Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-02-08 / 3. szám

> о * < < * (Л ь* Э ány éves lenne ma a fiam? Huszonkettő. — Igen, huszonkettő. Nagy lenne, karcsú és szé­pen nevetne. Talán mérnök lenne. — Vagy or­vos. De azt hiszem, mégis inkább mérnök. Bizo­nyára már kislánnyal járna, talán már az eskü­vőn is túl volna — és nekem egy leánnyal több lenne. — így tavasszal, amikor fontoskodóan sugdosó ifjú párokkal találkozom, mindig To­mikra emlékezem. Igen. Tomiknak hívták a fia­mat. Prágában született. Férjem akkor a villany­telepen dolgozott. Mérnök volt. Már több éve együtt voltunk, amikor Tomik megérkezett. Ügy fogadtuk őt, mint a legnagyobb ajándékot. Piros volt, mint az almavirág, és kicsi ko­rától mindig nevetett. Tudom, azt gondolják, hogy az anya csuda­szépnek látja gyermekét, de hát van ebben valami rossz? Tomik mintha vízben nőtt volna. Hamarosan ült, aztán meg ficánkolt a szobában, konyhában és azt olyan gyorsan cselekedte, hogy alig tudtam megfogni, nehogy az ágy alá bújjon. Onnét mindig nehezen tudtuk őt kicsalni. Lassan állni kezdett, aztán jöttek az első lépé­sek, az első szavak. Már kis emberke volt, vidám, kiváncsi szemek­kel, örökös mosollyal a száján és végtelenül dolgos kezecskékkel. A férjemre hasonlított. A szeme is, a nevetése is, állandó mozgé­konyságával együtt. — Akkor annyira boldogok voltunk, hogy azt ne­hezen tudnám leírni. A boldogságomba - a boldogságunkba - váratlanul belevágott a villám. Illetve nem is olyan váratlanul. Először dörgött, nagyon sokáig dörgött. A nácisták kezdték a vihart a határvidéken, és Né­metországban megjelent Hitler. De mi annyira belemerültünk a bol­dogságunkba, nem hallottunk . . . Aztán jött a protektorátus. — Tudom, hogy mindnyájunk számára szörnyű ezekre az időkre emlékezni, de meg kell említenem, hogy jobban megértsék.. Már kezdett összeszorulni a szívünk, és azon gon­dolkoztunk, hogy nem lenne-e jobb elmenni — valahová messzire, nagyon messzire. De nem mentünk. Egy éjjel a mi ajtónkig ért a vihar — és be­eltűnjenek a horogkeresztek, mert egyelőre még nem tűntek el újra veszélyeztetnek. De várjanak, be akarom fejezni. Tomik is fogyott, fogyott, de egy­szer csak újra nevetni kezdett — és énekelni. Torkából ének ének után hangzott. Minden nyelven énekelt, amit a táborban beszéltek. Éneke felragyogtatta a foglyok arcát, mindnyájan szerették őt. Aztán elszakítottak a fiamtól. A többi asszonyai a Frauenlagér­­be (női táborba) tettek, Tomik a gyerekekkel a Familienlagerban maradt. Dolgozni jártunk, de naponta láttuk a gyerekeket, mert a két tábort csak szögesdrótkerítés választotta el. Tomik törődött a kis Hónával és mindennap bíztatott, hogy „szörnyű jól" van. Számomra ezek nagyon kegyetlen szavak voltak, mert szó szerint hittem ben­nük. És eljött aztán a szörnyű nap ... Egy a férfiak közül, aki az úgynevezett „Himmelkomandó" (égi kommandódban volt s a gázkamrákat szolgálta, reggel egyikünk­nek megmondta, hogy délután a gyermekeink mennek a gázba. A gyermekek! A mi gyermekeink! Őrjöngtünk az elkeseredéstől, fáj­dalomtól, szörnyűségtől, tehetetlenségtől . . . nem tudom még mitől. Délben, mint rendesen, gyermekeink a szögesdrótkerítéshez jöt­tek. A kicsinyek