Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-25 / 2. szám

Az

iroda az első emeleten volt. Az üveges ajtó mellett feketebetűs tábla: „Storti ügyvéd irodája.” Lina lehajtotta köpenye gallérját, amelyet az erős szél miatt feltűrt, megigazította a haját és belépett.

Az előszobában úgyszólván alig volt bútor. Lina csak azt érezte, hogy a fűtőtest melege mint lágy prém burkolja be. A falakból a viaszos fa kellemes illata áradt.

— Mit óhajt? - kérdezte kedves mosollyal egy elébe lépő .'iatalember.

— Hirdettem az újságban ... Storti ügyvéd úr felhívott telefonon . . .

— Aha, értem . . . Hogy híviák?

Lina Mazzola.

— Legyen szíves, üljön le a szobámban. Az ügyvéd úr most el van foglalva, de negyedóra múlva fogadja .. .

A fiatalember bevezette a leányt a szekrényekkel zsúfolt dolgozószobába, rámutatott egy karosszékre és bemutatkozott:

— Michle Rovi ügyvédsegéd.

Teljesen hivatalos, szinte éles hangon mondta ezt. Lina leült. Rövid hallgatás után udvariasan kérdezte:

— Jó itt maguknál?

Az ügyvédsegéd alig emelte fel a fejét:

— Minden attól függ, mit ért azon, hogy „jó".

Mint előbb, most is ingerülten, sőt megvetően

válaszolt. Lina, hogy a fiatalember bizalmába férkőzzék, mosolygott:

— Tudja, én kevéssel beérem . . . Sokkal nagyobb szükségem von a munkára, semhogy válogatós lehessek.

— Akkor itt nagyon jó lesz magának — fejezte be az ügyvédsegéd, és fel se nézett irataiból.

Lina megszeppenve hallgatott. Nézegette a szekrényeket. Ezer és ezer per, csalás, remény, bánat... Az egészből ítélve, az iroda nem mehetett rosszul.

Az asztalon kigyulladt egy zöld lámpácska.

— Az ügyvéd úr várja — mondta a segéd, felállt, és az ügyvéd dolgozószobája ajtajáig kísérte a leányt. A főnök barátságos mosollyal lépett elébe.

— Tessék, kérem, üljön le, signorina . . . Mazzola, ugyebár? Lina Mazzola. üljön le, ne feszélyezze magát.

Az ügyvéd szélesen mosolygó, enyhén őszülő, negyvenöt éves, szép férfi volt. Elővette a cigarettatárcáját, megkínálta a leányt, aztán rágyújtott és folytatta:

— Olvastam a hirdetését. Bevallom, jobban szerettem volna gyakorlott gépírónőt alkalmazni, de meglepett az őszintesége: azt irta, hogy sehol, sohasem dolgozott. ,,Ó, gondoltam, ez egyenes kislány, segíteni kell rajta."

— Én . . . — kezdte meghatottan Lina, de az ügyvéd heves mozdulattal elhallgattatta:

— Nem kellenek szavak, nem szeretem. Azt szeretem, ha minden egyszerűen, világosan, teketória nélkül megy.

— Elég gyorsan gépelek — bizonykodott Lina, hogy legalább valamivel meghálálja az ügyvéd jóságát.

— Annál jobb magának. Egyébként nem diktálok egyenesen gépbe. Magnetofonba beszélek, így aztán nyugodtan átírhatja. Ezenkívül még elég sok munka lesz a legépelt iratokkal. Mit is akartam csak még? Igen, a munkaidő: nyolctól tizenkettőig és négytől nyolcig. Beleegyezik?

Lina bólintott. Az örömtől elállt a lélegzete. Teljes napokon és heteken át járta a várost, fel és le a lépcsőkön, kapuról kapura, hivatalból hivatalba — valamiféle munkát keresett. „Gépírónő? Nem, nincs rá szükség." És újra útnak idulni, gyalog, pénz nélkül. Néha megivott egy csésze kávét, vagy elszívott egy cigarettát, Olykor megállt a parton, nézte a sárgás

Tiberist, és sötét gondolatok kavarogtak fáradt agyában. Egy este, amikor hazafelé tartott, zavartan megállt, és nézegette a járdán fel-alá sétálgató magányos nőket. Rászánta magát, és elment egy cselédszerzőhöz, de ott is ugyanaz a válasz: „Nem. Minden hely be van töltve." Szombat reggel elhatározta, hogy utolsó ötezer líráját hirdetésre költi. Vasárnap telefonhoz hívták le a portáshoz. És íme, most hétfő, reggel kilenc óra, és minden rendben van!

— No, mi van még? . . . Ó persze . . . Micsoda szórakozottság! Az anyagiak: heti tízezer líra. Jó?

Tíz szorozva néggyel — negyven.

— Köszönöm — suttogta Lina.

Az ügyvéd rámosolygott:

— Majd meglátja, jó barátok leszünk. Mitől fél? Megkezdheti rögtön a munkát? Ott az asztala közvetlenül az ajtó mögött. Az asztalkán fekvő anyagra holnap reggel szükségem van. Legyen szíves ... És viszontlátásra, nem leszek itt egész nap. Ha valamire szüksége lenne, forduljon Michelehez: ő kissé nyers, de kitűnő fickó!

Az ügyvéd kezet szorított a leánnyal, kivette a szekrényből a kabátját, és elment.

Lina magára maradt a dolgozószobában. Az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt, nézegette az utcát, a bebugyolált embereket, akik futottak, hogy meneküljenek a jeges szélrohamok elől. Elmosolyodott, boldog volt, hogy melegben lehet, és nem kell a pénzre gondolnia. Kopogtatás hallatszott az ajtón az ügyvédsegéd szobája felől.

— Szabad.

A küszöbön szenvtelen, kétkedő arccal Michele Rovi állt.

— Megállapodott az ügyvéddel?

— Meg. Máris munkához látok.

— Egy percre leszaladok a büfébe. Ha közben jönne valaki, mondja, hogy várjon.

„A büfébe megy, és engem még csak nem is hív magával. Nyilván valami kifogása van ellenem" — gondolta Lina bosszúsan, de nyugodtan válaszolt:

— Jó, nyugodt lehet.

De rögtön érdeklődött:

— Bocsásson meg, miért kopogtatott, mielőtt bejött?

— Biztos akartam lenni abban, hogy fel van öltözve — felelte szenvtelenül Rovi. Lina elsápadt, elállt a lélegzete. Azután meglendítette a karját, és minden erejét összeszedve arcul vágta a fiatalembert. Rovi szemrebbenés nélkül távozott.

Másnap reggel az ügyvéd megdicsérte új titkárnőjét, amikor meglátta- íróasztalán a kitűnően legépelt anyagot. Azután ránézett a leányra, és elmaradhatatlan mosolyával így szólt:

— Ügy látom, kissé sápadt. Lina . . . Szólíthatom egyszerűen Linónak? így rövidebb.

A leány beleegyezően bólintott, és szinte mentegetőzve mondta:

— Azért vagyok sápadt, mert nem érzem magam egészen jól . . . Storti közelebb lépett és mereven nézte:

— Igaz ez? Nézze, én nem szeretem a hazugságot. Mit evett tegnap este és ma reggel?

Lina pirulva elfordult. Semmi szín alatt sem

LORENZO VANNI:

HIDEG