Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-07-12 / 14. szám
Varga Julcsa is tudja ezt, és marokszedés, szorgalmas hajladozás közben is felfelnéz, hogy jaj, vajon Jánosom hogy bírja, jaj, vajon nem maradozik-e le? És ha azt látja, hogy a hosszú rendlábak vége felé már alig bírja az iramot, néha két-három öllel is hátrább halad, mint a többi, így szorong, így fohászkodik: Ó, ides jó Istenem, csak most segítenéd meg, hogy kibírná ezt az aratást, csak beteg ne lenne! Óh, hogy is segíthetnék neki, hogy adhatnék az én erőmből neki? De nemhogy segíthetne a kaszálásnál, még mondani se meri neki, hogy nehéz, ügyi, Jánosom, mert valahogy úgy érzi, hogy rosszul esne az urának az a szó, hiszen úgy rejtegeti a többiek előtt, de még előtte is, hogy milyen gyenge. Ehelyett csak néz rá Julcsa aggodalmas szemmel, és a szíve a torkában dobog: jaj, csak valami baj ne történne vele! Mert olyan ez az aratás, mint a háború. Lám, Kis Tóth István bácsi is a kasza végén halt meg. Csak elesett és vége. És az ötven pár aratóból is mindig van egynéhány a tanyahelyen, feje, fáj, gyomra fáj, munkából kidőlt, rosszul lett, hőgutát vagy napszúrást kapott. Mindig nagy öröm és nagy megnyugvás hát neki, ha egy-egy rendlábbal végeztek, és kis rágyújtás után kötéshez vagy keresztrakáshoz fognak. Mert itt aztán már tud segíteni az urának. Nincs az a fürge lány — pedig a lányoknak az a törvényük, és az a dicsőségük, hogy elhagyják a menyecskéket -, amelyik elhagyná őt a soron. De nemcsak élen jár a kötélbe-rakásban, hanem futtában be is köt egy-egy kévét itt is, amott is Jani előtt. Mert milyen könnyebbség az Janinak, ha a vad hajszában, amikor úgy mennek a sűrű kévesoron, hogy egyik kévétől a másikig fel se egyenesednek, hanem ugyanazzal a mozdulattal, amelyikkel a már bekötött kévét megfordítják és elrántották a „farkát", ugyanazzal a lehajlással már a következő marék kötélért nyúlnak, milyen könnyebbség, ha itt is, ott is bekötve talál egy-két kévét, kis felesége kezenyomát. Mert így, amíg a másik, kötetlen marékhoz ér, felegyenesedhet, egy kis levegőt szívhat és inge ujjával megtörölhetí izzadságtól csurgó homlokát. A szünet nélkül való hajlongástól már nemcsak a víz csurog róla, nemcsak a dereka fájul meg, hanem a vér is a fejébe tódul, és a szédülés környékezi, néha már majdnem lobbot vet az agya, a szeme már-már elsötétül, és akkor ott a kedves meglepetés: ni, ez a kéve be van kötve! - Ó, drága kis bolondom, Juliskám, nincs ilyen asszony több a világon, suhan át a szívén a meleg szerétét, és gyorsan előretör, hogy ha a kaszálásban kicsit maradozik ís, a kötésben, ha a felesége segítségével is, de az élen járjon. Ne mondhassák az irigy emberek, az urak hízelgői, hogy: na, ez a vöröskatona, úgy látszik, rühelli, vagy nem bírja a munkát. Pedig ám Julcsának se gyerekjáték most a marokszedés, mert a kis ismeretlen is megmozdul már néha. Ilyenkor egy kis szorongás fut át rajta, de nem szól Janinak róla, hogy ne szaporítsa ezzel is a gondját. Pedig ő maga már mind-mind sűrűbben gondol rá, hogy milyen öröm lenne az apjának, ha fiú lenne, hiszen leánykájuk, kis Bözsikéjük már van. De nemcsak a munkában igyekszik Julcsa segíteni Janin, hanem a pihenőidőben, a főzés és evés idején is. Most, asszonymivoltában sem trehányodik el, mint sok más asszony szokta, hanem szép sima fekete haját fürge ujjakkal pillanatok alatt kibontja, könyörtelen erős fésűrántásokkal simára húzza, kemény varkocsba fonja, aztán takaros kis kontyba kerekíti. Nem a feje búbjára, és nem hegyesre, mint otthon szokták, hanem hátúira, a tarkójára csavarja a sima és lapos kontyot, hogy a munka és az izzadság le ne húzza, ne legyen azzal is baj. És ez az asszonyi frisseség nemcsak a világnak szól, hanem elsősorban az urának, hogy minden apró munkát ő végezhessen, hogy János hadd pihenhessen, hadd aludhasson minden ebédszünetben egy kicsit, akárha egy negyedórát is, mert a nagy-nagy fáradságban minden csepp alvás ára megadhatatlan. Hiszen éjszakánként, pedig ő is nagyon fáradt, és neki magának is van baja a kis másodmagával, aggodalmasan figyelgeti, hogy milyen nehéz álmai vannak az urának, hogy az izmai miként rándulnak alvás közben hirtelen össze, s miként ugranak ki megint ugyanúgy. Az első éjszakákon János karja úgy rángatózott alvás közben, mintha még mindig a kaszát fogná, s a könyökével sokszor meglökte asszonyos félgörbébe kuporodó kis feleségét. Még a szerelemtől is kíméli most az urát. Asszonyoson okos gyöngédséggel hárítja el a közeledést, hogy a hálás szeretet, amellyel Jani megköszöni a drága szorgoskodást, ne menjen át viharos ölelésbe, mert minden csepp erőre szükségük van. Hogy Jani a maga keserves gondjai közt mit érez a felesége