nem tudtak semmiről. A nagyok tudták, de hősiesen uralkodtak magukon a kicsinyek előtt. Tomik is eljött. Hallatlanul komolyan jött és kézen fogva vezette Hanickát. Egyáltalán nem tudtam beszélni — csak könnyeim árja csurgott arcomon. És Tomik maga beszélt: „Ne sírj, anyuka! Ne félj, nem fog fájni. ígérem neked, anyukám, hogy nagyon, nagyon mélyen fogok lélegzeni, hogy ne fájjon . . ." Többről nem tudok. Elájultam. Amikor magamhoz tértem, minden gyerek a gázban volt. Miért írom ezeket? A Nyugaton újra villámlik, dörög. Ne várja­tok, tegyetek valamit, hogy a gyermekek ajkáról el ne hangozzék újra a szörnyű mondat: „ígérem neked, anyukám, hogy nagyon, nagyon mélyen fogok lélegzeni, hogy ne ... fáj — jón " Fordította: Sándor Károly ■ГччтэК ____ . ,.^-JUP1.________Л Wr-fl " МШ h Ц j rontottak Hitler SS-katonái, Férjemet azonnal elhurcolták. A szemem előtt megverték őt, a kis Tomik szeme előtt, aki reszketett a ször­nyűségtől. — „Tomícska, vigyázz édesanyára!" — szólt a férjem akkor gyermekemhez, vért nyelve, ami szétvert szájából ömlött. — „Igen, apa, fogok ..." — kiáltotta kétségbeesetten az én kicsinyem. Még azt sem engedték meg, hogy férjemet megcsókoljam. Belerúgtak, döfködtek, a lépcsőn is szidták őt, annyira és olyan bután szidták... Engem és Tomíkot is szidták . . . Másnap ismét eljöttek. Azt parancsolták, hogy szedjem össze a legszükségesebbeket és menjek velük. Nem ellenkeztem, nem tehet­tem, annyira levert mindaz, ami velünk történt. Terezínbe vittek bennünket. Ott már annyi ember volt! Mind olyan boldogtalan, mint én! A mosodába küldtek, Tomik magára maradt. Csak este láttam őt. Mindig megmosdattam, megfésültem, játszot­tam vele. Szemlátomást megváltozott. Fogyott, fehéredett, nagyobb lett a szeme és mindig szomorúbb. Kiütéseket kapott — minden tere­­zíni gyereken volt —, szenvedett, de nem sírt. Mindig nevetni igye­kezett, — nevetni . . . Tudják, milyen szörnyű volt a nevetése? . . . Néhány nap múlva megtudtam, hogy a férjem halott. Szökés közben lőtték le. Igyekeztem ezt Tomik előtt eltitkolni, de megtudta. Sokat sírt akkor, de aztán már sohasem beszélt az apjáról. Terezínből Oswieczimbe küldtek bennünket. Terezín pokol volt, nem tudom, hogyan nevezzem az oswieczimi életet, örökös ütések, örökös éhség, szidások, örökös üldözés és állandó félelem. Tomikkal és másokkal az úgynevezett Familienlagerben (családi táborban) voltunk. Annyi gyerek volt ott! — és némelyiknek már nem is volt édesanyja. Emlékszem a kis Hanickára, az alig három éves kis­lányra. Anyjával jött oda, de az anyja hamar meghalt és Hanicka árván maradt. Nem volt rosszabb sorsa, mint a többi gyermeké, de szívettépő volt, amikor a kicsi gyerek egyszer almát kapott — nem tudom, hogyan került hozzánk a táborba —, és nem tudta enni s megkérdezte: „Néni, hogyan kell ezt a levest enni?" Tudják, meny­nyire szerencsétlen volt az ember, amikor kisgyermekeket látott, akik egyáltalán nem tudtak játszani, nem tudtak nevetni, csak húzódoz­tak az ütésektől való félelemtől, a rugdosások elől, és az éhségtől kimerültén állandóan feküdtek és aludtak? - Nem, ezt nem tudják elképzelni! Ha el tudnák képzelni, tennének valamit, hogy örökre 13

Next

/
Thumbnails
Contents