Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-19 / 8. szám
nyok is jöttek. Herr von Bodmann előrehaladott állapotban levő asszonyoknál mesterséges terhességmegszakítást végzett. Ezt annyira tisztátlanul tette, hogy minden aszszony a legborzalmasabb fájdalmak között vérmérgezésben meghalt. 1942-ben Oswieczimben agyhártyagyulladás-járvány tört ki. Legfőképpen fiatal, egészséges lányok kapták meg. Hogyan oldotta meg ezt a kérdést Herr von Bodmann? Minden betegnek halálos injekciót — fenolt adott az érbe. Ugyanúgy ölt meg sok száz idősebb asszonyt is. Azonban a gyilkolás ezen módjára már rövidesen nem volt szükség. A további krematóriumok felépítésével megkezdődött a tömeges, gázzal való gyilkolás. 1942. nyarának végén átköltöztünk Birkenauba. Ez egy víz, világítás, WC nélküli tábor volt, millió és millió tetűvel. Óriási kiütéses tífuszjárvány tört ki. A náci orvosok: dr. Meyer, dr. Vetter, dr. Kitt, dr. Klein, később főképpen dr. Mengele csak egyetlen orvosságot ismertek erre a betegségre — gázzal megölni. Ezért igyekeztünk ezeket az asszonyokat az SS-ek tudta nélkül bevinni a kórházba és más diagnózisokkal fedtük őket. Ezer és ezer asszony betegen járt a munkába, mert féltek. Hiszen az álorvosok majdnem mindennap kiválogatták áldozataikat a munkasorokban és a „revíreken", a gázkamrák részére. Nem kellett ehhez kiütéses tífusz, elég volt egy seb, vagy bekötött ujj, bizonytalan járás s a parancs elhangzott: „Gázba!" Az elegáns dr. Mengele ujja könnyed mozdulatával ítélt ezreket halálra. Mindennek ellenére a legnehezebb körülmények közt, kis mennyiségű gyógyszerrel gyógyítottuk, rejtegettük és védtük beteg bajtársnőinket. Végül szeretnék rátérni a gyermekek kérdésére — gyermekekre a haláltáborban. Ez a probléma hozzám, a gyermekorvoshoz nagyon közel áll. A táborban néha gyermekek jöttek a világra. A gyermekek szörnyű körülmények között születtek. Titokban a blokkokban, a fogolykórházakban, de a munkahelyeken és menetelés közben is. Ezek a gyerekek kezdetben csodákat jelentettek a számunkra. A haláltáborban ezek új, fiatal életek voltak, a szerelemre emlékeztettek, amely életrehívta őket, az új hajnal ígéretei voltak. És ez az új élet kétszeres halálra született. Náci szokássá vált, hogy minden fiatal anya a szülés után újszülöttjével a gázkamrába került. Ezt a parancsot orvosok adták! Át tudják gondolni ennek a ténynek borzalmát? A táborban nagyobb gyermekek is voltak. Ukrajnából idehurcolt gyerekek, vagy olyanok, akik valamiképpen a felnőttek közé keveredtek, továbbá olyanok, akik tudva, mi vár rájuk, idősebbnek vallották magukat és munkára jelentkeztek. Különben az SS-ek gázkamrába vitték volna őket. Gyermekek a haláltáborban! Nem létezett annál szörnyűbb látvány, mint az oswieczimi gyerekek. A mély, sötét szemek pár nap alatt már mindent tudtak, üres tekintettel néztek körül, már régen tudták, hogy a drótokon túl a gázkamra van, ahol anyju'kat, vagy bátyjukat gázzal megölték, és hogy a felügyelő előtt bújkálniok kell. Már nem hívják őket Szonyának, sem Natasának, hanem a nevük helyett az alsókarjukba van égetve egy szám. A mi gyermekeink öregek lettek. Az éhség kemény ráncokat vájt lefogyott árcukra, mosolygásuk megszűnt. Tudatosan szorították össze kiszáradt ajkukat. Lassan kialudtak a mi gyermekeink. Kimúltak az éhségtől, a szeretet hiányától, elhúnytak, mert nem értették meg a felnőttek borzalmas világát. A kórház egyik részét gyermekek részére rendeztük be. A férfiak mesealakokkal festették ki a falakat. Azonban a mi gyermekeink meghaltak, elhervadtak mint a virágok, borzalmas szomorú, kérdő és tudatos tekintettel. Voltak olyan gyermekek, akik önként mentek a gázkamrába. Voltak olyan gyermekek, akik tudatában annak, hogy édesanyjuk gázhalálra van ítélve, dr. Mengeléhez mentek és könyörögtek anyjuk életéért. Tudták jól, hogy ez milyen veszélyt jelent számukra, de az oswieczimi tisztalelkű gyerekek, gyermekes és mindent látó szemeikkel tiszták és hősiesek voltak, mert mégiscsak gyerekek maradtak. Nem tudom elfelejteni azt a gyermeket, aki odaállt dr. Mengele elé és anyja életéért könyörögve ezt mondta: „Obersturmführer úr, magának nincs anyja és gyermekei?" Képzeljék el, ez a gyermek még csak nem is sírt, amikor anyjával együtt az autóra dobták, amely a gázkamrába vitte őket. Akkor határoztam el, hogy gyermekorvos leszek. Boldog vagyok, hogy így határoztam és boldog vagyok, hogy a mi szocialista hazánkban lehetek gyermekorvos. Segíthetek megelőzni a betegségeket és visszaadhatom az egészséget a mi új nemzedékünknek; abban a reményben, hogy ezek sohasem fogják megismerni a háborút. Le kell szögezni, hogy semmilyen társadalmi rendszerben nem lehet a gyermekorvos munkája oly örömteli, oly