többé, mert az orrát és száját is belepte, és ha szólni próbált, a torkába is behatolt. Már a sírást is abbahagyta. Ám könnyeinek nyoma meglátszott szürke kis arcán, térképet rajzolt rá, még a szeme is megtelt porral. Az öreg lenézett a fiúcskára, de nem láthatta az arcát, mivel az lehajtotta fejét, és úgy bandukolt mellette. Az út tovább is párhuzamosan haladt a folyóval. A folyó most már keskenyebb volt és gyorsabb folyású. Viharosan rohant sziklák, zátonyok között. Megint áthaladtak egy falun. De a kisfiú már nem is vette észre. A por ellepte szemét és fülét- Semmit sem látott, és arra sem figyelt, hogy az út szélén kiváncsiak állnak és bámulják őket. Amikor ezt a falut is elhagyták, és még vagy egy óráig mentek, az öreg megtörte a csendet és azt mondta: — Már látom a hidat, kisfiam. Nemsokára odaérünk. A gyermek nem válaszolt, és az öreg egy kicsit hangosabbon megismételte: — Hamarosan ott vagyunk a hídnál. Már látom. Pár perc, és odaérünk. És odaát nagyon szép legelő van, ott majd megpihenünk. Nem hallod, fiacskám...? Nem kapott választ. Az öreg keze vitte még valamelyest a fiút. De már nem jártak a menetoszlop elején. A lövések, amelyek nemrég még messze mögöttük hallatszottak, egyre közeledtek. A fiút még felvitte a lába az utolsó kis emelkedésen, de aztán nem bírta tovább. A nagyapa mégegyszer megkísérelte, hogy kedves szavakkal biztassa. De a fiúcska nem is hallotta. Ekkor az öreg karjára emelte, és átvitte a hídon. A porfelhő mind sűrűbb lett. Végigkísérte őket az úton, amely megint délfelé kanyarodott, a folyó mentén. Az öreg karjában vitte a kisgyermeket, fáradt, merev léptekkel ért a zöld, vadvirágokkal telehintett mezőre. Hallotta a durva katonacsizmák lépteit, de nem fordult meg. hogy szembenézzen az őrökkel. A fiúcska nem hallotta a sortüzet, és fájdalmat sem érzett, amikor a nehéz ólomgolyók átlyugatták a nyakát. Egy pillanattal azelőtt, hogy az öreg a földre roskadt, kinyílt a kisfiú pici, maszatos ökle, és a kis piros cserépdarab kipottyant belőle a fűre. ZALA JÓZSEF Nddass József fordítása Nagy József rajza A VIII. VIT Az ezer tó hona felé fiatalok sereglenek, ezer nyelvű üzenetük viszik el Helsinki neked. A legifjabb város leszel, a fiatalság székhelye; ne félj, hogy idegen szavuk felfogod-e, megérted-e, mert benne elszánt milliók acélos torka énekel, túlharsog tengeren, s hegyen: „Minékünk béke, béke kell! Erőpróbára készülünk, de többé nem a harctérén, — az alkotásban és sportban, hogy a világ boldog legyen!“ Vállhoz a váll, élő falat alkot e színes forgatag, s a pusztítás erői mind törötten elé omlanak. Fiatalok egyengetik a békéhez vivő utat, légy közvetítő Helsinki, sugározd tiszta hangjukat!
