Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-25 / 2. szám

akart arról beszélni, hogy egyszerűen nincs pénze. Storti felkacagott.

— Nem kell szégyenkeznie, utóvégre semmit sem lopott!

Benyúlt a tárcájába, kivett egy ötezerlirás bankjegyet, és átnyújtotta a leánynak.

— Vegye el, ne is köszönje meg. Ez egyszerűen előleg, szombaton tízezer helyett csak ötöt adok magának, és kvittek vagyunk . . . No, menjen dolgozni, és legyen jókedvű.

Gyengéden megveregette a leány arcát.

Lina bement a szobájába, kinyitotta a nagy mappát, amit Storti átadott neki, de semmit sem látott, mert az elfogódottságtól és az örömtől könnyek borították ef a szemét. Letörölte könynyeit, leült az írógéphez, és mint rendesen, kopogni kezdett. Valóban, sok munka volt, nem fecsérelhette az idejét. S az idő gyorsan repült. Amikor elérkezett az ebéd órája, gyengéden nézett a kézitáskájára: „Végre egy kis pénz!"

Aztán felállt, kinyújtózkodott, végigment az irodán: elzsibbadt a dereka, és fájtak az ujjai. Bekopogtatott Rovi szobája ajtaján, mert meg akarta tudni, hogy a fiatalember elment-e már. De már hangzott is a válasz.- Tessék, szabad.

De hát próbáljon meg az ember bemenni valahová, ha az ajtó be van zárva. Egyébként Rovi kinyitotta az ajtót, és amikor meglátta a leányt, éles hangon megszólalt:- Bocsásson meg a tegnapiért, goromba voltam.

Lina nem tudta, mit feleljen. A férfit is nyomasztotta ez a szünet, ő törte meg a csendet:- Nem megy haza?

— Nem, kicsit később eszem.

— Aha, jó . . , Akkor a viszontlátásra.

„Miféle ember ez tulajdonképpen?" - kérdezte magában Lina, amikor magára maradt. — „Egyáltalán nem látszik annyira neveletlennek. Vagy talán egészen más, mint amilyennek mutatja magát?"

Szerdán, munkába menet, Lina egy csokor korai ibolyát vásárolt. Rovinak, amikor meglátta a virágot, még a szemöldöke sem rándult meg. Storti elmosolyodott:- Nagyszerű, elhozta nekünk a tavaszt... De azért figyeljen jobban: tegnap néhány íráshibát találtam a munkájában, és ez nem tetszik nekem.

Lina majd a föld alá süllyedt szégyenletében. Az ügyvédnek kétségkívül igaza van, a munkának pontosnak kell lennie. A leány elragadtatással gondolt Storira: micsoda erélyes, magabiztos, erős és becsületes ember! Lehetséges, hogy éppen ezért látta olyan ellenszenvesnek a segédet? Rovi irigyeli az ügyvédet. Természetes, hogy irigyeli! Rovi még senki, csak egy kezdő. Lina egy pillanatra megvetést érzett Michele iránt, de rögtön megbánta. Az irigység általában olyan érzés, ami egy kissé mindenkiben megvan. Hányszor irigyelte ő maga is a vele egykorú leányokat, akik jó állásban voltak, nem volt okuk nyugtalanságra, hogy lesz-e ebédjük, és meleg otthonban laktak.

Szívből együttérzett Rovival, aki egyébként ma észrevehetően gyengédebb volt vele szemben.

— Rovi, hiszen itt maga végez el minden munkát. Most már látom.

A fiatalember elmosolyodott:

— Őszintén szólva, senki sem tudhatja ezt jobban magánál — ezt nem nehéz magának megállapítania.

— Mit akar ezzel mondani?

— Azt, hogy maga naponta legépel tíz-húsz kilónyi különféle iratot.

Túloz.

— Sehogy sem tudom megérteni, honnan vesz ennyi erőt.

— Az embernek mindig van ereje, ha kell . . .

— No igen, természetesen . . . Van családja, Lina?

Nincs, magamra maradtam. És magának?

