Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-14 / 12. szám
ц M naaocskä >-'i Я У » nym ohfijA OeLINEKNE-RENYl MAGDA Hajnalodott. A Kúposhegyek sziklái mögül pirosra aludt képpel kelt fel о nap és hunyorogva széttekintett a Selyemréten. A folyón túl felneszeit a susogó szellő és odasuhant a rétre ő is. Az ébredező kismadarak tollát csintalanul kócosra borzolta, a kakukkfűről legurigázta a harmatgyöngyöket és aztán serény munkához látott. Hajladozva libbent végig a rét fölött s tarisznyájába gyűjtögette a füvek meg vadvirágok megérett, kihullott magocskáit. Amikor pedig jócskán megtelt a tarisznyája, széttárta levegőszín, fürge szárnyát és útnak eredt a Kúposhegyek felé, s egy sziklatorony fölött lebegve kioldotta a tarisznyáját. Fenekéről elővett egy icurka-picurka fűmagot és lehullajtotta a szikla kopár tetéjére: - így ni! Te meg majd itt zöldülsz ki, kiskomám! — mondta neki. Fűmagocska lepottyant a kemény, szürke kőre és bánatosan szepegve-szipogva tapogatta meg apró kezét, lábát: — Itt a sziklakövön? Hisz itt nincs egy makulányi vizecske, amivel a szomjamat olthatnám, nincs egy szemernyi nyoszolyának való föld, amiben megpihenhetnék. Miért hullajtottak engem épp ide, a kőkoloncok közé? - kérdezte nagy szemrehányóan. Susogó odatelepedett a Kúposhegyek ormaira s a kérdésre kérdéssel válaszolt: — Látod-e itt aiattunk azt a völgyben megbúvó, bádogtetős erdészházikót? — susogta. Kukkants csak be az ablakán. Odabenn a szobában, fehér ágyban egy kisfiút láthatsz. A szeme olyan kék, mint a harangvirág szirma s reggeltől estig fekszik, kakaskukorékolástól tücsökcirpelésig sóhajtozik naponta, mert beteg nagyon. — Szegényke — ingatta csöppnyi fejét Fűmagocska sajnálkozva. - De hát. . . mondd csak, miért sóhajtozik ez a kisfiú olyan nagyon? — Ha akarod megmondhatom azt is - válaszolt Susogó. - Amikor a minap ott repültem el a házikó mellett, éppen azon búslakodott, hogy milyen régen nem látott már zöld füvecskét. Az ágyából éppen csak hogy idenézhet a sziklatorony tetejére. Ez pedig szürke és kopár. Ha azonban tavaszkor zsengezöld selyemszálból szoknyácskát szövegétnél magadnak, szebbé varázsolhatnád a sziklát és mosolyvirágot nyilaszthatnál a kisfiú szemében is. Fűmagocska elgondolkozva nézett, nézdegélt le a völgybe, aztán pedig halk zizzenéssel válaszolt: - Itt maradok. Lekuporodott a szikla tetejére. Széttekingetett a kietlen kövek között s a nagy magányosságtól egyszeriben reágomolygott szemére a búbánat párája. Hogy is lásson munkához? Alkonytájban eléje tipegett egy apró búboscinke: — Én Mohaanyótól jövök hozzád. Ajándékot, segítséget hozok neked. Mohaanyó maga porlasztgatta a sziklákból, púhítgatta esővízzel. Derékaljnak tán elég lesz — csivikélte és piciny csőréből kiejtett a fűmagocska elé egy borsószemnyi, puha földrögöcskét. Fűmagocska szépen megköszönte az ajándékot és most már tudta azt is, mit kell cselekednie. Nekikezdett, hogy megtörögessen, szétporlasztgasson magának a sziklából legalább egy párnácskára valót. — Itt maradok, mégis itt maradok. De mire egy piciny párnácskára valót összetörögetett, beköszöntött a tél. A fagy belecsípett Fűmagocska kezébe, lábába s a szélvész teljes erejéből tépni, cibálni kezdte. Le akarta sodorni a szikláról, hogy pozdorjává törhesse. Fűmagocska meg is dermedt, agyon is fáradt, de azért csak összeszorította a fogát és harcolt a téllel, sziklával tovább. S amikor már alig-alig píhegett a fáradtságtól, valahonnan a magasból bodros fehér pihe pottyant Fűmagocskára. A pihe puha is volt, meleg is volt, felmelengette a sziklabérc fagycsípte, szélvészpaskolta kis lakóját s elaltatta csendesen. Fűmagocska arra neszeit csak fel, hogy üdítő vízcsepp itatgatja és csintalan nagsugárka csiklandozza a feje búbját. Körülnézett - s ím, a hópehelydunna eltűnt! Helyette azonban puhácska porszemtakaró simult reá. Az, amit télutókor az olvadó hópihe vize mállasztott a sziklából. Fűmagocska most már munkához láthatott ismét. Fonogatott, szövögetett fáradhatatlanul egészen addig, amíg a sziklatorony tetején ki nem bukkantak a selymes, zsengezöld fűszálak! A házikó ablakán éppen kikukkantott a