Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-06-28 / 13. szám

Szörnyű csend támadt. Körös-körül megölt harcosok hevertek, a letört, lekonyult bokrok gyászlobogóként fedték őket. Az ellenség elvonul, itthagyja őket. Az eső lemossa a földről a vérfoltokat, testüket elnyeli a komor erdő. De tovább élnek az élők emlékezetében, azokban a dicső legendákban és mondákban, amelyekben a „Föld és Szabadság Hadsereg" harcosai kelnek majd szárnyra.

Vanzsiko megvizsgálta Geturi sebét. A golyó csak horzsolta halántékát. A csontot nem sértette, Vanzsiko megfeszítette erejét, és vonszolni kezdte Gyedan súlyos testét a sűrű bozótos felé.

A közelben lövések dördültek: az ültetvényesek a sebesültekkel végeztek.

Vanzsiko kimerültén, térdét véresre horzsolva vonszolta Geturit az erdő mélyébe. Néhány lépésnyire egy ültetvényest pillantott meg. Feléjük közeledett, az elesettek testét rugdosta. Odament az egyik sebesült harcoshoz. Fölébe hajolt, lőtt. A harcos megrándult, hörgött és elnémult. Az ültetvényes szakértő szemmel nézett körül, s Geturi felé indult. Vanzsiko összekuporodott, a földhöz lapult. Nehéz, szorongó érzés verte bilincsbe akaratát. Geturi és Vanzsiko mindjárt meghal. Elmennek az ősök országába, ahová már elment Geturi sok-sok harcosa.

Az ültetvényes Geturi arcába rúgott otromba bakancsával,

Vanzsiko hirtelen lesújtott a pangójával. Az ültetvényes a földre zuhant. Vörös, ráncos arcán, fakószürke szemében rémület villant fel. \

A telepesek, akik a sebesülteket öldösték le, észrevették a fiatalasszonyt.

Több lövés dörrent. Vanzsiko a földre lapult. Csak néhány lépés választotta el az életmentő bozótostól. Ketten nem tudnak megmenekülni! De Vanzsikónük nem kell az élet Geturi nélkül.

A nehéz puskát könnyedén a vállához kapta. Lövés. A Vanzsiko felé futó ültetvényes a fűbe zuhant. Széles kalapkarimája az arcára fordult. '

Vanzsiko összeszedte minden erejét, és a szenanga-bozót felé vonszolta Geturit. Vállát golyó horzsolta. Még két lépés a bozót, Vanzsiko ügyet sem vetett vérző sebére, az ellenségre lőtt, hogy’ a földre kényszerítse, azután behúzta Geturit a bokrok közé.

Vanzsiko törékeny, vékony asszony volt. Geturi nehéz teste a földre húzta, a bokrok beleakaszkodtak a ruhájába, a rugalmas gallyak jobbra-balra lökték. A nyakába akasztott puska lefelé húzta a fejét. Izmait fájdalom hasogatta, görcs merevítette meg. Egy kicsit pihennie kell. De az üldözők a sarkában vannak. Hallotta óvatos lépteiket.

Vanzsiko a bokrokba kapaszkodva leereszkedett egy mély szakadékba. Megcsúszott, elesett. Geturi a földre zuhant, felnyögött, de nem tért magához. Vanzsiko a vállára vette,-és mászni kezdett fölfelé a szemközti lejtőn. Szíve úgy vert, mint ahogy a hurokba szorult madár vergődik. Mellében tűz égett, A verejték a szemébe csörgött. De ő csak mászott, mászott fölfelé, meg nem állt. Abbahagyta volna ezt a szörnyű, elviselhetetlen harcot, és megpihent volna, még ha az életébe kerül is. De Geturi életéről volt szó.

Mögötte, onnan, ahol az imént leereszkedett a szakadékba, két lövés dördült. A golyók egészen közel fúródtak a földbe. Vanzsiko letette a sebesültet a sűrűbe, s megpróbálta elteielni az üldözők tüzét Gyedanról: az ellenség szeme láttára futott át a bokrok közt. Egyik lövés a másikat követte. A golyók a fatörzseken koppantak, a levelek közt zizegtek. Vanzsiko megállt, a földre lapult, és lassan kúszni kezdett. Egyetlen gally sem rezdült meg

fölötte. Az ellenség nem lőtt többet. Kitartási verseny kezdődött.

Vanzsiko rejtekhelyéről figyelte az üldözőket. Nem látta őket, de megjegyezte a helyet, ahol megbújtak.

Lassan múlt az idő. Az asszony türelmesen várt. A szemközti lejtőn megmozdult egy bokor. Kalap bukkant elő. Vanzsiko óvatosan fölemelte a puskát, lőtt. Látta, amint az átlőtt kalap megrezzen, s rögtön utána, mielőtt a lövés hangja odaért, golyó hasított le egy ágat közvetlenül a fejénél. Vanzsiko helyet változtatott. Most már tudta, hogy ketten üldözik, és becsapták; a kalapot csaléteknek tűzték ki. Most majd jobban vigyáz.

