Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-25 / 2. szám

Ott feküdt, pipált és állati testének melegében örült, hogy még él itt a halott senki földjén, lélegzik és pipál, ö, Pierre Dubois még mozgathatja kezét, lábát.

De alig gyújtott rá alaposan a pipára, mikor egy zugból emberi ábrázat bukkant elő. Valaki ott mászott vele szemben. Pierre most már jól látta. Világosbőrű, széles arc volt, egészen más, mint a provence-i vincelléreké és pásztoroké. Nézte az idegen vonásokat, az idegen sisakot és gombokat. Peter Debau volt az, Pierre számára egyszerűen „az ellenség". Éppen olyan egyszerűen, mint „a háború" vagy „a halál". Pierre nem tudta, hogy előtte való este egy német hadnagy maga elé rendelte Pétért és parancsot adott neki, Peter pedig ugyancsak rendbehozta a köpenyét, levelet írt Johannának, hogy ne hanyagolja el a vemhes teheneket, és csámcsogva megette levesét. Pierre nem tudott erről, és ha tudott volna, se értette volna meg, mert hiszen háború volt abban az esztendőben. Pierre számára Peter egyszerűen az ellenség volt, és mikor így hirtelen meglátta, ahogy feléje kúszik, úgy tett, mint valamikor őse az erdőben, vagy mint a farkas, összehúzódott, készen, hogy a prédára vesse magát. És Péter is, olyan közel az ellenséghez, hogy szinte szíve dobogását hallotta, úgy tett, mint őse az erdőben, vagy mint a farkas, kinyújtotta karját, felhúzta a lábát, hogy jobban megmérhesse az ugrást.

Ott feküdtek szemben egymással. Mindenik várt, egyik se akarta elkezdeni. Látták egymás kezét, és nem az arcot nézték, csak az ellenséges kezet figyelték.

Pierre pipája égett. A két elltenség ott feküdt szoros közelségben. Nem volt kívánságuk ölni, és bár tudták, hogy ölni kell, még ott feküdtek békén, hangosan egymás arcába leheltek és szimatolták egymás bőrét, mint az állatok. A szag jól ismert, otthonos szag volt, nyirkos köpeny, izzadtság, rossz leves és agyag párázata.

Messziről, Provence és Pomeránia felől került össze a két ember itt, a senki földjén, és jól tudta: az ellenséget meg kell ölni. Nem próbáltak beszélni egymással - annyi idegen ország van és annyi idegen nyelv. De még mindig békésen feküdtek, Pierre pipájából szállt a füst, és Péter, aki nem gyújthatott rá a magáéra, mert tudta, hogy kezének legkisebb mozdulata

is harcot és halált jelent, mohón kitátott szájjal szívta be a füstöt. Ebben a szájmozdulatban kérés volt, Pierre megértette, még közelebb dugta a fejét, és Peter fogával kivette a pipát az ellenség szájából. De akkor sem vétették szem elől egymás előrenyújtott, mozdulatlan kezét. Peter szippantott egyet és visszanyújtotta a pipát, és Pierre most már meg se várta a kérést, egy szippantás után újra odakínálta az ellenségnek. Többször is tettek így, kéjjel szívták a katonapipát - két ellenség a senki földjén, amit mindenáron el kell foglalni.

Vigyázva szippantottak, lassan, igen lassan. A fénysugár évezredekig repül, de ők csak azt tudták, hogy ez a pipa az utolsó egyikük számára. Akkor szerencsétlenség történt: a pipa kialudt, mielőtt végigszívták volna. Egyikük nyilván eltűnődött, és egy lenyelt sóhajtás miatt a pipa nem folytathatta kurta életét. Vajon Pierre volt-e, aki barna Jeanne-jára gondolt, vagy Peter, aki tejfehér Johannájától búcsúzott. Egyik a kettő közül. Tudták, hogy a tűzszerszámot nem vehetik ki, mert kezüknek minden mozdulata harcot és halált jelent. De valamelyikük előbb jutott elhatározásra. Pierre-e, aki a francia köztársaságot védelmezte és zsebében egy kis tűzkövet és falusias gyújtózsinórt hordott, vagy Peter, akinek gyufája volt és a német birodalmat védte, egyik a kettő közül.

Megragadták és fojtogatni kezdték egymást. A pipa leesett és az agyagba ragadt. Sokáig birkóztak némán, és az agyag, ami rájuk tapadt hempergés közben, egyre nőtt, dagadt a ruhájukon. Aztán, hogy egyik se tudott felülkerekedni, harapni kezdték egymást, sörtés, kemény arcukat, inas nyakukat, amelyből ismerős szag áradt, és belevegyítették tapadás, barna vérüket a sárga agyagföldbe. Majd elcsöndesedtek, és újra békésen feküdtek együtt, most már pipa nélkül, holtan a halott senki földjén.

A szelíd fénysugarak, amelyek messze csillagokból jönnek a földre, haramosan elhalványultak, reggeledett, és az emberek, akik éjszaka hangtalanul öltek, az agyagban kúszva, vagy aknát ásva, mihelyt a nap felragyogott, megint lármásan, puskával és ágyúval pusztították egymást. Két csapattörzsnél bevezették a két katona annyira különböző és mégis annyira hasonló nevét a nyomtalanul eltűntek listájára, és mikor ismét éjszaka lett, mások kúsztak előre

helyettük a senki földjére, hogy végbevígyék azt, amit sem Pierre, sem Peter'nem tudott elérni. Mert háború volt abban az esztendőben.

