Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-08 / 5. szám
X* Családitűzhely Eszter mór lefektette о gyerekeket, mosdáshoz készült volna, amikor az ura belépett a konyhába. Borostásan, elvadultan, szutykosan jött meg, arcán idegen fintorokat, ruhájában idegen szagokat hozva: s mintha csak aznap reggel ment volna el hazulról, s mint akinek egy kurta távoliét után semmi beszámolnivalója nincs, harsányan és türelmetlenül szólt, kalapját messziről egy székre hajítva: — Itt vagyok! . . . Van-e valami jó vacsora? Eszter csak nézte az urát. Rövid, gyűrött lódenkabótját, amely lógott rajta, mintha villával hányták volna rá, nyugtalan, kusza vonalakkal telerajzolt, sovány arcát, éhesen parázsló, apró bogarú, fekete szemét, vöröses haját, amely izzadt csomókban lógott a homlokába, keskeny állát, amely még mosolygás közben is hegyesen és konokul döfködte a levegőt. Nézte csak, és nem szólt semmit. Nem azért, mert az ura váratlanul jött. Voltaképpen sose várta őt, mégse jöhetett váratlanul: Eszter már régóta a ritka és véletlen ízű találkozások ismétlődésének tudta a keltőjük életét, amelyet nem lehet másként csinálni, s kibírni, csak kívánság és várakozás nélkül, szomorú szigorúan, a béketűrés erényét fáradhatatlanul gyakorolva. Nem gondolt az urára, nem reszketett se érte, se tőle. Ha jött, itthon volt, ha nem jött, valahol másutt volt: így szoktatta magát, így enyhült benne tompa belenyugvássá a magányosság fájdalma. Csak .. . szerette ezt az embert. Valahogyan, valamiért mégis szerette, csendesen és céltalanul: vagy tán ebben a szeretetben is csak a tulajdon lánykori álmait szerette, amelyek ugyan sose teljesültek, de amelyek önmagukban is még mindig édesen s hevítően szépek voltak — Hat hónapja, hogy elmentél — mondta végre, igazán nem szemrehányóan, csak mintegy számon tartva a múló időt. Tóth ránézett a feleségére. Sután vigyorgott, szeme zavartan kitért az asszony figyelő pillantása elől. De ez az önkéntelen zavar, a cserzett lelkiismeret e kínos és látható kis rángása, nem tartott sokáig. Tóth cigarettát vett elő, rágyújtott, s most már az asszony szeme közé nézve, kurtán kérdezte: Hót aztán? Az asszony elfordult lassan. Gallyat vetett a tűzre, fújta szaporán a hamvas parazsat. S mintha a tűzhely kormos szája is ezt visszhangozta volna, sűrűn és kajánul: Hát aztán?... Hát aztán?... Igaz, nem is várhatott semmi mást. Amikor az ura először fölkerekedett, jó fél esztendővel az esküvőjük után, azt mondogatva, hogy valami kereset után kell néznie, mert két hold földön s egy darabka szőlőn nem élhetnek; és ő ijedten, gyerekes csökönyösséggel kérlelte az urát, hogy ne menjen sehová, inkább elvállal bármit, de nem akar, nem bír egyedül élni, és gyerekük is lesz, és a gyerek is mindennap keresi az apját a bámuló kis szemével .. . akkor az ura közbevágott nyersen: Hát aztán? S másnap elment. Eszter ettől fogva tudta, hogy ő csak úgy van jelen az ura életében, mint a világosság a lámpában: ha kell meggyújtják, ha nem kell, eloltják . . . Később azt is megtudta, hogy az ura nem is a kereset kedvéért jár el hazulról. A v.