Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-08-23 / 17. szám
Anicka Homol'ovó elgondolkozva ment Dolny Kubín utcáján, vajon ott találja-e azt, akit keres? üzenetet visz, vigyázzon magára az összekötő, a németek figyelik, — Az üzenetet azonban nem tudta átadni. Rákiált egy katona, Igazolják, miközben szúrósan nézik a kislány törékeny termetét, nagy kék szemét, sovány arcocskáját. A lányka' még fiatal, alig 19 éves, de ösztönösen érzi, mi motoszkál ott a sisakos homlok mögött. — Ismerős nekik Anicka Homofová, többször látták már a környéken, a vonaton, az utcán. Ismerős és gyanús. Most azonban nincs idejük határozni, golyók sivítanak Dolny Kubín utcáin. A partizánok áttörtek. A téren az egyik kapualjba húzódik a lány, előtte megáll a németek hangszórós autója. Riadtan ugrálnak ki belőle „a szájhősök". S ő észreveszi, hogy még valaki van a kapualjban. Igen, az, akinek az üzenetet kellett volna átadnia. Egy másodperc töredéke alatt megértik egymást. Ankának nem szabad hazatérnie. Otthon van öt kistestvére, apja, anyja, bajba juttatná őket. Rohannok az árván hagyott hangszóróskocsihoz. A motor felbereg s őrült gyorsasággal elhagyja a várost. Irány: Lucivna, a partizánparancsnokság. Így lett a 19 éves Dolny Kubín-i munkanélküli munkáslányból partizán. Ezután még többet járt a falukba, szervezni, üzenetet átadni, mint azelőtt, mert szelíd kinézése nem keltett gyanút. Ennek köszönhette, hogy egyre több veszélyes feladattal bízták meg. Anicka részére azonban a munka nehezebb fele csak akkor kezdődött, amikor — a fasiszták felégették Lucivnát - a Rohócra küldték Tihonov parancsnoksága alá. Ezután már robbantószereket, kézigránátot vitt egy-egy akcióra. Páncélvonatokat robbantottak fel. Az utolsó akcióról visszatérve holtfáradtan vánszorogtak, amikor is katonaautók érték őket utol. Bizony megremegtek, hogy most, a végén kerülnek az ellenség kezébe, amikor Anka felszabadultan felkiáltott: - A mieink! — A szovjet katonák pedig, akik szemtanúi voltak az utolsó német páncélvonat pusztulásának, nem tudták hová tenni a három szlovák partizánt. — Legény vagy a talpadon, Anicka, veregették vállon a vézna kislányt. Most itt ül velem szemben Ferencziné Homol'a Anna, aki már feleség, anya. A Dunajská Streda-i járási nemzeti bizottság dől-ANICKA. A PARTIZÁN Foto: Smotlák gozója. Beszél a gondjaira bízott nőbizottságról, férjéről, fiáról s arról is, hogyan lehet a parkettet hófehérre varázsolni. De amikor a felkelésben végzett munkájáról kérdezem, a szerénység megköti anyelvét. Leveleket, dokumentumokat, fényképeket tesz elém s Így hámozom ki a dolgokat. Milyen szerények is az igazi hősök! Lévoy Erzsébet Banská Bystrica, — a szlovák nemzeti felkelés kiindulópontja. Ma élénk, nagyforgalmú város, Középszlovdkia gyöngye. A szép várest gyönyörű vidék övezi, turistáinknak ezer alkalmat adva szép kirándulásokra. Az utas számtalanszor áll meg egy-egy emléktáblánál, művészien alkotott emlékműnél, hogy kegyelettel gondoljon a véres fasizmus áldozataira. — Mily felemelő, hogy a fenséges erdők, zúgó hegyipatakok, rétek, most az emberek örömét szolgálják. — Tizenhét évvel ezelőtt a szép táj pokol volt. A német fasiszták üldözték az erdőkbe menekült lakosságot, és a hősiesen küzdő partizánokat. Minden egyes nap ezer veszélyt rejtett magában, és nagy megpróbáltatások árán virradt fel a hajnal. —- Senki sem tudta, hol éri utói aAiaLáé, — takad-e az otthonát elhagyott csah ' — vájlalja-e valaki az.