Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-07-25 / 15. szám
f#\ Él minálunk egy cica, **я a nyávogó kis Vica, Oéjfeketo füle, farka, szőre selymes, mint a barka. H o < ü III z < и to Ha pelyhes csibéket űz, szemepárja csupa tűz, nyalogatja szája szélét, szereti a csirke—félét. Most is azt csinálja épp1, szalad is a csirkenép, menekülnek erre, arra, nagy udvarból kis udvarba. De a kotlós — hajahaj — 0 bőszen kotyog: — Nagy a baji Felborzolja tarka tollát, 1 elkapja a cica farkát. Szeme dühösen forog, csőre nyomán vér csorog. Csípi, tépi Vica szőrét, hasogatja gyenge bőrét. Keservesen nyávog már a pórul járt kis betyár, menekülne, elszaladna, ha a kotlós néne hagyná. Csipognak a kis csibék: — Vágja, mama, csípje még! Jó anyjukat körbe állják, körbe veszik, úgy biztatják. Az udvaron nagy a zaj, nagy a zsivaj meg a baj. Kiszalad a ház asszonya:- Ni csak, ni csak, szegény Vica! Ugrik s a seprőt veszi, a kotlóst elkergeti. Bekötözi Vica fejét, vajjal kenegeti sebét. Meg is gyógyul a cica, a nyávogó kis Vica, de örökre megtanulja, keserű a csibe húsa. Dénes Görgy Az új telepen teherautó búk- Estére már egy gyönyörű kant fel és odakanyarodott a házak elé. Volt rajta sok bútor, pettyes labda s talicska is. A gyerekek rögtön körülszaladták az autót. — Vajon ki száll le róla ? ■ Kicsoda ? víztorony is kimagaslott a buckából, s a gyerekek ismét azt javasolták, hogy a szeplőskét hívják maguk közé. Feri azonban makacs volt. — Pettyes Palkóval nem játszunk! S amint így találgatták, egy nagy szekrény mögül hirtelen szeplős fiúcska pattant közéjük. • Ni, lángol a haja! Pettyes Palkó! — Pulykatojás! Csúfolták. Veres róka, veres ló, veres gyerek ritkán jó. Mind ezt kiabálták. A kicsi szeplős pedig csak kacagott. Fogáról szétszóródott a fény, úgy nevetett. És talicskáját a kerítés mögé tolta a homokkupacra, s építeni kezdett. Később átkukucskáltak hozzá — Hű, de magas ház! ■ Nyolcemelet! — S a miénk csak négy . . . — Béküljünk ki vele! S már kapaszkodtak is a palánkra, de Feri, a legnagyobb, lekapdosta őket mint a csigákat. — Nem! Pulykatojás nem 22 kell! S mikor megtudta, hogy Ibi vizet csent át neki a kisvederben, odaállította az udvar közepére. Áruló! — kiáltotta. Áruló! Szaladt el a sok nap, egyik a másik után. A gesztenyefa árnyékot vetett s a tulipán is kidugta a fejét. És egyik este, mikor ismét átkukucskáltak az újonnan jött kisfiúhoz, a telep gyermekei csodálkozón felkiáltottak: ■ Ni, hiszen már nem is szeplős! ^ S csakugyan, mintha a friss tavaszi szél szép fehérre törölte volna az arcát, egyetlen petty sem látszott rajta. A legjobban Feri lepődött meg. Még a füle is szétállt az ámulattól. És éppen ebből lett a baj, mert a bal fülén most megpillantottak egy szeplőt. — És az orrán is van! — Meg a kezefején is! Feri megijedt és szégyenében szinte sírva fakadt. Ekkor értette meg, hogy lehet valaki pösze, búbos hajú vagy akár szeplős is, ha ügyes és jól tanul, éppen annyit ér, mint a többiek. Ettől kezdve többé egyiket sem hagyta csúfolkodni. Bálint Tibor Nagy József rajza folytatni akarja az előadást, mert nem tudja, marad-e még rá ideje. Ekkor én túl izgatott voltam ahhoz, hogy pontosan követni tudjam előadását. Mikor sötét lett, mellém ült, mintha éppen az én tudásom lett volna fontos számára. Kérdéseket tett fel, majd megválaszolta az én kérdéseimet. Ott ült mellettem, mikor érte jött az őr, hogy elvezesse. Még a tömegcellában voltam, mikor megtudtuk, hogy agyonlőtték. Rövid