Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-02-22 / 4. szám

óhitat nélkül leemelte a torta cukor figuráit és befalta. Egyáltalán nem volt megindult. Tudta, hogy az új asszony hazahozatalakor valami ilyen következik. Nenő minden szokást tiszteletben tartott, jóformán ez volt az egyetlen, mindenki által ismert tulajdonsága.

enő minden karácsonykor fát vett, feldíszítette, diót aranyozott akkor is, mikor a legszebb üvegdíszeket árulták már. Mikuláskor fényesre dörzsölte m ndenki cipőjét és kirakta az ablakpárkányra. Egyszer, még kisgyerekkorában, Arankáéknál, rajta kapta, hogy András estéjén gombócot főz. Ö azt hitte, vacsorára lesz a gombóc, s elborult, mert ki nem állhatta a krumplistésztát, de Aranka csak legyintett, s megsúgta, mi a jelentősége az András napi gombócnak. Az előszobába rohant ki röhögni, olyan különös és nevetséges volt Nenő gőzbe hajló arca, ahogy ott leselkedett a kondér felett, s nézte, melyik gombóc bukkan fel leghamarabb. Nenő már akkor is hatvan felé járt, s olyan volt, mint egy meszelő. Balázs féllábon táncolt az előszobában, s azt találgatta, ki szerepelhet a Nenő cédulakészletén, a postás-e, a sírásó, a csősz vagy a sintér. Nenő mint valami fekete papnő figyelte a vizet, ő visszasompolygott mögé, leste, mit csinál. A gombócokat, ahogy egymás után felbukkantak, kiemelte szűrőkanállal egy tálra. Balázst fojtogatta a vihogás, fájt a gyomra, hogy nem röhöghet kedvére, míg Nenő kinyitja a gombócait. Meglepődött, mert Nenő rá se nézett többé a tálra, ahogy az utolsó gombóc is felmerült, sőt: kiborította a szemétbe mind a hatot. Nem resteilte kihalászni őket, mielőtt a kutya rátalált volna, s szétboncolta valamennyit. Mindbeh volt valami cédula, de egyiken som állott név.

Nenő a szilveszteri ólomöntést sem engedte el soha, akkor sem, ha vendégek várták náluk az új esztendőt. Első évben a fogorvos volt a vendégük, szenvedélyes materialista, aki minden betegével vitába fogott, hogy meggyőzze a maga nézőpontja helyességéről. A gyógyszerész nagyot nyelt, mikor Nenő éjfél előtt pár perccel ünnepi feketében megjelent egy lavórral meg egy kapukulccsal, és sarkig nyitotta a kályha ajtaját, hogy be tudják rajta dugni a parázs felé a cinkanalat és az isten tudja honnan lemetélt ólompittykéket. A vendégekből kitört a nevetés, leghangosabban a fogorvos nevetett; elsőnek guggolt a tűzhöz, s zúdította a megreszkető fémet a kapukulcson át a lavórba. Az ólom szétfutott, valami sapkát mutatott, tollas sapkát, s mindenki megkönnyebbült, odaguggolttak a tűzhöz. Nenő akkor már nem volt a szobában.

Úgy érezték, csodálatosan jó házasnak ienni.

Mintha ketten tettek volna ki egy embert, egyikük a falu testével, másik szellemével foglalkozott, s este, mikor munka után találkoztak, szenvedélyesen ölelték egymást, de ugyanolyan szenvedéllyel közölték azt is, kinek mi sikerült aznap, hogy lehet megoldani a szőlővidék gyógyszerellátását vagy milyen módon kapható olvasásra az is, aki soha életében nem forgatott könyvet. Nenő figyelmes volt, szorgalmas, csendes, úgy érezték, kiváló lakótárs, sosem érezték zavarónak, mindig csak segítségnek, s a maguk módján méltányolták is tevékenységét. Nenő időnként bonbont kapott. Klára kardigánt vett neki, és neki adta a sötétebbik pongyoláját. Nenő sose kívánkozott társaságba, s láthatólag arra se tartott igényt, hogy beszélgessenek vele. Néha el is nevetgéltek rajta, ugyan mit csinálhat kis szobájában, mikor már elvégzett minden munkát és visszavonult. Egyszer el is határozták, hogy váratlanul benyitnak hozzá, aztán valahogy elmaradt. Mindig volt valami fontos

megbeszélnivalójuk és vagy vendég jött hozzájuk, vagy ők voltak hivatalosak valamerre. Nenő pedig sose jelentkezett. Klára különösen a mosását szerette, illatos, fényesre keményített fehérneműit s azt a gondot és ügyességet, ahogy megtanulta a mosógép meg a műanyagholmik kezelését, s a nylonfehérneműk felhője mindig külön lebegett a frissen mosott ruhák tetején. Nenő kincs volt, elismeréssel beszéltek róla egymás között vagy idegeneknek.

amás megszületése fokozta Nenő fontosságát.

Eleinte féltek, mit fog szólni a sivító, nyugtalan gyerekhez, ám Nenő láthatólag születése percétől szerette Tamást. A gyógyszerész valahányszor meglátta a Nenő karján repeső kisfiút, azt gondolta, hogy az öreg élete végre betelt, s jólesett a tudat, hogy ezt nekik köszönheti. Klára boldog és probléma nélküli anya volt, értelmesen szerette a fiát, minden vasárnap maga vitte sétálni, Nenő sose ment velük, csak utánuk nézett a kapuból.

