Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-22 / 4. szám
szigorú szeme elkönnyesül, s a balga ej naiv hiedelem ad számára valami magyarázatot, ám a fiú nem tudta, mi az angyal, s csak ideges és csalódott lett az új fogalomtól. alázs maga rendezgetett Nenő szobájában, meglepően szegényes ruhatár bukkant elő a nyitott szekrényajtó mögül, kínosan tiszta, agyonkefélt fekete ruhák, régimódi cipők. Levelet nem talált a halott után, emlékkönyvet, gyöngyöt, vackokat, préselt virágot sem, semmit, ami Nenő személyes életére vonatkozott volna. Két könyve volt az öregasszonynak, egy régimódi szakácskönyv meg egy gyerekkori imádsógos, ez oly tiszta és érintetlen, a szentképekre ragadt finom hártyapapírral, hogy szinte megszólalt, s elmondta, Nenő még csak imádkozni is méltatlannak érezte magát, sose érintette örökké tevénykedő kezével a jószagú és színes szenteket. Nenő asztalfiókjában végre volt valami személyes. Három síri mécs, és egy cédula: „Majd világítsatok!" Szívszorító üzenet volt, jobban visszahozta Nenőt, szokásaival, naív konvencióival, ünneptartó igényével, mint a korallszarvacska, mely évekig lógott Tamás nyakában, a patkó a küszöbön, a szilveszteri zubogó ólom vagy a Mikulásra kifényesített cipők. „Majd világítsatok!" - üzente Nenő aggodalmasan, s a gyógyszerész nagyot nyelt, megcsóválta a fejét. Tamás, aki ott állt mögötte, megmegrebbenő szemmel figyelte a három mécsest. Nenő elvesztésének objektív része súlyosabb volt. Klára nem értett a háztartáshoz és Tamással se tudott mit elkezdeni, az éhes, nyűgös, mocskos térdű fisfiút nem ismerte, csak a tisztára fürdetett, jóllakott, okosan felelgető gyereket, aki időnként elszavalta Nenő ódivatú köszöntőit. Az első napokban azt figyelte, mit csinál a gyerek, aki halálos biztonsággal járta újra egymaga Nenő szokásos útjait és diktálta, öntudatlanul, a házirendet: mosdatás, reggeli, befűtés, bevásárlás, előkészület az ebédre, séta, ebéd, alvás, uzsonna, fürdés, vacsora. Mikor napközibe adta, az óvónő borúsan nézett rájuk, félt az egykegyerektől, aki minden átmenet nélkül, egy kényeztető vénasszony szoknyája mellől került hozzá. Am Tamás nem sírt, nem volt barátságtalan, nem is félt, megbámulta a többieket, eleinte a lányokhoz csapódott, aztán mikor valami olyat játszottak, amit ő is tudott, boldogan bekapcsolódott a játékba, akkor mór a fiúk oldalán. Amikor ebédre került a sor, végképp megtört a jég, mert elkezdte rángatni az óvónő szoknyáját, s jelentkezett, hogy szeretne teríteni. Gyönyörűen dolgozott, gyorsan, mintaszerűen, ami apró munka akadt, azonnal részt akart venni benne. Tamás dolgos volt, módszeres, türelmes. Klára csak bámult, mikor délután értement a gyerekért, s az óvónő himnusszal fogadta. Tamás észre se vette, mikor belépett, egy nála kisebb fiúcskát öltöztetett, figyelmesen, szeretettel. Vagy egy hétig kereste Nenőt, aztán nem beszélt róla többet, s a gyógyszerész boldog volt: elfelejtette, ő maga is kezdte lassanként felejteni Nenőt, akire Klára emlékezett legtovább, mert csak kapkodta a fejét a hirtelen rázúduló munka sűrűjében, pedig akkor már volt bejárónőjük, lassú derék lány, sokba kerülő, hatalmas étvágyú. Most jöttek rá, hogy Nenő soha nem került semmibe, így, utólag, teljesen érthetetlen volt, hogy sose jelentett számukra külön kiadást. A szabad délutánoknak, estéknek vége lett, vagy felváltva maradtok otthon a gyerekkel, vagy mind a ketten. Megpróbálták, hogy odavegyenek valakit Nenő szobájába, oki Tamásra vigyáz és ellátja a házat, de nem tud'.uK megegyezni senkivel. Aki megnézte Nenő szobr jót, azt mondta rá: börtön, nem lakóhe>/. A gyógyszerész ingerülten nézett ki a szobácska rácsain át, az ól felé. „Nem s-.oba" — mondták az érdeklődők, s az «tülönösen ingerelte. Hogyhogy nem szo’. J? Nenő nyolc évig élt benne. Sándor • tanácstól azt hitte, a lakásrendelet miatt ideges, megvigasztalta, ne izguljon azért a lyukért, azt ugyan ki nem igényli senki. któber utolján megbeszélték, hogy kimennek világítani Nenőnek. Nem örültek a gondolatnak, de úgy érezték, ha ez volt a kívánsága, illik teljesíteniük. Klára egyre olvadtabb hálával emlegette az öregaszszonyt, akit az emlék sokkal önzetlenebbnek és tapintatosabbnak tűntetett fel, mint saját anyját, hisz Nenő sose adott neki tanácsot, és sose szólt bele semmibe. Tamás ott játszott körülöttük, míg beszélt, s Nenő nevére felpillantott. A gyógyszerész oly keveset volt a fiával, hogy nem mindig értette arca változásait. Tamás már látta a temetőt, és láthatólag egész jól meg volt Nenő nélkül, Balázs úgy érezte, most