Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-19 / 8. szám
A nők nemzetközi találkozóján Prágában felszólalt dr. Margita Svalbová, a bratislavai gyermekklinika főorvosa. Beszéde nagyon értékes. Közöljük, hogy olvasóink is megismerhessék. IftiMMm уешкдШзи$ Szeretnék Önökhöz szólni, mint az oswieczimi koncentrációs tábor egyik legöregebb foglya és egyben mint orvos. 1942. márciusában kerültem Oswieczimbe és létezésének egész ideje alatt ott voltam, egészen 1945. januárjáig, az úgynevezett evakuációig. Nem akarok beszélni ennek a tábornak borzalmairól, inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy mi állt előttem teljesen világosan, mindjárt megérkezésem után. Az, hogy nem lehet minden embert megtörni, nem lehet mindegyiket megalázni. Mindig és mindenütt a legborzalmasabb körülmények között is emberek maradnak, olyan emberek, akik hisznek embertársuknak. Ezek emelték fel először az ellenállás zászlaját haláltáborunkban. A legfontosabb feladatokat — nagyon helyesen - abban látták, hogy a börtöntöltelékeket kiszorítsák a vezető helyekből és igyekeztek ezeket haladó szellemű emberekkel pótolni. Ez azonban nem ment könnyen. A szürke, kétségbeesett számok között már az első hetekben kitűntek a német harcosnők bátor alakjai, mint Elly Thoma, Liesel Mauer, Eva Weigel, Steffi Kunkel, Gerda Schneider, Anny Blumauer és sokan mások. Az 6 erőkifejtésükkel az emberek százait sikerült megmenteni és számos vezető helyről kiszorítani az SS kiszolgálóit. 1943. januárjának szürke reménytelen reggelén a kapunál egy csoport asszonyt láttunk állni. A kapu kinyílt, a nők beléptek és ajkukról erőteljesen felhangzott a Marseillaise. A francia nők ezzel a dallal léptek be a haláltáborba. Ezek között volt Daniéla Casanova, May Politzer, Marie Claude Vaillant Couturier és mások. A szovjet nők közül emlékszem Ljubov Jakovlevna Alpatovnara, a sebészre, az öntudatos emberre. A legnehezebb körülmények között operált, töréseket tett helyre. Büszkén nevetett az SS-ek arcába, sohasem vesztette el a lélekjelenlétét és csodálatos erővel és kitartással ápolta a gennyes, gyulladt sebeket és emellett bátor és tettrekész segítőtárs volt a politikai akciókban. Olga Nyikityicsna Klimenko, ez a szép embertípus, a szovjet gyermekgyógyász megtestesítője volt. A politikai munka szervezése már 1943— 1944-ben szilárdabb formát öltött. Minden blokkban, lehet mondani minden kommandóban volt már egy tevékeny antifasiszta. Előkészületeket tettek a fegyveres ellenállásra, politikai előkészületeket a tábor likvidálásának lehetőségére. Szökéseket szerveztek, a megjelölt helyekre ruhát, orvosságot és fegyvert küldtek. Lerajzolták a krematórium tervrajzát, amelyet külföldre kellett volna csempészniök. Mindezekben az akciókban minden nemzetiségből resztvettek az antifasiszták. A táborban a munka politikai, erkölcsi volt, ugyancsak a fogolytársak emberi támogatása is. A politikai híreket kellett terjeszteni, máshol segíteni kellett valakit más kommandóba helyezni, orvossággal, étellel, vagy beszélgetéssel, harcidalokkal erősíteni a gyengéket. Ezenkívül folytatódott a mindennapi mentési munka, a harc fogolytársaink életéért, harc a halállal, harc a gázkamrával. A fogoly asszonyok a haláltáborban megmutatták szolidaritásukat, nemzetközi együttmunkálkodásukat és gyakran győztek a halál, a barbárság, az erőszak fölött. Ezrek életét mentették meg és a lankadok ezreibe öntöttek erőt. A nemzetköziségnek és a szolidaritásnak ez a ragyogó példája a fasizmus elleni harcban állandóan szemük előtt kell hogy lebegjen. A háború, a militarizmus és a gyarmatosítás elleni harcban ma természetesen összehasonlíthatatlanul könnyebbek a feltételek. Hála a Szovjetunió győzelmének, következetes békepolitikájának, az erőviszonyok nemzetközi méretben változtak. Van remény arra, hogy a békemozgalom ereje, amely az összes jóakaratú és tiszta szívű emberek nemzetközi szolidaritására támaszkodik, végtelen nagy és munkája reményteljes. Értékeljük és tiszteljük a kapitalista államok asszonyainak bátor harcát. Hiszem, hogy közös igyekezettel békemozgalmunk győzni fog. Most pedig rátérek személyes emlékeimre, a koncentrációs tábor orvosnőjének szemszögéből. Röviddel tanulmányaim befejezése előtt kerültem a táborba. Ti. a fasiszta rendszer nem engedte meg, hogy letegyem utolsó vizsgáimat. Az orvos feladatáról és az orvostudományról mindig megvolt a magam felfogása. Sohasem tekintettem foglalkozásnak, hanem küldetésnek: gyógyítani, visszaadni az embereknek a legdrágábbat - a teljes egészséget. A náci orvosokkal Obersturmführer Herr von Bodmann által kerültem kapcsolatba. A táborba természetesen állapotos asszo-
