Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-03-08 / 5. szám

BORISZ IVANOV

ASSZONY

A TŰZ MELLETT

Egész héten át havazott. Az orlovi területen ilyenkor, november elején, ritkaság számba megy az ilyesmi. Az utakat hó borította s ezért a megyeközpontban, Mcenszk városában, azt ajánlották, hogy terepjárón utazzam a Forradalom-kolhozba. Amikor beültem a „jeep"-be, Kolja, a sofőr, csak margott:

— Pocsékak az utak, még valahol elakadunk.

Igaza lett, az út kifogott rajtunk. Kocsink úgy megült a hóban, hogy ketten sem tudtuk kivonszolni. Az egyetlen megoldás: begyalogolni a legközelebbi faluba, segítségért.

Voronovo felé mentünk. A táj ismerősnek tűnt, a háború idején járhattam erre. Igen, 1943. telén. Ez a falu abban az időben csupán földrajzi fogalom volt. A fasiszták mindent felégettek és elpusztítottak, egyetlen lakos sem maradt a faluban. De azért egy kéményből füst szállt a magasba. A kályha mellett egy asszony élesztgette a tüzet. Fejét úgy bebugyolálta a kendőbe, hogy jóformán csak érdekes, nagy, figyelő szeme ágaskodott ki belőle; halántékától finom, apró ráncok futottak a csillogó szempár irányába.

— Fázol, katona? Gyere, melegedj Ne félj, gyere ... — mondta. — Nézed, hogy hová fűtök? Hát igen, falak itt nincsenek. Negyven éven át tüzeltem ebben a kályhában. Most Is minden nap eljövök ide és betűtök. Kályha tűz nélkül nem létezhet - meghalna szegény ... S én itt a lelkemet forrósltom, mert falak, azok lesznekI Hazajön a fiam a háborúból és felépíti. No, gyere a tűzhöz, katona, melegedj |

A közelből oda hal látszott az ágyútűz, a háború zaja ...

— Itt van Voronovo — vágta szét gondolataim fonalát Kolja.

Az Oka partján piros, sárga, fehér házak bukkantak fel, kéményeikből vidáman szállt a füst az ég felé. Az egyikbe — kékszínű balkonos házacskába — bekopogtunk. Elmondtam, hogy besüppedt a kocsink a hóba, nem tudunk tovább menni. A fiatalember, aki ajtót nyitott, betessékelt a lakásba és azonnal intézkedett:

— Szánya! Szólj csak a brigádvezetőnek, hogy adjon egy traktort! - Azután hozzánk fordult: — Honnan jöttek? Moszkvából? Én Jegor Csukanov vagyok. Mindjárt kezdődik a televíziós műsor, ha óhajtják, megnézhetik, amíg a traktor befut. Ajándék! — mutatott a készülékre, majd némi büszkeséggel hozzátette: - Ráadásként kaptam az aranyéremhez.

Falun gyorsan megy az ismerkedés, öt perc múlva már úgy beszélgettünk, mintha régi barátok volnánk. Én a moszkvai hírekről számoltam be Jegornak, ő meg a kolhozbéliekről. A Forradalom-kolhozban sok az újság: Voronovóban új, kétemeletes, gázfűtéses iskola nyílt, a garázsban már két teherautó is áll.

— És miért kapta az aranyérmet? — kíváncsiskodtam.

De Jegor csak a magáét folytatta:

— Építkezünk. Nehéz azonban cementhez jutni. Meg rosszak az utak. Ősztől csak traktorral tudunk közlekedni.- Igen, igen ... És hogyan kapta a kitüntetést?

Az ablak alatt felhangzott a traktor dübörgése.

— No, megérkeztek. Mindjárt kihúzzuk a kocsijukat.

Jegor Csukanov mindig kitért a kérdésem elől. Csak ennyit mondott: „Kérdezze meg az elnököt!" Később így is tettem. Csukanov nagyszerű eredményt ért el a kukoricatermesztésben, ezért küldöttnek jelölték a moszkvai mezőgazdasági kiállításra. Ott tüntették ki az aranyéremmel, s ott kapta a televíziót — „ráadásként".