A gyerek ötödik születésnapján vették észre, hogy Nenő körül megváltozott valami. Tamás kevésbeszédű volt, nyugodt, szókincse felnőttes, anyja-apja értelmesen beszélt vele mindig, s láthatólag Nenő se gügyögött neki. Ezen a napon, mikor — ahogy a szokás megszabta — asztalra került a fényes torta, tetején öt rózsaszínű gyertyácskóval, Tamás nem nyúlt felé, hanem Nenőre nézett, s azt kérdezte: „Most nem fáj?" Nenő nem felelt, szelt a tortából, s mire a gyógyszerész ráeszmélt, mit kérdezett a fia, már nem volt a szobában. Klára bámult, aki belesápadt a ki nem mondott aggodalomba. Nenő esetleges betegsége elképzelhetetlen bonyodalmat jelentett volna, csaknem megoldhatatlan helyzetet. „Van valami bajod?" — kérdezte riadtan a gyógyszerész, mikor Nenő visszatért a feketével - vénasszonytól szokatlan módon jó erős kávét főzött - és polyvitaplexre gondolt, mindenféle, öregeknek való erősítő szerekre. Nenő megigazította a széket Tamás alatt és megrázta a fejét. A gyerek akkor már a tortáját ette, szeme csupa figyelem volt és elégedettség.

znap este szokatlanul későn jöttek haza a moziból, összefogózva siettek a váratlanul beköszöntött hidegben: október eleje volt, ám a hónap telet játszott, a csillagok zöldek voltak, fényük merev, a levegő szinte eltört. Fagyott. Arról beszélgettek, hogy kocsit kellene venni, akkor időnként eljuthatnának más tájakra is, az autóban az a jó, hogy az ember nincs kötve szállodához, menetrendhez, mire vacsoraidő van, visszafordulhat, a maga ágyában hál. Egy kutya inait előttük, Klára leguggolt hozzá, szerette az állatokat. Éhesek voltak. Balázs disznótoros vacsoráról ábrándozott, pedig még nem volt itt a vágások ideje.

A patikaház a főtér első mellékutcája sarkán állt, és a lakás minden szobájában égett a villany, Klára nevetett, nem értette, minek ez a nagy fény. Talán vendég jött, valami jeles vendég? Persze akkor sem indokolja semmi, hogy a hálóban is világos legyen, és messzire ragyogjon az előszoba.

Mikor beléptek, mindjárt meglátták a kisszéket, Tamás kis székét az előszoba villanykapcsolója alatt. Tamás csak onnan érte el a kapcsolót, nyilván ő rendezett ekkora kivilágítást. A kisasztalon az üres petróleumos kanna: Nenő a boltba készült. A nappali üres volt, a hálóban se volt senki, csak az égő csillár. A fény most nem a biztonságot jelentette, félelmes volt, érthetetlen. A házasok egymásra néztek, az asszony a gyereket hívta, Balázs Nenőt. Egyik sem felelt. A kamrában, a konyhában is égett a villany. Nenő

14

л

szobájának ajtaja tárva. Tamás a kályha előtt ült, a szőnyegen, nézegette a képeskönyvét. Nenő az ágyon feküdt, ruhástul, háttal nekik, be volt takarva a kendőjével. Nem látszott az arca.

Tamás felnézett.

— Fázott — mondta azzal a különös, hideg tárgyilagossággal, ahogy beszélni szokott, s ami annyira hasonlított Nenő nyekergésére, aki pedig beszélni tanította. — Betakartam.

Valami rossz volt a szobában, majdnem tapintható, érzékelhető rossz.

gyógyszerész az ágyhoz lépett, UJJi/l s lélegzete hirtelen hangossá

ЛшН vált, mintha köhögne. Klára

шЛпТО megfogta az ajtófélfát. Senki

Bl/1/лП se szólt semmit. A gyógyszerész

háta, vállának hirtelen vonala mutatta, mi történt.

— Fázott — közölte megint a kisfiú és felállt. - Meg azt mondta, sötét van. Meggyújtottam a villanyt, de akkor se látott, pedig meggyújtottam neki valamennyit.

Odament az ágyhoz, oda akart hajolni Nenőhöz. Az apja elrántotta kezét, mintha félne, hogy a gyerek késbe nyúl.

— Tedd rá a paplant is - kérte Tamás és gyönyörű, okos szemével felnézett az apjára.

— Úgy fázik, hogy nem is felel.

Klára, amit régóta nem tett már, karjába kapta a gyereket és kirohant vele a szobából. Balázs csak állt, nézte a makulátlan ágyterítőt, amely alig-alig horpadt be Nenő kis testének súlya alatt.

Őszintén megsiratták. Klára pár napig nem ment be a könyvtárba. Tamás nem értette, hová lett Nenő, ellenségesen figyelte a felnőtteket, mintha elloptak volna tőle valamit. A magyarázat, hogy az öregasz szony elutazott és nem jön vissza egyhamar kevés volt és hihetetlen, az hogy elment angyal lett belőle, még elfogadhatatlanabb mert Tamásnak soha senki nem beszélt an gyalokról. Mikor Klára félénken és röstell kedve megpróbálkozott ezzel a vigasszal is a gyerek értetlenül nézett rá, s az asszony elszégyellte magát, mert rájött, hogy Ne nő engedelmeskedett nekik, mikor megkér ték, ne zavarja meg a gyereket a maga régi hiedelmeivel, s ne nevelje másképpen, mint ahogy valamikor majd az iskola fogja. Klára ebben a percben szerette volna, ha Tamás