— Nekem van, de a szüleim Lombardiában élnek . . . Menjünk kávézni.

— Ó nem, köszönöm, ma szörnyen hideg van, és én olyan rosszul bírom a hideget, hogy a világ minden kincséért sem akarok elmozdulni a fűtőtest mellől.

— Akkor telefonálok a büfébe, hogy hozzanak fel valamit nekünk.

Ezen az estén az ügyvéd vidáman tért vissza az irodába, sokáig tréfálkozott Linóval, és azt mondta neki, hogy még sohasem volt ilyen kedves titkárnője. Azt is mondta, hogy valamiképpen időt kell szakítaniuk arra, hogy beüljenek egy vendéglőbe, kicsit elszórakozzanak, és elfeledjék a hivatalos ügyeket. . . Mialatt beszélt, kezét gyengéden a leány vállára tette. Lina zavarban volt, de nem mozdult helyéről.'

Csütörtökön minden olyan nyugodt volt, mint máskor. Storti egyszer felfortyant, amikor egy hibásan gépelt vezetéknévre bukkant. De utána bocsánatot kért elviselhetetlen természetéért, megsimogatta Lina fejét, és többek közt azt suttogta, hogy milyen szép haja van. Michele egész nap csodálatosan kedves volt hozzá, és Lina ezen az éjszakán mosolyogva aludt el, még azt is elfelejtette, hogy az ötezer lírát már elköltötte . . . Pénteken teljes nyugalom volt estig. Storti csak akkor tért vissza a törvényszékről, és valamiért dühös volt. A gépírónő elé dobott egy iratcsomót, és odavetette: „Holnapra kell." Azután behívta Rovit, s egy pillanat múlva ingerült vita hallatszott az ajtó mögül.

Másnap reggel Michele úgyszólván észre sem vette a gépírónőt, ezért Lina szinte meggyűlölte. „Az ügyvéd tegnap borsot tört az orra alá, és most rajtam tölti ki a haragját." Ráadásul megint nem volt pénze ebédre és az ablakon túl hideg szél fújt. De a legnagyobb megpróbáltatás a nap végén várt rá. Storti behívta Michele Rovit és azt mondta neki: „Elmehet." És Rovi elment anélkül, hogy Linótól elköszönt volna. Amikor kettesben maradtak, az ügyvéd a díványra ült, és hívta Linót, hogy üljön melléje. A férfi fel sem emelte a fejét, a kezét a leány térdére tette, s így szólt:

— No, most egy heti munka után kipihenhetjük magunkat. Nincs még itt az ideje, hogy nyíltabb és kedvesebb légy hozzám?

Lina felugrott. Storti csodálkozva nézett ró:

— Tehát a szentet akarod játszani nekem? Lina torkán akadt a szó a haragtól. Telefoncsengetés hallatszott. Storti felemelte a kagylót, befogta tenyerével és odaszólt a titkárnőjének:

— Ma elmehetsz, az ötezer líra ott van a borítékban. De ha hétfőn folytatni akarod a munkát, verd ki a fejedből ezt a butaságot. Gépírónőt, fiam, annyit találhatok magamnak, amenynyi csak kell . . . Halló! Igen, igen, ki beszél? — Lina felkapta a borítékot és kiszaladt a dolgozószobából.

A legszörnyűbb az a magabiztosság volt, ahogy ez az ember viselkedett: teljesen nyugodt volt. Olyan megszokott hanyagsággal nyújtotta ki feléje a kezét, mintha megvásárolta volna. Ez az ember nem kételkedett a beleegyezésében — utóvégre heti tízezer líra . . . Egyszerű trükk: - fizetés hetenként! Abban az esetben, ha a titkárnő nem elég simulékony, tüstént meg lehet szabadulni tőle és egy másikat lehet felvenni. . . Most kezdhet mindent élőiről. „És mégis, inkább éhenhalok, de többé nem lépem át ennek az irodának a küszöbét.”