iránt, azt elmondani nem tudná. — Én édes madaram, kedves kis fürjecském, buggyan fel a szívében, ha szorgos fürgeségét látja. Mert valóban, Julcsa most, szorosra hátulkötött marokszedő kötőjében, és kerekedő közepével nagyon hasonlít az érő búzatáblák és friss tarlók piciny fejű és zárt szárnyú kis futómadarához. Hátha még a Julcsa szívébe-lelkébe látna! Ott azt látná, hogy a feleségének mindenki ellenség, aki az urát bántja. Ellenségek az urak is, akik háborúba vitték, megsebesítették, rabságban tartották, a tiszt urak és a csendőrök, akik elvitték, megverték, és erejét vették, Schlezingerék, akik egy kereszt búzáért tizenkettőt arattatnak le vele, a kereskedő, aki a vásáron vagy a boltban megcsalja, Sete Balogh, aki hajszolja, hogy elismerő szót és ajándékot kapjon az uraságtól. Még a többi ember is, az egészségesek és a jóbírósok is egy kicsit, amiért olyan fáradtra hajszolják egymást, meg velük együtt Jánost is. De még azt is ellenségnek érzi, aki megszólja, amiért vöröskatona volt, vagy azt is, aki megbántaná azzal, hogy nem bírja a munkát. Ez volt az ő „osztályharca", de Janinak sohase beszélt róla, mert maga se gondolkozott rajta. Nehéz próbatétel volt ez Janinak, de nagy kő esett le a Julcsa szívéről, amikor az utolsó keresztet is összerakták és az1 aratórész behordásához fogtak. Ügy húzták át az egész aratást, hogy egy fél napot se, de még csak egy negyed napot se hiányoztak, egyikük se, pedig ha Janinak az erőtlenség miatt, Julcsának meg amiatt volt sokszor szorongása, hogy meg-megmozdult a szíve alatt a kis ismeretlen, és az is erőt, vért, ideget követelt. Minden napi hiányozásért ötven-hatvan kiló búzát fogtak volna le, és az már az ő kis családjuknak majdnem egy hónapi kenyér. Még egyszer volt nagy szorongása Janinak is, de sokkal inkább Julcsának: amikor az aratórészt elcsépelték és széjjelmérték. Mert a kasza: kasza, elhúzza az ember, ha lassabban is, de itt már zsákolni kellett. - Jaj, Istenem, vajon bírja-e majd a zsákot? — Mert olyan bolond, hogy a világért se kerülné el a nehezét, hiszen úgy illik, hogy a fiatalabbak hordják el még az öregebbek helyett is, mert azok ha kaszálni még jól tudnak is, de zsák alá már nem állhatnak. Nem birja a derekuk, szívük, tüdejük. De a Janié se bírja most, míg meg nem erősödik, csakhogy ő inkább belehalna, mintsem engedné, hogy valaki elvigyen helyette egyetlen zsákot. És a Julcsa szeme aggódó figyelemmel tapad Janira a széjjelméréskor, nem recscsen-e meg a dereka, nem torzul-e el a kíntól, az erőlködéstől az arca, menetközben nem rogyadozik-e az ina, nem ereszkedik-e le a zsák alatt levő válla, aztán le tudja-e higgadtan ereszteni, nem ejti-e el az utolsó pillanatban a zsákot, mint aki már nem bírja tovább. Milyen szégyen volna, ha egy tele zsák éppen a Balogh Jani válláról esne le és csattanna ki, folyna a tiszta búza szét a törekbe, porba. De végre szerencsésen megvolt ez is, most már megkönnyebbülve ballagtak a megrakott ökrösszekér után, amelyik az ő búzájukat vitte. Jani még fel is erőltette Julcsát a szekérre, egy takaroson elfektetett fél zsák búza tetejére, és onnan lentről, a lassú nyikorgással kotyogó ökrösszekerek alól csendesen szállongó porból gyönyörködött benne: drága kis madaram, nincsen ilyen asszony több, tán a világon se. Mert addig boldog az ember, amíg a maga asszonyát egyetlennek hiszi. Otthon mór könnyebb volt a zsákokat behordani. A béres leadogatta a szekérről, Julcsa meg minden zsákkal vele ment, és hátul, mintha ő is emelni akarná, megmegfogta minden zsáknak a csücskét, hogyha baj lenne, ott legyen ő is segíteni. De nem kellett mór itt segíteni. A reménység és a jóérzés erőt is ád, és amikor kiborították az utolsó zsákot is a kamra sarkába, a földre — búzás hombárjuk, ládájuk még nincs, honnan is lenne -, Julcsa örömmel sóhajtott fel: Ó, Istenem, Jánosom, elfáradtál, ügyi? — és a szép kis halom tövében, barna mezítlábával a szétfolyó piros búzában állva hozzáhajolt és poros, borostás arcára tapadt. A kicsi lány, aki mindig ott lábatlankodott, míg a zsákot hordták, kerek szemekkel csak nézett rájuk. Ö még ilyet - apja távol lévén — sohasem látott. JÓZSEF ATTILA: BÚZA Zúdul a szél a rétekre, sóhajunkkal keveredve. Dohog a föld, zúg a búza, zeng a búza. Verejtékünk egy-egy cseppje száraz földdel gyúrva egybe búzaszem a búzaszáron. Zúg a búza. Kenyér magva, tőke magva, megy a csűrbe, fut a bankba. Hozzánk nem ér, csak a hangja: zúg a búza. Nő a búza, nő az ínség. Fegyverkezik az ellenség. Csöndet kíván a fasizmus! S zúg a búza. — Ahol növök, táborom van, hadirend a táboromban, golyó, sortűz, kalászomban (zúg a búza). — Ide, aki földet szántott! Ide, aki traktort gyártott? Segítsetek, proletárok! Zúg a búza! 15
