Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-24 / 2. szám
лпВт Ahogy múlnak az évek, egyre többször fordul elő, hogy pirkadatkor felébredek, és sétára indulok Moszkva üres utcáin. Már világos van, de még égnek az éjszaka elfáradt utcai lámpák. A moszkvai hajnalban a harmat illata lengedez. A harmat rátelepszik a házak falára, a parkok vaskerítésére, a szobrok bronzvállaira. A reggeli Moszkva gazdái a madarak. Olyan a hangjuk, mintha az erdőben trilláznának. A Vörös téren turbékolva sétálnak a galambok. A Vaszilij Blazsennij székesegyház előtt harmatos fűcsomók kandikálnak ki a macskakövek közül. Napközben az autók kerekei letapossák a füvet, de most búgó galamb sétál rajta. A szél felborzolja szárnyán a tollakat és virágillatot hoz. A csöndben még a méhek zümmögése is hallatszik. Azután előjönnek a villamosok és a trolibuszok. Még álmosak, fáradtan, lágyan döcögnek. De lám, az első napsugár már elérte a Vaszilij Blazsennij kupoláját és ragyogásával felkelti a folyót. A folyó felébred, forgolódni kezd, és a nap felé fordítja éjszakán át lehűlt, pikkelyes hullámait. A víztükörben már nézegeti magát egy távoli felhő és a híd súlyos árnyéka is elterül rajta. A folyó mentén ballagok. Az aszfalton már felszáradt a harmat, bólogatnak a fák. Amott ház épül. A fal szélén, fent a magasban egy fiú áll. Az én fiam az, Sztyopka. Rakja a téglát szép sorjában és óvatosan ráütöget a vakolókanállal. Válaszképpen a szélrózsa minden irányából ugyanilyen hangok jönnek. Ezek a hangok úgy szállnak a dolgos Moszkva felett, akár a galambok. Sztyopka, az én fiam ébresztette fel Moszkvát. Este állok az ablaknál, várom Sztyopkát. A szemben levő házban az ablakpárkányon egy lány ül és bánatosan néz le az utcára. Sok mindent tudok róla, és mégsem tudok semmit. Tudom, hogy szeret nevetni, és nevetése oly ismerős nekem, úgy emlékeztet Sztyopka anyjának a kacagására. De miért ül minden este az ablakpárkányon és nézeget lefelé, mintha várna valakit, vidám, kedves arca pedig közben bánatossá válik. Tudom, hogy azt a fiút várja, de az nem jön, nem jön . . . Sztyopkát várja. Én is őt várom. De én tudom, mi a titka annak, hogy Sztyopka hamarabb jöjjön, ő pedig nem tudja. Behunyom a szemem és a következő pillanatban már hallom a néptelen utcán döngő lépteit, hallom, amint mély hangján azt dörmögi: „Üdvözöllek!“ — a lánynak mondja ezt, és máris hallom a lány könnyű cipőjének kopogását az aszfalton. A lány odafut hozzá, és úgy nevet, ahogyan csak egyedül ő tud nevetni, ő és az a másik . . . Sztyopka nemsokára betölti a huszadik évét. Én is húsz éves voltam, amikor találkoztam azzal a lánnyal, akit a fiam anyjának nevezek ... * A Szeliger-tó mellett van egy falu. Sok falu van arrafelé, de azoknak a nevére nem akarok gondolni, mert félek, hogy kiverik a fejemből annak az egynek a nevét. Pusztoskának hívják. Amikor mi bevonultunk oda, csak az üres házak álltak ott, mert az emberek elmentek messze és magukkal vitték a cókmókjukat. Azután már házak sem maradtak, csupán csak a tűzvészek helyei. De ezekért is éjjel-nappal harc folyt. Egy napig . . . kettőig . . . egy hónapig . . . Azután hosszú csend állt be. Szinte belenőttünk a földbe, olyanok lettünk, akár a föld szellemei, megismertük minden izét és illatát, melegét és jóságát. A vörös golyók egyenesen felénk repültek, de mi csak kúsztunk tovább .... Holtan is előre kúsztunk volna, de az őrmester parancsot adott a visszatérésre 12 És megint hurcoltuk magunkkal egyik társunkat a véráztatta köpenyen. Már nem hét ember volt a fedezékben, hanem csak hat, de rövidesen jött egy új, és ismét heten lettünk. Visszatértünk, és ott a mi lövészárkaink mellett, ahol a senki földje kezdődött, ott várt ránk Anka, az egészségügyi nővér. Puha keze volt, gyengéd, akár a selymes fű. Sok kedves szava volt és persze ő mondta ki elsőnek ezt a két egyszerű, gyógyítóerejénél fogva varázslatos szót is: „Tűri, kedves“, ami azután szállóigeként bejárt minden frontot, minden katonakórházat. Húsz éves voltam és nem ismertem más nő kezét, mint anyám kidolgozott, öreg kezét. Érdekes, hogy Anka kezének épp olyan illata volt, mint anyáménak. Anka fiatal lány volt, tizenkilenc éves múlt csupán, de a keze, amely annyi fájdalmat ismert meg és megismerte a halált is, a keze idősebb és bölcsebb volt, mint ő maga. Háborúban úgy száguld az idő, ahogyan a golyó, de ugyanakkor lassan is cammog, mint a század szakácsa kiszolgált gebéjén. Anka és én megszerettük egymást. Szerelmünk rövid volt, heves és mégis hosszú, végtelen, mert az évek múltak, de mi együtt maradtunk, örökre együtt maradtunk. ,_ Húszéves voltam, és szentül hittem sebezhetetlenségemben. A barátaim elpusztultak mellettem, de én tudtam, hogy engem nem lehet megölni, mert húszéves vagyok, és mert ott, lövészárkaink mellett vár rám Anka. És mindig visszatértem hozzá. Nem mentem aludni a fedezékbe, hanem sétára indultam Ankával a kék félhomályban. Elmentünk Pusztoska felé, ahol éjjel-nappal ropogtak a százszor is elhamvadt üszkök, fel-fellobbantak a temetői lángok. Baljós tűzzel világított a láthatár, mögötte pedig ütemesen csattogtak, őröltek a háború malomkövei, őrölték az emberi életet. Valahol a fejünk felett a sötét felhőknél magasab-
