Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-24 / 2. szám
ban repkedtek a messzehordó lövedékek, hallottuk zizegő fütyülésüket. Itt Pusztoskában, az izzó romok fényénél csókoltam meg először Anka bársonyos arcát. Anka is megcsókolt engem. Múltak a napok, a hetek . . . Most már mindenki tudott a, szerelmünkről, úgy óvtak minket, mint a megmaradt füvet a fedezék körül. Mi ment végbe Ankában, nem tudtam rájönni. Szeme még a sötétségben is csillogott. A fiúk tréfálkoztak, hogy elsötétítő függönnyel kell eltakarni, mert fényére idejönnek az ellenséges repülőgépek. Anka most már óvatosan lépegetett a földön, akárcsak kavicsokon menne keresztül egy patakon, félrehajtotta a fejét, mintha valami távoli neszre fülelne. Egyszer délelőtt elsétáltunk Pusztoskába. Kézenfogva ballagtunk, hallgattunk és mindketten mosolyogtunk, mert boldogok voltunk. Hirtelen a falu mögött akna csapódott be, szokatlan időpontban kezdték meg a németek a falu lövését. Máig sem értem, mit akarhattak ettől a kiégett földdarabtól. Úgy tüzeltek, mintha valami hatalmas fontosságú stratégiai pont lenne itt, nem pedig üszkös romok. Anka meg én beszaladtunk az erdőbe és lefeküdtünk egy kis domb mögé, hogy ott várjuk be a tüzelés végét. Vijjogtak az aknák, felkavarták a hamut meg a sáros földet. Anka a könyökére támaszkodva feküdt. — Add ide a cukrot — mondta. Reggel kiadtak nekünk egy-egy darab cukrot. Anka az övét már rég elszopogatta, de tudta, hogy én nem ettem meg, neki tartogattam. ■ Mivel isszuk majd a teát? — kérdeztem. Add ide De nem adtam. Nem falánkságból, hiszen neki tartogattam. Nem is sértődött meg. Az aknák egyre süvítettek és mind közelebb csapódtak be. Már hallottuk, hogyan zümmögnek a szilánkok, akár egy méhraj . . . — Fiúnk lesz majd — szólalt meg Anka —, hallod, fiúnk lesz. Rád fog hasonlítani Sztyopkának nevezzük el . . . Mindez oly régen volt. Fel-felébredek pirkadatkor és sétára indulok Moszkva üres utcáin. Hajnalban benzin és beton szaga van a városnak. Sztyopka házat épít. All a fal szélén, rakja a téglát és óvatosan ráütöget a vakolókanállal. Sztyopka házat épít, falai nemsokára festékszagot árasztanak. Már nagyon kevés hiányzik. Sztyopka hamar, nagyon hamar felépíti a házat! A házat, amelynek festék és kenyérszaga van . . . Sztyopka nem épít fel semmit! És té se várd őt, te kislány ott túl az ablakban. Ez a fiú nem jön el sohasem. — Sztyopkának nevezzük el . . . — álmodozott Anka és mindketten hallottuk a szilánkok zümmögését. — Jaj — mondta bánatosan és meglepődve Anka, s feje lehanyatlott a fűre. — Ne tréfálj! — kiáltottam sírva és kihűlő ajkai közé erőltettem a cukrot. A harmat csillogott a fűben. És ott, éppen Anka feje mellett egy gomba kalapja terpeszkedett. Akkor szinte észre sem vettem ezt a gombát, de ahogy múltak az évek, egyre nőtt, terebélyesedett az emlékezetemben. Óriásira növekedett, akkorára, hogy halálthozó kalapjával képes lenne elfedni az egész világot. Tapossátok el, emberek! Fordította: Szirmai Marianne CSOHÁNY GABRIELLA: Szerelmesek dekrétuma Gyertek szerelmesek, szegénykéim, és ti kiáltsatok! Összevegyülő hajatok ellen, egymást kereső szájatok ellen, bőrötök villamos ujjongása ellen, szövetkeznek megint a gyilkosok1. Gondoljátok meg, parányi a lét, s az öröm homokórái törékenyek! Zárjátok be most kicsi bérelt szobátok ajtaját, a tenger fövenyén se heverjetek álmodozva, gyertek elő a csarnokokból, s a szépen folyó s gyülekezzetek az egek boltívei alá. vizeknek partjáról Lányok! A rózsát is hozzátok, meg a szerelem másszavú virágait. Fiúk! Az öklötöket is, ne csak a muzsikáló masinákat. Beszélj te fiú! — Az én kedvesem olyan, mint a gyermek sajnálja a síró szelet is, karomba veszem, úgy csititgatom: Soha ne lásson harci temetőt, sem gyertyacsonkká dermedt gyermeket! Jaj de szép játszótér lehetne a Föld, hol a kicsinyek, s egymást szeretők napjai telnek, útjukat nem vágja szögesdrót sehol, kedvüket börtönök rácsa nem szomoritja, s bombák gyilkos ködétől nem fél a szemük. Galaktikák közt sírva ne járjunk, vigaszért égbe senki ne menjen! Ez a mi kuckónk! Ez a mi házunk! Ez a mi Földünk! Elegen vagyunk forrószivünkkel támadni fagyát! Gyertek! Süllyesszük el a gyilkot, szálljon a hinta! S fakasszunk forrást sivatag mélyén, mert szomjas a Kedves. És kiált a lány: — Nem igazság, hogy fű, fa virágát bontja tavasszal, s még a csúnyácska pocok odván is tanyáz az öröm — Én meg álmomban szép szeretőmet jönni ha látom, golyózáporban indul elébem s földre hanyatlik. Mióta élünk, — mondta anyám is valahol mindig sírnak a lányok, S ifjú szeretők megözvegyülnek. Nem igazság ez! Bontjuk e rendet! Gyertek! A gyilkot rejtsük a földbe, ne is földbe, víz fenekére, vizek vizébe, le az Óceánba, medúzák közé, tengeri szörnyek őrizetére. Mi meg idefönt: Helyére mindent! Ami fején állt, talpára álljon! Aki szerelmes, párjára leljen! Aki nagyra éhes, csillagot öleljen! Ez a mi rendünk! Ez a mi Földünk, virágos bölcsője minden halandónak, hol a sötétlő puskacsövekre csecsemők ingét kötjük lobogónak.