Mindezt, mondom, csak később tudtam meg. De most, amikor láttam, hogy Jegor Csukanovból többet nem tudok kiszedni, magam kezdtem mesélni. Front-élményeimre tereltem a beszélgetést. Elmeséltem találkozásomat az asszonnyal, aki itt, a fronttól egy lépésnyire, a németek orra előtt élesztgette az otthon tüzét. Elmondtam, hogy nézett ki az asszony és megkérdeztem, ismeri-e?

DARÁZS ENDRE:

Füst sem adja vissza már alakját -Elragadta kietlen szabadság, Ólomszlnd, mozdulatlan fenség,

Sziklahátnál nagyobb meztelenség.

Köd sem írja le arcának élét —

összegyúrta Irgalmas keménység,

Mely csontjait Is összemorzsolja

S a hús után eltünteti sorra.

Sem füst, sem köd, és semmilyen pára

Sem hasonlít a szegény mamára.

Tűnt, akár madár büvészkalapból.

Emléke Is száll, szélfútt galambtól!.

Hogyne ismerném? Ismerem!

Él még?

— Az én anyácskám? Hogyne élne . . . De itt van ö maga — mutatott a belépő felé — az édesanyám, Anna Danyilovna.

Idős asszony lépett be az ajtón, fejét fehér kendőbe bugyolálta, kezében edényeket tartott:

— Hoztam egy kis teát a vendégeknek. Bizonyára átfáztak, hisz’ messziről jöhettek — mondta szívélyesen.

Halántékától finom, apró ráncok futottak a nagy, figyelő, csillogó szempár irányába.

... Kolja, a sofőr, nem várt meg, előre ment. Másnap reggel Jegor Csukanov traktoron vitt be a kolhoz igazgatóságához.

VIRÁGOK.

,,Hdt vége. Vége már. Tudod, több mint egy éve jártunk együtt Ferivel..." — ezt hallom félfüllel az eszpresszóban. Egyszerűen, jó ízléssel öltözött, kedves, de fáradt arcú asszony mondja ezt a szomszéd asztalnál, ősz hajú, idősebb társnőjének. Hangja, látszólagos egykedvűsége mögött is csalódott, mint ahogy élénken csillogó szemében bánat bujkál. Nem akarok odafigyelni, hiába, el nem zárhatom tudatomat e hangoktól, szavaktól, melyek a hirtelen áradó panasz, a vallomás nagy lélegzetével szállnak felém is, csendesen: — „több mint egy éve jártunk együtt. De nem is jól mondom, inkább csak ő járt hozzám. Azt mondta, nálam jobban érzi magát. Vacsora tájban jött, teáztunk.

hideg felvágottat tálaltam, néha főztem is friss vacsorát. A lecsót különösen szerette... Kis társbérletem van, te ismered, ugye? bizony, lehetne szebb is a berendezés, dehát mióta özvegy lettem, nem nagyon telik arra, hogy csinosítsam. Egy idő múlva Feri már szólt is, hogy az asztalra miért nem terítek valami csipkét, és hogy a rekamié fölé nem ártana egy faliszőnyeg. Vettem hát térítőt és szőnyeget, persze nem épp a legfinomabbat. Volt úgy, hogy néha a könyveimet is furcsállva mzegette, s mondta is, hogy mit kellene megvennem: Thomas Mann-t, Móriczot, vagy a Maupassant-sorozatot. Hát igen, nagyon jó irodalmi ízlése volt. Mindenhez értett, amellett enni-innivalóban is elég válogatós volt, azt szerette, ha a Lukács-tói való a sütemény, és legszívesebben csak márkás bort ivott... Tessék, mit mondasz? Nem, én igazán nem gondoltam soha arra, hogy hozzon valamit. I'ekem nem kellett tőle semmi, akit szeretek, nekem attól elég egy kedves szó is. S I ogy akkor mégis miért szakítottam vele? Tudod, mindig kifogásolta, hogy a lakúsom nem elég otthonos. Ide kéne egy kép, oda kerámia... ez még nem bántott, hcnem egy este megint csak rákezdte: valahogyan olyan rideg a szobám. Legalább agy pár szál virág lehetne a vázában az asztalon. Pár szál virág... Érted? így mondta és ezt már nem bírtam elviselni. És kitörtem és megmondtam neki, hogy menjen el. S ne jöjjön többé..." Kis csend lett, azután az asszony halkan hozzátette: „Tudod... épp aznap este volt a névnapom..." Barát Endre

13