Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1962-01-09 / 1. szám

Kedves Elvtársnők, ne haragudjanak, de nem értem, mi bajuk a fiatalokkal !

Én is fiatal vagyok, elvégeztem a kétéves, mezőgazdasági iskolát. Én nem akartam „hivatalba” menni, mint a maguk Kovács Marikája, én igenis „főidet akartam túrni” itthon a szövetkezetben. Kicsi koromtól kezdve szerettem az állatokat, a földet, de tanulni is szerettem. Örömmel mentem a mezőgazdasági iskolába, mert azt gondoltam, ha elvégzem mindazt, amit tanultam, alkalmazom a munkámban. Olyan szépen elképzeltem, hogy ha a baromfitelepre kerülök, bevezetem a mélyalmozást, és vitamindús takarmányokat adok a kiscsirkéknek. A lányoknak azt mondtam az iskolában, ha a tehenekhez osztanak be, s fejőgépet vesz a szövetkezet, én fogok fejni rajta. Azt már nem árultam el nekik, de titokban úgy láttam magamat, mint a járás legjobb fejőnőjét, akit mindenki ismer, akinek a képét közük az újságok is.

Két éve maradtam ki az iskolából, azóta

itt ülök a szövetkezet irodájában és könyvelek! írom a fizetéseket, bejegyzem a napi tejhozamot, tojáshozamot. Olyan tehetetlennek érzem magam, ha csökken a fejési átlag, meg a tojáshozam. Csak néha sóhajtok fel. Majd én megmutatnám. Kinevetnek, ha mondom, hogy — én inkább ott dolgoznék. — Mit akarsz, tiszta munkát végzel, jól keresel, segédkönyvelő vagy.

— De én nem jártam könyvelői iskolába! mentegetőzöm ilyenkor. — Iskolába küldtünk, itt kell segítened — mondják. Az utóbbi időben már szó nélkül végeztem a munkámat, de most, hogy a Dolgozó Nő új rovatátolvastam, felkavarodott bennem minden. Hát mi vagyunk a hibásak, hogy nem csinálunk semmit? Volt iskolatársaim közül — még most is levelezek velük — négyen vannak hasonló helyzetben, mint én. Az egyik a HNB irodájában, kettő szövetkezeti irodában, egyagép- és traktorállomáson kapott állást a mezőgazdasági iskola elvégzése után. Minket arra tanítottak az iskolában, hogy a termelésben dolgozzunk. Nem a szövetkezet vezetősége a hibás, ha helytelen nézetet alakit ki az iskolát végzett fiatalokkal kapcsolatban?

Azt hiszik, nem dolgoznánk szívesen az új gépekkel, ha venne a szövetkezet? Vagy nem alkalmaznánk új munkamódszereket, ha nem utasítanák el javaslatainkat azzal: Már megint milyen képtelenséget találtatok ki, hogy kevesebbet kelljen mozognotok? fürdő, zuhanyozó, klubszoba, munkaruha? — Ami szövetkezetünkben ilyenről még beszélni sem lehet.

Könnyű mondani, hogy feladatunk és kötelességünk az új mezőgazdaság megteremtése. Hogyan fogjunk hozzá korszerűsítéséhez, amikor nem kiváncsiak szavunkra?

Erre feleljenek!

' BALOGH IRMA,

a szövetkezet segédkönyvelője

s

zeretnék valahogy megismerkedni velük, mert Pestig még négy órát megy a vonat, és a lapokat kiolvastam. Csinos, barna asszony és kissé vöröskés úr és Bübüke, aki hat éves lehet, de még szoknyában járatják. Odafigyelek.

Bübüke, mit kell mondani a bácsinak ?

Köszönöm tépen.

Köszönöd tépett ? Jaj, te aranyos! Nézd, kérlek, Aranka, hagy csücsöríti azt a kis száját, mikor azt mondja: tépen! Jaj de édes ez a gyerek. Te!!... Te drágaság.

'tán.

— Bübüte, tit szejet Bübüte, a nénit vad a bácit ?

Bübüke: A Majiszta nénit.

Mariska néni. Jaj, te mindjárt megeszlek! Méj szejeti Bübüte a Majiszta nénit? Üde azéj, mejaz ad neki cutojtát.

Bübüke. Igen.

Mariska néni. Hallod ? Azt mondta, igen. Hallottad, hogy mondta ?

A bácsi. Hát a bácit nem szejeti a Bübüte? Na, megállj! Moszt haratszit a báci.

A bácsi tényleg haragszik. Durcásan elfordul Bübükétől, és az egyik ujját durcásan a szájába dugja. Haragosan néz Bübükére, és összecsücsöríti a száját. Bübüke nem bánja. Az asszony könyörögve néz rám, mintegy elképedve, hogy hogy lehet egy gyerek ilyen édes. Tényleg, milyen édes egy ilyen gyerek. Nem is olyan édes.

Továbbá.

— Bübüte, moszt diditézni teli Bübütének. Ajukálni kell Bübüke nyafog, nem akar aludni.

— Bübüte, idenézz, néni, meg báci is ajutál. Idenézz; látod ? Neked is muszáj.

Be akarják csapni a gyereket, hátradőlnek, behunyják a szemüket és úgy tesznek, mintha aludnának. Bübüke figyeli őket, nem merik kinyitni a szemüket. Végre megunják és tényleg elalusznak. Egyedül maradok Bübükével. Nagyon únom magam, meg fogok ismerkedni a gyerekkel. - Bübüte — kezdem —, méjt nem ajutál?

KARINTHY FRIGYES:

qóqic$F

Bübüte felém fordul, és mély megvetéssel néz végigig.

— Nevem Réz Jeromos — mondja Bübüke hidegen és határozottan. — Az úrnak nem vagyok Bübüke. Ezeknek az vagyok, szegényeknek, mert rokoni viszony köt hozzájuk, és el kell néznem a gyengeségüket. Részint belátásból, mert ők azt hiszik, hogy nagyon kedvesek, amikor így gügyögnek nekem, és nincs szívem hozzá, hogy kiábrándítsam őket, részint pedig számításból, mert néhány évig náluk leszek most, ők gondoskodnak rólam, és mondhatom, így kényelmesebb nekem, mintha magamnak kellene megkeresni a kenyeremet, felnőtt gyanánt. Ezzel szemben én tartozom nekik kedvesnek és bájosnak és gyermetegnek lenni. Ők például azt mondják nekem: „Bübüte“, mire én selypítve felelek nekik, mert ez nekik örömet okoz, úgy látszik, hogy a pénzükért joguk van hozzá, hogy úgy tmdassanak, ahogy ők tudnak. Ezek társadalmi félszegségek, uram, és én alkalmazkodom és kíváncsian kérdezősködöm és csudálhozcm, mikor mindenféle butaságokat mondanak nekem a vasútról, meg a madarakról, és úgy teszek, mintha ők nagyon imponálnának nekem, hegy mindent tudnak és én semmit sem tudok. Alkalmazkodom, de higgye el, nehezemre esik sokszor.

— Uram, igazán sajnálom önt.

— Ne sajnáljon. Ha felnövök, nekem is lesz gyerekem, és gügyögve fogok beszélni vele, és tanítani fogom és imponálni fogok neki és az szót fogad nekem. Az emberek, ha idősebbek lesznek és rájönnek, hogy senki se hallgat rájuk,bosszúból gyereket szülnek maguknak,hogy legyen valaki, aki előtt játsszhatják a felnőttet és mindentudót. De most ne zavarjon, gondolkodom.