A derűit égbolton izzott, ragyogott a nap. Közönyösen nézte a halálos párbajt a két férfi és az asszony között. Csönd honolt a mély szakadékban. Gyötrő hőség kínozta, tűrhetetlen szomjúság epesztette Vanzsikót.

Megmozdult egy bokor. Vanzsiko nem sietett a lövéssel. Az ágak újra megrezzentek. Vanzsiko elmosolyodott. Ha az ellenség mozog, ilyen sokáig nem rezeg egy bokor.

Még sok idő telt el.

Valami fehérség villant fel, lejjebb annál, ahonnan lőttek. Vanzsiko felkészült. Az ellenség arca csak egy pillanatra bukkant elő a lombok közül, de ez elegendő volt. Lövés dörrent. Az ellenség a földre zuhant, maga alá gyűrve a bokrokat.

Vanzsiko elkúszott. Sokáig várt. De az üldözőnek is nagy a kitartása.

Leszállt a nap. Hamar kihunyt, az alkonyfény.

Vanzsiko megvárta, míg besötétedik, majd Geturihoz mászott, hátára vette az érzéketlen testet, nyakába akasztotta a puskát, és újra megindult fölfelé.

Vanzsiko egész éjjel ment, meg-megállt, fülelt. Reggel felé bekúszott a sűrűbe; képtelen volt legyűrni fáradtságát, elaludt.

Világos nappal ébredt föl. Forró, aranyos sugarak törtek át a lombokon. Geturi ott feküdt mellette, őt nézte. Az arcán alvadt vér.

Geturi lehunyta a szemét. Minden összeomlott. Éjszaka, áthatolhatatlan sötét éjszaka borult ismét hazájára, összeszorította fogát. Sokáig feküdt így.

Vanzsiko megérintette a vállát.

— Menjünk, Gyedan . . .

Nyugat felé mentek, az Aberdare-hegyek

erdőségeibe. Déltájt megpihentek a bozótok közt. Egy patak vizével oltották szomjukat. Néhány szem vad olajbogyót ettek.

A levegő forró volt, fullasztó. Moszkitók keringtek körülöttük, szakadatlanul gyötörték őket. Vanzsiko a bokáját fájlalta, hegyes fűmag fúródott belé. Hasztalan próbálta kihúzni. Lába megdagadt.

Az erdőben zaj hallatszott. Valaki közeledett. A közelben lövöldözés kezdődött.

— Menjünk innen — mondta Vanzsiko izgatottan. — Mzunguk!

Geturi felállt, elvette feleségétől a puskát.

A bozótokból harcosok futottak ki. Elől egy kikuju, szakadt ingben, piros nyakkendővel.

— Kagoto! — kiáltotta Vanzsiko.

A futóosztag volt.

Geturi előjött rejtekhelyéből, és a harcosok nyomban körülvették. Geturi észrevette a partizánok között Mkola magas alakját. A harcosok némán nézték tábornokukat.

Gyedan Geturi lesütötte a szemét.

— Menjünk nyugat felé. Újra összeszedjük az embereket az Aberdare-hegyekben — szólt Geturi hgtározottan.

Végignézett körülötte álló harcostársain. A futóosztagnak mindössze a fele maradt meg . ..

Az osztag megindult az erdőn át.

Gwendolyn Bennett;

Örökség

Szeretnék látni karcsú pálmafákat, Amint hegyes kis ujjuk A fellegekbe nyúl.

Szeretném látni szép néger leányok Égremetszett sötét alakját, Miközben alkonyúl.

Szeretném hallani A fövény suttogását A holdsütötte légen át.

Szeretném hallani A pogány tűz körül Furcsa fekete törzs dalát.

Csillagokba sóhajtó illatát. Ott, hol a Nílus habja foly. Szeretném szívni lótuszok.

Szeretném érezni, hogy ébred Népem szomorú lelke,

Mit eltakar még a lakájmosoly.

Mikor nyomunkban

Mikor nyomunkban bősz falka rohan, Röhögi sorsunk, ugat és acsarog.

És meg kell döglenünk, ne csúfosan Vesszünk, akár az űzött vadkanok.

Ha meg kell döglenünk, hát hősiesen Haljunk, a vérünk ne folyjon hiába: Holtunk tisztelni legyen kénytelen Ez aljas söpredék is, ez a gyáva. Testvérek, nézzünk ellenünk szemébe! A hős a túlerővel szembeszáll.

Száz ütésért adjunk olyat cserébe, Hogy elterül! Kit rémít a halál?!

Csak jöjjön az a gyilkos, gyáva horda. Mi visszaütjük, ámbár haldokolva.

Langston Hughes:

Néger lány dala

Lent Délen Dixie-ben (Megszakad a szívem) Felkötötték egy fára Szép néger kedvesem.

Lent Délen Dixie-ben (Egy test leng téstova) Megkérdem Jézust, a fehért, Hogy mit ér az ima.

Lent Délen Dixie-ben (Megszakad a szivem)

A szeretőm egy csupasz árnyék Egy csupasz fán odafenn.

Komlós Aladár fordításai