Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-07-12 / 14. szám

<^A$$2

0NYftlMG

részlet a „János és Julcsa“ című könyvből

1922-t írtak. Balogh Janit, mint volt vöröskatonát, az internálótáborból éppen aratás előtt néhány nappal eresztették el. így került haza Balogh Jani a földi istenek szeszélyéből éppen aratás előtt az üres kamarára, de mégis a neki mindennél kedvesebb gyepsori kis ház hátulsó végébe, ahol Varga Julcsa a kislányával, Bözsikével és enyhén gömbölyödő testében egy másik kis ismeretlennel, de régen és de nagyon várja.

A szabadulás és a viszontlátás öröme a Gyepsoron is nagy öröm, de közben este is van, reggel is van, ebédidő is van, valamit enni kell, csakhogy nagy itt a szegénység: se liszt, se zsír, se krumpli, se krajcár. Aratás előtt is málés kenyeret rágnak, ami télen megjár éhség ellen is, változatosság okából is, de ilyenkor nyáron már nagyon-nagyon repedezett-száraz és nem ód erőt az embernek.

De ez még a legkisebbik baj, hanem az az igazi gond, hogy Janinak nincs aratása. Hogyan is lenne, amikor most jött haza. Éspedig olyan helyről, ahonnan nem adnak jó ajánlólevelet. A grófnál és a káptalannál ki van adva a szigorú parancs: egyetlen vöröst se szabad beereszteni az uradalom határába, se cselédnek, se aratónak.

Ámde azért jó az Isten, mert nemcsak teremti az embereket, hanem halasztja is. A Schlézinger egyik arató-csapatjában a leszerződött aratók közül hirtelen, repcevágás közben meghalt Kis Tóth István bácsi. Ahogy mondták, gutaütést kapott. No, nem az ereiben nem férő vértől, mert sovány kis öregember volt, hanem inkább a szíve mondta fel a szolgálatot, mert hatvan év óta sokszor megdobogtatta már, nem a szerelem, nem a papi prédikáció, vagy a hazafias szónoklat, hanem az erején felül való munka: a kasza, a kapa és a vállára vett búzás zsák.

így történt aztán, hogy Varga Sándor,

a Julcsa bátyja azt a hírt hozta haza egy este a munkából, hogy Kis Tóth István bácsit halva hozták haza, pedig holnapután már megkezdődik az aratás.

Vargáné, aki mint jó édesanya, összes gyermekeinek a gondjaiból összegyűjti és hordja, amit bír, vagy még többet is, mindjárt felébred: — Ejnye, te fiam, te Sándor, szólhatnál Sete Baloghnak, a bandagazdátoknak, jó véna oda Jánost, a Julcsám urát beszerkeszteni. Most jött haza, nincsen azoknak semmijük, milyen jó volna, ha holnap már kommenciót kapna.

Vargáné tulajdonképpen neheztelt a vejére: minek kellett neki abba a kommunistaságba elegyedni? Aki családos ember, húzza meg magát, mit megyen az után a nagyokos Kis Gabri után, aki elmondhatja: se kicsi, se nagy, magam se vagyok viselős, de Janiéknál már útban a második gyerek. De ha nem is a veje kedvéért, a lánya és az unokája kedvéért megtette mégis, amit egy jó anyós tehet. Hiszen, ha azok éheznének, neki se mehet le egy jó falat a torkán, hót inkább keressenek, mint ő adja nekik.

Munka hát már van, de hajh, azt senki se tudja Janin kívül, legfeljebb csak Julcsa sejti, mert ő a szívében és idegzetében mindent megérez -, hogy erő nincs. 1914. nyara óta nyolc esztendő telt, azóta lövészárok, fagyás, sebesülés, a hóhérok verése és a módszeres éheztetés az internálótáborban —, honnan is lenne olyan ereje, amilyen egy uradalmi részesaratáshoz kell, ahol hat aratócsapat versenyzik azon, hogy ki tud többet learatni a Schiézingerék búzájából, mert ettől függ, hogy kinek tart majd tovább a téli kenyere.