meg lehet már mondani neki, hogy Nenő a temetőbe költözött, és november elsején meglátogatják, gyertyát gyújtanak neki. Nem bánta meg, hogy szólt. Tamás közönyösen hallgatta, nem is felelt, mint akinek teljesen mindegy temető, Nenő, kivilágítás. A temetőlátogatást két nappal halottak estéje előtt, vasárnap délutánra tervezték. Az ebéd ízetlen volt, mint minden, amit Nenő halála óta ettek, a lány nem jött ilyenkor, szombaton főzött meg, s másnapra valahogy megpállottak az ételek. A vihar váratlanul tört ki, két fogós között, szokatlan lágyulás előzte meg, tavaszi, puha légáramlat, mintha a tenger üzent volna valahonnan messziről. Délben aztán hirtelen megfordult a szél, nagyot csattant, elsötétült az ég. Olyan vihar támadt, amilyenre nem emlékezett senki. Villanyt kellett gyújtani, a sötétben alig fehérlettek a tálak. Klára a gyerekre pillantott, nem fél-e, de az csak ült, nézett ki az esőbe, érdeklődés nélkül, komolyan. Am a villámra megriadt, megrándult a teste, leejtette a kanalat. A csattanásra kialudt a villany. — Lecsapott — mondta a gyógyszerész. Oda a világítás. Kellemetlen. Ha Nenő él, már futott volna ki a konyhába a petróleumlámpáért, s folytathatják az ebédet. Klára fel sem állt, minek. A petróleumos kanna, amelyet Nenő halála délutánján az előszobában találtak, változatlanul üres volt, senki se vette tele, elfelejtették. Az eső verte az ablakot, a levegő vastag volt, fekete, a szoba csupa árnyék. Egyikük sem evett, figyelték a dörgést. — Gyertya kéne - mondta a gyógyszerész. — Minden kihűl. És olyan buta így ülni, sötétben. — Nincsen — felelte az asszony. — Majd kijavítják a vezetéket. — Nenőnek van gyertyája — mondta a kisfiú. Rábámultak. Csak sejtették az arcát a homályon át.- Nenő ad gyertyát — szólt a gyerek és lecsúszott a székről. Tamás I Iára átkapott az asztalon, de a kisfiú már eltűnt. Természetesen, félelem nélkül siklott a sötétben, mint az egér. Az ajtókat nyitva hagyta maga után, hallatszott fürge lépte, ahogy kifut az előszobába, a konyha kőpadlóján szalad, aztán benyit Nenő üres szobája ajtaján. A felnőttek hallgattak. A gyógyszerész azt gondolta, ma nincs ember, aki végig tudna menni az agyagos temetőárkon, a domb tetejéig, és azt is gondolta, cifra, csavaros gyertyákat is lehet kapni, a vegyesboltban, holnapra pótolhatják Nenő örökségét. „Nem jó, ha a gyerek nem eszi végig az ebédet" — gondolta Klára. „Egészségtelen. Esetleg fél is. Muszáj a fény. Muszáj." De a gondolata mögött volt egy másik gondolat is, amely nem formálódott szavakká, s amitől le kellett hunynia a szemét, mint amikor gyerekkorában ellopta az unokatestvére kagylóját, s éjjel előhúzta a matrac alól, füléhez illesztette, és félt tőle, mert tolvaj lett miatta, és a kagyló zúgott. Tamás megjött, a három mécsest az asztalra koppantottá. Sercent a gyufa, a fényben végre látszott a szeme, elégedett, okos ártatlan szeme. Három csepp lángocska hajladozott a tálak között, görbehátú, tisztességtudó, szerény. Nem sokkal volt több a semminél, de azért meg lehetett ebédelni mellette. A két felnőtt hamar letette a villát, egyik sem érzett éhséget már, csak a gyermek evett derűsen, jó étvággyal, mint szokott, amikor még Nenő etette. Kinn csurgotl az eső, az alázatos lángocskák megnyúltok, ahogy a kanócuk megnyúlt. BERTOLT BRECHT: Honfitársaimhoz Ti, a holt városokban akik még ma is éltek, Már magatoknak kegyelmezzetek meg! Új háborút? Csak azt ne, árva lelkek! Volt bármi hasznuk tán a régieknek? Már magatoknak kegyelmezzetek meg! Vakolót, férfiak, ne kést a kézbe! Tetők alatt ülhetnétek ma, ha Pusztító késhez nem nyúltok soha, És csak jobb ott az ember pihenése: Vakolót, kérlek, és ne kést a kézbe! Hogy háború ne sújtson, gyermekek ti, Kérjétek bölcsességre a szülőket, Nem kívántok romok közt remegni, S a kínok útjain követni őket: Hogy háború ne sújtson, gyermekek, ti! Anyák, akikre bízatott ítélni A háborúról, ó, hadd kérjelek meg: Gyermekeitek engedjétek élni! Ne sirjuk-bölcsejük köszönjék majd tinektek Gyermekeitek engedjétek élni! <1950.) Szövődjék szőttese Szövődjék szőttese himes szerelemnek Testvéri szívek mit reám teregetnek, Az alkonyi fák ha hűvöset lehelnek,- Szövődjék szőttese himes szerelemnek, Szövődjék a szőttes, hej, de ne csak nékem, Sok didergő van még a föld kerekségen, Osztozzunk meg vélük forró szívverésen.- Szövődjék a szőttes, hej, de ne csak nékem Szövődjék a szőttes, s teregessük arra, Akinek a sorsa jégbe van rég fagyva, Siessünk, siessünk, - talán kiolvasztja!- Szövődjék a szőttes, s teregessük arra! CSONTOS VILMOS 15