éleit Az 1 ség m< példáiról MIRŐL MESÉL A SUDÁR FENYŐ is örök hálával beszélnek azok, kik életbenmaradásukat a falu, az erdő népének köszönhetik. Ezek minden eszközt felhasználtak, hogy szerencsétlen embertársaikon segíthessenek. Ügyességgel, leleményességgel nem egyszer túljártak a németek eszén. Hroncsoktól nem messze, egy völgykatlanban egy szép, magas fenyő büszkén néz az égre, — ez a fa különös történetről regél: A völgykatlantól balra meredek ívelést kap az út. Odafent a hegyen, erdei munkások egykori kunyhójában, tizenhat Banská Bystricáról elmenekült ember kapott rejtekhelyét. A partizánok és a völgyben lakó erdész irányításával kerültek ide. A fáradságos utat ki sem pihenve, az asszonyok, férfiak munkához láttak, és lakhatóvá tették a kunyhót. Az erdész megígérte, hogy élelmezésükről majd gondoskodik. A tizenhat ember magára maradt az ismeretlen rengetegben. Néhány nap múlva, nehogy áruló lábnyomot hagyjon a völgyben, csörgedező hegyipatakban gázolva, megérkezett az első futár, — élelmet hozott. Az időjárás kedvezett a bujkálóknak, később mint áldás az égből, lehullott a hó, és puhán, védőén ellepte a tájat, megnehezítve a németek kutyáinak az embervadászatot. — Az élelmezés mind nehezebben ment, a falvakat ellepték a németek, így mozdulni is veszélyes volt. A bunker lakói csínján bántak az élelemmel, — a gyerekek nehezen értették meg, miért nincs tej, elegendő kenyér. Az erdész az éj leple alatt mégis feljött, — mindig kitörő örömmel fogadták, körülülték és feszülten hallgatták, mi újság a völgyben. — Annyi a német és gárdista mint a sáska, — elleptek bennünket. — viszik az élelmet, — de nem adjuk, inkább felhozzuk a jószágot az erdőbe. A németnek rosszul áll a szénája. — most kell a legjobban vigyáznotok, — kár lenne, a végén elbukni. Mindent töviről hegyire megtárgyaltak, majd a végére maradt a legfontosabb. — Jeladás nélkül ne mozduljatok, — mondta oktatóan az erdész és elmosolyodott. Újfajta telefont szerkesztettem apámmal — Emlékeztek a két magas fenyőre a völgyben, — ugye? — Múlt éjszaka az egyiket elfürészeltük, de kötél segítségével bármikor felállíthatjuk. Tehát, — ha lenéztek és két fát láttok, ez veszélyt jelent, siessetek vissza és ne mozduljatok. Amikor magányos a fenyő, az útkanyarulatig lejöhettek, tiszta a levegő. A titkos telefon bevált, — hol egy, — majd veszély idején két fa állt ott a havas tájban. 1945. január közepén egy éjszaka különös morajra figyeltek fel a bunker lakói, — autótülkölés, kiabálás, furcsa hangzavar. Pillanatokon belül mindenki talpon volt, rendkívüli eseményt sejtettek. Odakint erősen havazott, a völgyben pára, — így a fenyő nem látszott. Nehéz léptek, — valaki havat vert a csizmájáról. Nyílik az ajtó, és belép a meséből idepottyant Télapó, az öreg erdész bácsi. Az ijedt emberekre néz, majd széles nevetéssel felkiált: emberek! jó hírt hozok! — Orosz és román felszabadító katonák érkeztek a faluba, — a németek elillantak, — végre szabadok vagyunk. Egyik meglepetés a másikat követte, a hegyről sítalpon nyílsebesen száguldottak le a fent állomásozó francia partizánok. Erős fogással magasba emelték Télapót és a hurrá kiáltás majd szétvettete a kunyhót. Aztán együtt indulta menet, le Hroncsokra, hogy ott egymásraboruljon az orosz, román, szlovák katona, francia partizán, és az erdőben sokat szenvedő bujkál ók. Az egy szál sudár fenyő még ma is ott áh a völgyben, párját elvesztette, így egymagában hirdeti a földön a legszebbet: az emberiességet. Strausz Margit 15