sikeres, mint ma nálunk. Minden orvosi gyógykezelés és a megelőzésről való gondoskodás, cv gyógyszerek, a szanatórium — ingyenes. És mindez számunkra egészen természetes. Rendkívüli örömmel és elégtétellel tölt el bennünket pl. az a tény, hogy a köteles ingyenes oltások következtében a gyermekbénulások egyetlen halálos esete sem fordult elő és a megbetegedések lassan eltűnnek. Büszkék vagyunk arra, hogy Szlovákiában, amely valaha a szegénység és elmaradottság földje volt, lényegesen csökken a tuberkulotikus gyermekek részére a kórházakban az ágy, mivel nincsenek páciensek. Az első köztársaságban agyondícsért demokráciájával, Szlovákiában a gyermekhalandóság 1-éves korig 180—200 °/oo volt, ami azt jelentette, hogy minden ötödik gyermek egyéves koráig meghalt. 1960-ban a gyermekhalandóság 28 °/oo, majdnem a legalacsonyabb a világon, örömteli és szép a gyermekorvosnő munkája, mert mindent, amire szükségük van, megadhat a gyermekeknek gyógyulásuk érdekében, s minden lehetősége megvan arra is, hogy a betegséget megelőzze. A gyermekhalandóság és a betegségek csökkenéséhez nagymértékben járul hozzá a lakosság magasabb életszínvonala, a jobb higiéniai feltételek, az egészségügyi kultúra és öntudat növekedése. A mi gyermekeink nagyon jól tudják, hogy léteznek a világon olyan gyermekek — főleg a gyarmatokon —, akik éheznek, akik éhenhalnak, betegségtől pusztulnak, mert nincsenek orvosaik és nincs kenyerük. A kisebbek ezt nem értik meg, mert a mi gyermekeink nem ismernek különbséget az emberek között bőrük színe alapján. A nagyobbak segíteni szeretnének. Ismeretlen, távoli társaiknak leveleket írnak, játékokat készítenek. Szívemet ez a tény felmelegíti. 14 Ami ifjúságunk már nem ismeri a nemzetiségi és faji előítéletet, mert a mi szocialista államunk bennük a nemzetközi szolidaritás természetes érzését ébresztette fel. Jól tudják, hogy a kórházban a gyermekek különféle játékokkal játszanak. Még nem láttam a kezükben tankot vagy ágyút. Azonban láttam, hogy titokban hosszú napokon át ajándékokat, hímzéseket készítenek anyjuknak, tanító nénijüknek, orvosnőjüknek a nemzetközi nőnapra. Majdnem mindegyiken olvasható volt ez a szó - „Béke"! Az egyik beteg kislánynak az édesanyja babát küldött a kórházba — egy néger babát. Babusgatta, simogatta. Megkérdeztem tőle: „Marienka, hogy fogják hívni ezt a szép fekete babádat?" Rám nézett, magához szorította a nagy fekete babát, egy kis ideig mintha gondolkodott volna, majd egész természetesen így felelt: ,,Lumumba, Patrice Lumumba." Átéltem Oswieczimet és ma boldog vagyok, hogy a mi szocialista államunkban sikeresen és örömmel tudom betölteni a gyermekorvosnő hivatását, teljes humanista és békés tartalmával, és részese lehetek a világ összes gyermekei boldog és ragyogó holnapjáért folytatott harcnak. Hogy soha többé ne ismétlődhessen meg az oswieczimi gyerekek sorsa, hogy ezt sohasem ismerjék meg a mi gyermekeink, az egész világ aszszonyainak szolidáris harcára van szükség. Harcról van szó a háború ellen, az élet győzelméről a halál felett. Ebbe a harcba elszántan kell mennünk! » Я alami nőismerőse azt mondta a fi ■ Я ségemnek egy társaságban, hogy ШЯ frizurája nem egészen modern. Sikí Wm de nem modern — így mondotta, i erre kissé ideges lett és másnap elm a város egyetlen hölgyfodrászáh Viktorhoz, aki még képes manap: szavatoltan modern frizurákat készíteni. Ren frizurával jött vissza, a feje csupa merész vo és nagyvonalúság; egy művész — aki mest a munkájának — remeke. — Nagyszerű — örültem neki —, ki csinál — Viktor. A hangja lágy, puha és muzsikál. — Viktor — mondja még egyszer és a mess ségbe néz ki az ablakon. Ekkor még nem ism tem Viktort, először hallottam a nevét és - tapasztalatlan — dicsértem a munkáját. — Csinos vagy, édesem — mondtam —, üg fiú ez a Viktor! Az összes dolgok közül, amelyek emberi mur termékei, a női frizurák igénylik a leggyakor regenerálást. Piri egy hét múlva újra fodrászt ment. Aztán megjött. Csinosabb, mint valal bájos. Örülök neki. Édes Viktor. Leült a tükör elé és csak nézte magát. Pihe gr Hullámzott a keble, mint amikor először megc költ. Aztán megnyugodott. — Tudod, Viktor francia férfitípus! — sóhajtc — Magas, alacsony homlokú, dús fekete hí rövidre nyírva — ,,jezskóra", tudod — és mini magas nyakú fehér köpenyt hord, mint orvosok ...éppen mint azok! Elképzeltem Viktort, ahogy magas nyakú fel köpenyében a fodrászszék mellett áll, kezéb hajbodorító vas, csipeszek... áll, áll és ni a feleségem fejét, mint egy sebész az agydagar tot.- Kesztyűben dolgozik — folytatta álmodoz gumikesztyűben... fehér gumikesztyűben — 8e is mosdik egy-egy frizura előtt? — ki deztem. — Az orvosok bemosakodnak ilyenki — Nem tudom — ingatta fejét —, talán! 8