fekvő kisfiú, tapsikolni kezdett és kikaccant belőle a nevetés: — Fű! Fűvecske a szikla legtetején! Susogó éppen ott libegett az ablak alatt és szányára kapta, elvitte a kislegény hangját Fűmagocskához. Fűmagocska meghallotta a kacagást s olyan vidám lett tőle egyszeriben, mint a tavaszi napsütés. Elfelejtkezett a kemény kőről, vihar dermesztő leheletéről, a magányosság keserű kenyeréről s most is vígan fonja, fonogatja zsengezöld selyemszoknyácskáját a magas szikla ormán. HOGY ANNA ÉS PÉTER BOLDOG LEGYEN Milyen mélyen gyökereznek ezek az ellentétek az emberekben, ha még ma is vannak olyanok, akik boldogságokat volnának képesek szétzúzni egy babonás tévedés miatt. 16 éves a fiam és lányom 13. Az én édesanyám és az anyósom is nagyon vallásosak. Mégis a két gyereket úgy neveltük, ahogy azt a kor szelleme megkívánja, hogy soha ne legyenek vallási problémáik. Hogyan szabad ma két fiatalnak a vallás miatt ilyen lelki megrázkódtatást szenvednie, amikor arra neveljük gyermekeinket, hogy minden ember egyforma, bármilyen nyelven beszél is — ha becsületesen dolgozik. S ez így is van. Az ember ma csodákat művel, feljutott a világűrbe. Valaki ma azt képes állítani, hogy két különböző vallású ember nem lehet boldog? Mennyi érv van a két fiatal kezében, csak hát meg kell győzni a szüleiket. A két fiatalnak - a szülők beleegyezése nélkül is ~ Össze kell kerülnie, hiszen a vallásos szülők elavult nézeteikkel már eleve elvesztették a csatát. 18 Hurtos Berta, Pohr. Ruskov Huszonnégy éves asszony vagyok, s két gyermekem van. Talán még fiatal vagyok a tanácsadásra, de úgy érzem, hozzászólnom kell Péter és Anna problémájához. Én a szülőket okolom a két fiatal bánatáért. Hogyan lehet két becsületesen dolgozó fiatalt ilyen bánatba dönteni csupán a vallás miatt. A mai modern világban igazán nincs szükség ilyen szertartásokra. Én nem vagyok vallásellenes, de hogy két fiatal azért ne legyen boldog, mert nem áldja meg frigyüket a pap, ezt nem tartom helyesnek. Igaz, hat évvel ezelőtt még egyházilag esküdtem, de a sógornőm a nemzeti bizottságon kötött házasságot és mit gondolnak, talán boldogtalanok? Biztosan állítom, hogy boldogok, „sőtM boldogabbak, mint sokan, akiket a pap megáldott. Hiszen a jó házasság alapja nem a vallás, hanem a kölcsönös megértés és szeretet. Az első hozzászóló, Jóba Mihályné levelével egyáltalán nem értek egyet. Sőt felháborít a véleménye, miszerint két különböző vallású egyén nem lehet boldog. Olyan anya, aki a saját gyermeke boldogságát töri Össze, aki nem tanul gyermeke boldogtalanságán, az ne adjon tanácsot másnak.' Kedves Anna és Péter, csak tartsanak ki egymás mellett. Ha nem tudják meggyőzni a szülőket, keljenek egybe szülői beleegyezés nélkül is, hiszen már nagykorúak. Elvégre egy szerető szülő haragja nem tart örökké. K. Irén, Moldova nad Bodvou Kedves Anna és Péteri Sajnos, még ma is akadnak olyan emberek, akik saját magukat kötözik le mindenféle kötelékekkel, mint például a hit, a rang és különbséget tesznek munkás és munkás között, nem pedig a becsületes és a becstelen ember között. Látom, a maguk boldogságát is ilyen emberek akadályozzák. Ne haragudjanak, kedves Anna és Péter, de ez ügyben magukat is hibáztatom egy kicsit. Kellett ismerniük szüleik felfogását már régebben is, nemcsak most, amikor már baj származik belőle. De hát maguk beleélték magukat a kényelmes életbe és arra nem gondoltak, hogy szüleiket is meg kellene győzni, vagyis fel kellene világosítani a szocialista eszmékről. Amikor csinosan felöltözve szüleik előtt állottak és annyiszor hallották tőlük: — Hej, gyermekem, nekem ilyen szép ruhám sohase volt — meg kellett volnc magyarázni azt is, hogy ilyen jólétet teremteni csak az új, szabad társadalom képes, ahol nincsenek vallási és társadalmi különbségek. Az is a fiatalok hibája, hogy az otthon ülő szülőknek nem mondják el az újat. Nem szégyen, sőt kötelesség, ahol szükség van rá, hogy a fiú nevelje a szüleit. Milyen gyönyörű példa erre Gorkij Anyája. Hiszem, hogy legyőzik a kissé kellemetlen, de ma már nem komoly akadályt, s remélem, gratulálhatok is házasságukhoz. Ivicic Mária, Bajc, Vlkanovo