Nem könnyű és vidám lélekkel ment hát ki Jani az Élektanyára az aratócsapattal, mert olyan rettenetesen gyengének érezte magát, az izmaiban annyira nem volt erő, hogy attól félt, szégyenben marad, nem bírja majd a többiekkel a hajszát. Hiszen

csak pár héttel korábban eresztették volna el azok a hóhérok, hogy egy kicsit erősödhetett volna, akárha kölcsönkért szalonnával főzött lebbencslevesen is. És ha legalább az izmait könnyebb kaszáláson, lucernában, herében egy kicsit begyakorolhatta, erősíthette volna, mindjárt nem volna aggodalma.

Még az a szerencse, hogy a marokszedője nem idegen lesz, hanem a felesége jöhet vele. Igaz, hogy állapotos, több mint félidős, karácsony óta hat hónap telt el, de nem tesz az semmit, bírja ő azért. így szokás itt: dolgozik az asszony, amíg csők fel nem bukik. Legfeljebb azokat muszáj kímélni a kilencedik hónapjukban, akiknek megdagad a lábuk, és megmered a forgócsontjuk, de Julcsának olyan erősek, szívósak a lábai, és olyan hajlékonyak a csuklói, hogy már az maga haszon is, gyönyörűség is egy szerető férjnek, ha nem nyűgösködik sokat az asszony, hogy itt is fáj, ott is fáj.

Nem is maga miatt volt tele aggodalommal Varga Julcsa, hanem ő is Jani miatt égett. Megérezte, s itthonléte óta napról napra jobban érezte, hogy Jani nem olyan egészséges, mint azelőtt volt. Hajnalonként izzadva ébred, hogy szinte lucskos az inge, s ha belefog valami munkába, még ha olyan kicsi is az a munka, mint a kert kapálása, időnként meg kell állnia levegőt szívni.

Hogy a testét, hogy összetörték, hogy hátán-vállán, oldalán már begyógyult, de még színt váltó foltok és csíkok vannak, azt is látta mór, azzal a sajátlagos tárgyszerű nézéssel, ahogyan csak asszonyok tudják nézni az emberi testet, ámbár Jani még erről nem beszélt neki.

De nincs sok idő még az aggodalomra se, mert megjött a búzaérlelő idő, a forró déli szél, Péter Pál után, és Schiézingerék szüntelenül a határt járják. Minden aratócsapatnál azzal állnak elő, hogy a másik csapat, Zöld Jóskáék, vagy Simon Miskáék tegnap hatvan, nyolcvan kereszttel többet raktak, hogy kaszánként huszonnégy vagy huszonhat keresztet vágtak, vagy ennyi és annyi holddal többet takarítottak be.

Ennek fele-harmada mindig hazugság, és különben is hold és hold között is különbség van, a keresztben is lehet harminc kiló is, de ötven is, ez az okoskodás azonban mind nem ér semmit, a hajtást erősíteni kell, mert Sete Balogh, a bandagazda, úgy kapja meg az uraságtól a maga pár mázsa búzáját ajándékba és a szokásos „koponyapénzt", a minden arató után járó fejdíjat is úgy szerzi meg az uraság néhány bankóval, ha a Sete-csapat nem marad le a többitől.

Aki itt most le nem szokik a rabos munkáról, az éhenvész, mert most már nemcsak az urak és a hajcsáraik üldözik, hanem a társaik is kimarják maguk közül. Nincs hát itt se testvéri, se baráti kímélet, könyörtelen a részesmunka törvénye: aki lemarad, az elveszett ember, szemétdombra vele.

Balogh Jani tudja ezt, és komor akarattal tartja magát, hogy egy lépést se maradjon el a többitől, a rendje se legyen keskenyebb, a kévéi se legyenek lazábbak, mint a másokéi.