Lina egész vasárnap azon gondolkozott, nincs-e valami kiút, és azzal a szilárd elhatározással feküdt le, hogy nem megy vissza Stortihoz . . . Növekvő félelemérzettel ébredt. Kint esett az eső, a szobában hideg volt. Visszagondolt arra a melegre, ami beburkolta, amikor először lépett be az irodába, eszébe jutottak a kényelmes karosszékek, a puha szőnyeg, a nyugalom és biztonság — mindaz, ami őt rövidke napra boldoggá tette . . .

Minden eltűnt, minden elveszett — vagy talán csak annyi kellene, hogy úgy viselkedjék, mintha semmi sem történt volna és visszamenne? Utóvégre szükség esetén megint elfuthat.

. . . Michele Rovi a postát rendezte, amikor csengetést hallott az előszobaajtó felől: megismerte a leány lépteit. Lina egyenesen Storti szobájába ment. Michele az asztalához ült és a falra bámult. Akkor szombaton azt remélte, hogy megmenti a leányt, ő telefonált, hogy megzavarja Stortit. Amikor látta, hogy Lina kijött a házból, és elfutott, erősebbnek és jobbnak érezte magát, mint bármikor.

És íme, a lány visszajött! Elfogadta Storti feltételeit, és hétfőn munkába állt. Heti tízezer líra nem tréfa! Tehát ez a leány is csak olyan, mint a többi. Hány nő fordult már meg ebben az irodában Michele szeme előtt, és mind zúgolódás nélkül elfogadta Storti feltételeit ... De ezt a leányt másnak látta. Rögtön megtetszett neki, és mivel haragudott önmagára ezért a hoszontalan eszményítésért, készakarva gorombáskodott vele . . . Most már minden világos. „Lehet, hogy az én hibám is; tüstént meg kellett volna mondanom, hogy máshol keressen munkát.. Ámbár mindenütt ugyanígy van. Atkozott pénz!"

Michele kész volt rá, hogy felrántja az ügyvéd dolgozószobájának ajtaját. „Ne légy Don Quijote - térítette észre a józan értelem hangja —, ő is, te is elvesztitek az állástokat. Újat találni pedig sokkal nehezebb lesz. Te talán keveset tespedtél munka nélkül? Az ideál szép dolog, az ember ideálok nélkül semmit sem ér, de amikor a szükség diktál - rejtsd el az ideálokat minél mélyebbre, tettesd magad közömbösnek. Csupán ideálokkal nem lakik jól az ember. A fizetés sokkal többet ér!"

Egy másik hang azonban megzavarta Michelet abban, hogy megfontolt legyen. „Jól van, nem szólsz semmit — gúnyolódott ez a másik hang. - A kislány eladja a testét, te pedig - a lelkiismeretedet. Egyformák vagytok. És megérdemli-e a leány a szemrehányást, amikor te teljesen ugyanúgy cselekszel, mint ő. Miért követelsz tőle hősiességet, amikor te magad sem vagy hős?" . . .

. . . Lina dermedten állt Storti asztala előtt, de az ügyvéd fel sem emelve a fejét, átfutotta a postáját.- örülök, hogy látlak, Lina. Jól töltötted a vasárnapot?- Meglehetősen.- Kipihented magad?

Köszönöm, igen.

így hát újult erővel *átsz a munkához?- Természetesen — válaszolta a leány, és egy pillanatra úgy tűnt neki, hogy a férfi maga is zavarban van a történtek miatt.- örülök. — Storti kedélyesen elmosolyodott. Felállt, a leányhoz lépett, és gyorsan, mintha Lina már az övé lett volna, megcsókolta. A leány dermedten állt, amikor kivágódott az ajtó, és Michele berontott a szobába. Karon ragadta a leányt és mellbe vágta Stortit. Az ügyvéd elvesztette egyensúlyát és a padlóra huppant - részben a meglepetéstől, részben azért, mert megbotlott a papírkosárban. De Michele már a kijárat felé ráncigálta a zokogó Linót:- Az ördögbe! Gyorsan el innen! Majd csak találunk valamit. Kettesben könnyebb!

Jeges szél fogadta őket az utcán, de Lina most nem fázott.

15