Egy kis provence-i faluban a barna Jeanne, miközben kénnel locsolta a szőlőt, megsirotto Pierret, és mikor már eleget siratta, más férfit fogadott a házába, Paul nevűt, mert hát kellett valaki, aki megvágja a venyigét és magához szorítsa barna keblét, amely kemény volt, mint a szőlő jó esztendőben. És nagyon messze tőle, bár sokkal közelebb, mint egyik csillag о másikhoz, egy pomerániai falucskában sírt a fehérbőrű Johanna, mialatt takarmányt szórt a vemhes teheneknek. Pétért siratta. Mivel azonban a jószág sok munkát ad, és tejfehér testének szüksége volt az ölelésre, egy másik, Paul nevű férfi jelent meg az udvaron. Arra a hírre, hogy férjeik elszívták az utolsó pipát, a két asszony elszomorodott, de lassacskán megvadultak új uruk karján, mert abban az esztendőben, mint más években is, az élet uralkodott.

1917. áprilisában a senki földje, amelyről ürülék és vér szaga szállt fel, megszűnt senki földje lenni. Egy meleg, ragyogó napon számtalan ember halt meg ott, mindenféle országból való, és a sárga, alvadt vérrel kevert föld tulajdon lett'ismét, valakinek a törvényes földje.

A Macskajárás nevű lövészárokban előbb nyugodtan mentek az emberek, és ahol nemrég hasoncsúsztak, most még csak le se hajtották a fejüket. De egy árokkeresztezésnél, ahol a Macskajórás véget ért, és jobbra-balra más, névtelen árkok ágaztak ki belőle, két csontvázat találtak. Egymást átkarolva tartották, akár a boldog szerelmesek, mintha ölelkezés közben hirtelen, orvul támadt volna rájuk a halál. Nem messze tőlük egy kis pipa feküdt. Most itt van előttem, szegényes kis katonapipa, agyaggal, vérrel mocskos, egy pipa, amely a háború idején „békepipa" lett! Még látszik benne egy szemernyi hamu — két életnek a nyoma, két életé, amelyek gyorsabban kiégtek, mint egy szippantásra való dohány, két szép és jelentéktelen élet.

De hogy lehetne megszerkeszteni azt a mérleget, amely leméri az emberi mag kifejlődésének értékét úgy, hogy egyik serpenyőben ezer meg ezer esztendő fekszik, a másikban pedig egy arasznyi lét, amennyi ahhoz kell, hogy ezt a kis katonapipát végigszívhassa valaki.

Holéczyová: Békegalamb

SZERESSÜK A SZÉPET

Minden nőnek vele született törekvése, hogy otthonát szebbé, vonzóbbá tegye. Ma egyre többen vannak abban a szerencsés helyzetben, hogy jó, modern lakásba költözhetnek s boldog és meleg fészket rendezhetnek be. A lakás díszítőelemeinek korunk kialakulóban levő stílusával és a bútorokkal összhangban kell lenniük.

Hazai iparművészeink szem előtt tartják ezeket az igényeket s művészi színvonalú darabok kerülnek ki kezeik közül, melyek növelik szépérzékünket és bátran mondhatjuk, hogy fokozzák életkedvünket. Ez volt az érzésem, amikor tekintetemmel végig■ simogattam a „Textiliák és Keramikák“ kiállításán Helena Holéczyová és Dagmar Rosűlková alkotásait.

Holéczy lenge, bűbájos vertcsipkéin a szlovák népdalok, népszokások, s egy-egy falusi munkajelenet (Répaszedés, Szüret) éled újra. bámulatos, hogy az igénytelen lenfonal a művészi képzelet és a fejlett technika segítségével mit tud kifejezni! A falusi tánc forró ritmusát, a menyegzői menet költői báját, virágok üde szépségét, a galamb képében valamennyiünk békeakarását. A művésznő azonban a gyakorlati életre is gondol Régi népi motívumok ihletik a nagyon hasznos hímzett és csipkés, kisebb-nagyobb takarók tervezésénél. Gyönyörűen lehet velük

asztalt teríteni, különösen akkor, ha formában és színben megfelelő edényt helyezünk reájuk.

Remekül hatnak rajtuk Rosűlková teás-, és aludttejes készletei és eredeti díszítésű tálai. Nemesen egyszerű vázái — néhány virágzó ággal ízlésesen összeválogatott csokorra — hangulatot, jó érzést keltenek szobáinkban. Ötletes állatfigurái között kerti plasztikák is vannak. Kézzel formált színes, csillogó zománcú kisebb-nagyobb agyagszobrai mai életérzéssel éreztetik az Anyát és gyermekét, a Menyasszonyt, Télanyót, a Délvidéki nőt. Igyekezzünk ezekhez hasonló elgondolású tárgyakkal élénkíteni, szépíteni otthonunkat s ne korszerűtlen, ízléstelen csecsebecséket halmozzzunk fel benne.

Szocialista kultúránk igénye, hogy a város és falu dolgozóinak egész környezete, munkahelye is szép és ízléses legyen. A napközi otthonok, óvodák és iskolák már nem rideg, fehér falakkal veszik körül a gyermekeket és ifjúságot. Életörömöt sugárzó művészi alkotásokkal teszik otthonossá és lakályossá ezeket a valamikor rideg helyiségeket. Rosűlková égetett zománcos kerámiai domborművei, díszcsempéi is ezt a célt szolgálják és ezek is igazolják, hogy a művésznő az új szlovák keramika hivatott képviselője.

Arról is vallanak, hogy Rosűlková a szocialista alkotó felelősségtudatával formálja széles rétegek gyönyörűségére a ma boldog valóságát. — A törékeny agyagból az a törhetetlen akarás árad, hogy művével a ma dolgozóinak életét derűsebbé, érzésvilágát finomabbá tegye.

Bárkány Olga

Rosűlková: No a tükör előtt