Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-28 / 13. szám
• I Ж a gyarmatokat. Igazi szabadságot kell adni a népeknek, és akkor majd zuhogva feltör a tehetségek kiapadhatatlan forrása, amelyben gazdag minden nép, de amelyet a gyarmati rendszer eddig visszaszorított és elfojtott. Hiszen tegnap még nagyon kevesen ismerték az ázsiai, afrikai és latin-amerikai nagy és kis népek vezetőinek nevét, akiket ma világszerte tisztelnek, és akiket feszült figyelemmel hallgatott az ENSZ közgyűlése. Ázsia és Afrika országainak asszonyai! Önök, akik annyit szen vedtek a gyarmati rendszer borzalmaitól, nem engedhetik meg, hogy csak írott malaszt maradjon a gyarmati rendszer megszüntetéséről hozott ENSZ határozat. Ezt akkor is meg kell valósítani, ha a gyarmattartók ellenállnak. A Határozat megvalósítása szélesebb utat tárt az önök igazságos küzdelme előtt, amelyet a nők jogaiért és boldogságáért vívnak.“ (Ny. Sz. Hruscsov) hozzányúl. Elképzelhetik, mit állnak ki ilyen esetben a szülőnők. Egyébként a szülés — ha orvos kell hozzá — elviszi a fél, sokszor azonban az egész havi fizetést is. De az orvosi kezelést a legtöbb afrikai nem is tudja megfizetni. Népünk, a többi afrikai testvérnéphez hasonlóan, nem nyugszik bele a gyarmatosítók politikájába. A Basutoföldi Afrikai Kongresszus pórt, amelynek én magam is tagja vagyok, az utóbbi időben több tömegtiltakozást szervezett a faji megkülönböztetés ellen. A különböző gyűléseken a nép az igazi függetlenséget, az ország önálló gazdasági életének fejlesztését követelte. S mi büszkék vagyunk rá, hogy a békéért és az igazságért küzdő harcosok soraiban az afrikai nőket is ott találhatjuk. Emlékeznek még Elizabeth Mafekeng történetére, akiről egy évvel ezelőtt írt az Asszonyok c. lap? A cikk, amely erről a tizenegygyermekes bátor anyáról, a szakszervezeti és nőmozgalom harcosáról szólt, azzal végződött, hogy Elizabethet — a megalázó megkülönböztetések ellen vívott önfeláldozó küzdelméért — Paridból, szülővárosából élete végéig a sivatagba száműzték. Én azonban most a történet újabb részleteiről számolok be Önöknek. A száműzetés végrehajtását megelőző napon rendőrök vették körül Elizabeth házát. Ugyanott több száz főnyi tömeg tiltakozott az erőszakos és törvénytelen ítélet ellen. Az éjszaka folyamán a harcostársaknak sikerült bejutniuk Elizabeth házába, ahol gyermekei aludtak, köztük az öthónapos Uhuru Theresa nevű kislánya is. (Uhuru a mi nyelvünkön szabadságot jelent.) Elizabethet észrevétlenül kicsempészték és autóba ültették. Kisvártatva kihozták a házból az alvó kislányt is, és elszáguldottak vele az első gépkocsi után. Páriától harminchat mérföldre a gyermeket átadták az anyjának, és folytatódott az elszánt menekülés. Később sikerült a többi gyereket is kicsempészni. Reggel nyolc órakor, mielőtt Elizabeth szökésének híre eljuthatott volna a határra, a menekülők már Basutoföldön voltak. Basutoföld minden becsületes lakója kötelességének érezte, hogy Elizabethen segítsen. Tudtuk, hogy keresik majd őt a rendőrkopók. Várakozásunkban nem csalódtunk. A rádió szünet nélkül bömbölte Elizabeth nevét, az újságok tele voltak felhívásokkal, amelyekben hatalmas összegeket ígértek a nyomravezetőnek. A rendőrök a hegyekben kutattak Elizabeth után, de mindhiába. Egy ízben száz font sterlinget ígértek egy öregasszonynak, ha felvilágosítást ad a szökevényről. ,,A színét sem láttam” — válaszolta, pedig éppen az ő házában rejtőzött Elizabeth. A bátor asszonyt később máshová vitték át barátai. Nem akarom elmesélni a kalandos bujkálás minden részletét, de Elizabeth végül is az én házamba került. De hogy is lehetne egy kis városban titkot tartani? Hamarosan minden szomszédom tudott a dologról. Kezemet szorongatták, és tekintetükből segítőkészséget olvashattam ki. Az igazat megvallva, nem voltam könnyű helyzetben. Az én négy fiam és Elizabeth tizenegy gyermeke népes családot alkotott. A két nagylány — Sophia és Gertruda — már megjárta a börtönt, és megismerte a fajvédők ütlegelt. De tehettem volna mást? Nem tagadhattam meg a menedéket attól az asszonytól, aki az igaz ügyért harcol. Nehezen tudnám szavakba önteni azt a hálát, amelyet mi a Szovjetunió iránt érzünk. Hallatlanul boldogok voltunk, amikor azt hallottuk, hogy a szovjet kormány az ENSZ közgyűlése elé vitte a gyarmati rendszer megszüntetésének szükségességét! Az Egyesült Nemzetek Szervezetének legtöbb tagállama elfogadta a gyarmati országok és népek függetlenségének biztosítására vonatkozó nyilatkozatot. Ezzel súlyos ítéletet mondtak a szégyenletes gyarmati rendszer felett, beleértve még azt a tíz országot is, amelyek — élükön az Egyesült Államokkal — nem mertek felszólalni a Nyilatkozat ellen, csupán tartózkodtak a szavazástól. De a néger Zelma Watson George, az amerikai küldöttség tagja, mégis bátran kimutatta érzéseit. Lelkesen tapsolt, amikor a Nyilatkozatot elfogadták. Ez a Nyilatkozat hittel és reménységgel tölt el bennünket. Bízom abban, hogy közel van az az idő, amikor országom népe kivívja nemzeti függetlenségét, s négy fiam, meg a kis Uhuru szebb világban fog felnőni. Lia Mafete