ére űzi. A vándorló, csavargó, nyugtalan és mohó, természete, amely legénykorában is vidékről vidékre terelte, tájak, utak, alkalmi munkák s alkalmi szerelmek után . . . Őszre, mire beállt a csípős idő, hazatalált rendesen. Sovány volt, csapzott, viharvert, goromba. Ilyenkor némi pénzt is hozott, azt marokra fogva lecsapta az asztalra: aztán megült otthon, kimosdott, megtestesedett, elnehezült. De csak tavaszig. Akkor megint kapta magát, beléolvadt a nagyvilágba, eltűnt, még csak nem is írt. . . Eszter már sokszor elgondolta magában, hogy ha ő egyszer sírni kezdene, és elsírná a sok magányát, a gondterhelt éjszakáit, a két gyerekért való örökös és keserves küszködését, a rengeteg könnynek ki kellene mosnia a ház tövét. De nem sírt. Nem volt kinek. Az ura odaguggolt melléje. Borostás képét hozzádörzsölte az arcához, csókot cuppantott a fülébe hangosan, és megkérdezte: — Nem is örülsz? - rekedten nevetett, s két ujjával belecsípett az asszony mellébe. - Mindjárt levakarom a szőrt a pofámról .. . olyan mutatós legény leszek, ne félj! — megjön hozzám a kedved, tudomisten. Eszter ilyenkor, az érdes közeledés ritka és felemás pillanataiban, valami lányos ellágyuiást szokott érezni. A magára parancsolt nagy belső csendességben harangozni kezdett a szíve: ilyenkor mindent meg tudott bocsátani, s jó akart lenni, remélve, hogy az ő jóságából ráragad valami az urára. De most hiába várta a benső harangszót. Nyugodt maradt, és valahogyan erős is: nem jutott eszébe, hogy miért, hogy az urától való szeszélyes és laza függés vékony szálait is eltépdeste az utolsó hónapokban, s mór meg tud állni a lábán akkor is, ha az ura két évig,haza se néz: semmi se jutott eszébe, csak tűnődött, hogy szokott felindulása ezúttal elmaradt, és amikor felegyenesedett a tűz mellől, a fúvóstól kipirulva úgy állt ott, mint egy kicsit pufókra sikerült, de nagyon kedves és nagyon nyugalmas szobor. Tóth már a szekrényben kotorászott, beretváját kereste: de egyszer csak megmerevedett, mint egy kutya, amikor szagot kap. Soká és értetlenül bámulta a szép sorba rakott poharakat, bögréket, mintha némelyikével most ismerkedne. Aztán mélyen benyúl! az edények közé, kivett egy öblös porcelántálat, amelyre egyáltalán nem emlékezett. Forgatta, nézte, viszatette. De nem szólt. Más edényeket halászott ki a szekrényből, aztán a helyükre rakta őket, hirtelen becsapta a szekrényajtót, és megfordulva, a konyhában kezdett vizsgálódni. Mindent észrevett. Az asztalon az új térítőt, a fogason egy új kötött kabátot, a sarokban egy dióval tömött zsákot, az ablakpárkányon egy új ébresztőórát: a megszokott, mindig egyforma szegénység régi határai közt valami kezdődő, kicsiny kis jólét jegyeit. Arcán dühös rángás futott végig. — Te! — mondta a feleségének, és a kezében tartott beretvaszíjat lecsapta az asztalra. Csak most nézte meg jobban a feleségét. Nem olyan, mint volt. Nem olyan nyúzott, s nem is olyan félénk. Teltebb, nyugodtabb, még szebb is, szinte kivirult: homloka sima, máskor zilált, boglya-forma szőke haja rendbe szedve, szemében nyoma sincs a régi tűrő nyájasságnak, a nézése egykedvű, kicsit lusta és szinte jóllakott. Tóth összeharapta a fogát. Káromkodott magában. Ennek az asszonynak van valakije ... Az építkezéseken, ahol dolgozott, ismert magányos nőket, akiknek természetes tartózkodását már kikezdte az egyedüllét, s akik egy jó szóért, egy simogatásért szikesen odaborultak, vagy inkább odamenekültek egy férfi mellére, hívni se kellett őket, csak ügyesen meghallgatni, s okosan tűrni a társtalansógról szóló panaszaikat: de lám, a felesége, aki nagyon maga maradt itthon, s nagyon szeretet-szegényen - nem akart a mellére borulni, nem menekül hozzá. Asszonya elé lépett szorosan. — Beszélj! — mondta neki, s az ujját ropogtatta dühében, Eszter ráemelte nyugodt pillantását. — Miről? — kérdezte. u