időre rá aztán elszállítottak bennünket egy németországi koncentrációs táborba. Ott éltem át a háborút. Mindennap azt hittem, hogy el kell pusztulnom. Közösségünkben azonban mélyen fakadt az életnek forrása, a megalázottságnak ez éveiben ennek a forrásnak egy cseppje elég volt ahhoz, hogy erőmet a következő napra megtartsam. A kollegám fiát, aki rövid időt együtt töltött velem a Sántában, egy napon szintén hozzánk szállították. Amilyen nehéz volt a helyzetünk, olyan örömteljes volt a viszontlátás, öt Franciaországban egyik fogházból a másikba hurcolták. Tőle értesültem az ellenállási küzdelem kibontakozásáról. L.-t egy börtönből hozták a mi táborunkba. A kommunisták ismerték a nevét. A nácik is ismerték őt. Mindjárt szitkokkal, rugdosásokkal és ütlegeléssel fogadták. Ö hallgatott. Amint velünk beszélhetett, így szólt: „Valami készül. Már nem olyan biztosak a nácik a dolgukban, de annál kegyetlenebbek lesznek, erre készüljetek fel.“ Míg köztünk élt, mindent megtettünk azért, hogy néhány falatot eldughassunk részére, a verések után bekötözzük, elvégezzük helyette a kényszermunkát. Egyik SS tiszt a nagy sorakozónál kiszólltotta és azt kérdezte tőle, hogy még mindig hisz-e a kommunizmusban ? — Amíg csak élek! — felelte. A náci nevetett, azt mondta: Akkor már nem sokáig hiszel benne. Már egy óra múlva hallottuk, hogy „szökés közben“ agyonlőnék. Ezen az éjszakán határoztam el, hogy belépek a pártba. Ezt az elhatározásomat közöltem Dvorákkal és fiatal bará-23 ! A méhk tómmal. Ez egy februári éjszaka történt. A sztálingrádi csata befejeződött. Ezeknek az eseményeknek együttes hatása ösztönzött az első lépésre. Belaid Algírból Belaid vonakodva kezdte. Aztán elhatalmasodtak rajta az emlékek és eltűnt félénksége. Szeme és foga villogott. „Ha Achmed átvette a vonátról hajóra történő átrakodás felügyeletét, erre a célra egy tucat teherhordót állított össze és ha valaki ehhez a tucatkoz tartozott, ez annyit jelentett, hogy vért fog izzadni. Achmednek azonban jó orra volt. Oránban mindenkinél előbb kiszimatolta, hol van kilátás valami új munkára, ö csak azokra az emberekre ügyelt fel, akiknek a vagonokból a daruk számára kellett az árut átadni. Azokra az emberekre, akik a parton az emelődaruktól átvették az árut, és a rakodóterületeken felhalmozták, többnyire egy Eli nevű ember ügyelt fel. Achmed, mikor kiszimatolt valamit, először mindig Elit avatta be a dologba, valamiféle rokonságban voltak egymással, de valószínűleg Achmednek emellett más előnye is származott ebből, örültem, hogy Achmed jó bolondnak nézett, nem is maradt számomra más hátra, mint hozzászegődni. Mert egy baleset következtében néhány héten át kimaradt a munkából. így ezalatt az idő alatt, egy marék datolyán kívül nem akadt semmi ennivalóm. Egészen ebek harmincadjára jutottam és előttünk álltak az ünnepek. Szerettem volna újra valami komolyabb ételt ízlelni, nemcsak mindig datolyát és kukoricát. Bár olyan vékony és sárga voltam mint egy szalmaszál, Achmed így szólt hozzám: A „Trianon“ nevű hajó most érkezik Marseilleből, Bombay részére autókat vesz fel, ebben a munkában használhatlak téged. Kereskedőink legnagyobb bosszúságára úgy hírlett, hogy a Trianonnak csak éppen annyi tartózkodási ideje lesz itt, amennyi a vonatból való átrakodáshoz szükséges. A legénység egyáltalán nem is száll partra. A hajó tényleg befutott, éppen akkor, mikor Marokkóból megérkezett a vonat. Csodálkoztunk, mert a rendőrség egyszerre 15
