Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-11 / 1. szám

?tju (ft Híj f ftÁÁwe/í u&vn

Belépett a fülkébe s az álmos légkör egyszerre felengedett. A himlőhelyes arcú fiatalember pislogni kezdett, kitágultak a pupillái s többé le sem vette róla a szemét. A nénike, a harmadik utitársunk, aki úgy ölelte magához a batyuját, mint valami élőlényt, megtörölte a szemét s egyszerre elmúlt az álmossága. Én is abba hagytam az olvasást. A könyv felett, a szemem sarkából figyeltem minden mozdulatát. Lehúzta a kesztyűjét, szórakozottan végigsimította ujjaival az arcát, színpadias mozdulattal ledobta a válláról a rikító zöld színű bundát. Mi nem érdekeltük őt. Nem palástolta az unalomtól való félelmét. Mielőtt leült volna, megigazította hihetetlenül szűk szoknyáját, amelyről hiányzott két gyöngyház gomb.

Leengedett hosszú, legyezőszerű szempillája sokáig mozdulatlan maradt.

Szokatlanul szép volt. Sőt egyenesen gyönyörű. A babák legszabólyszerűbb vonásaival az arcán, és egészben véve olyan, mint ha divatlapból lenne kivágva. Ezen a vasútvonalon nem lehetett látni ilyen jelenségeket. Minden tökéletes volt rajta, a tűsarkú cipője hegyétől kezdve a fantasztikusan modern frizurába fésült hajszálai tövéig. Ilyen elegáns még akkor sem leszek, ha elérem az ötödik, vagy a hatodik fizetési osztályt. Nem pénzszűke miatt, hanem valami olyasmiért, ami felett eddig még sohasem gondolkodtam. Végigsimitottam egyszerű kontyba fésült hajamat, örültem, hogy a fülem fölött kiszabadult egy-két hajfürt, legalább nem voltam olyan „lenyalt". Rápillantottam a körmeimre s először fogtam rajta magam azon a gondolaton, hogy mennyire illene rójuk a vérvörös gyöngyházfényű lakk, olyan, mint neki is van.- Messzire utazik?

Kérdése meglepett. Éreztem, hogyan önti el arcomat a vér. Biztosan arra gondolt: falusi. De még mielőtt válaszolhattam volna, tükröt vett ki a táskájából, rúzst kent a szájára, középen erősebben, de a sarkokban oly gyengén, mintha virág átlátszó szirma lenne.

— Zilinára ... — mondtam még mindig ámulva. Nem tudtam mivel megindokolni az érdeklődését. . . Nem az öltözködésünkben rejlő különbség miatt. Az én jól varrott kosztümöm bátran versenyezhetett az ő ruhájával. A gallérom szőrméje is szép volt még, bár hórom idényt vészelt át. Valami egészen más választott el bennünket. Az, amiben annyira különbözőek voltunk, hogyha nincs ez az utazás, mi ketten sohasem álltunk volna szóba egymással.

— Hát ez nagyszerű — mondta olyan hangsúllyal, amiről már majdnem elhittem, hogy őszinte.

— Én is arrafelé megyek, s már attól féltem, hogy unatkozni fogok .

— Én is egy kicsit... — egyeztem bele, hogy kedvezzek neki, Megéreztem, hogy szüksége van erre. De a valóságban sohasem unatkoztam. Nem féltem a hosszú úttól. A kézitáskámban mindig hordtam magammal könyvet, vagy folyóiratot. Az olvasás felvértezett türelemmel.

— Átülhetek magához? - kérdezte meleg hangon és rámfüggesztette szemét, amelyben csodálatosan keveredett a szürke a kékkel. Felállt, rugalmas alakja szinte hullámzott, átakasztota bundáját az én oldalamra és leült, keresztbetéve hosszú, karcsú lábát. Feszélyeztetett kissé túlrövid szoknyája. A térdei kihívóan kiabáltak s szinte mágnes módjára vonzották a hímlőhelyes arcú fiatalember tekintetét. Elöntött nehezen szétáradó parfümjénél« illata s a szavai, amelyeket nem vártam.

— Olyan kétségbeesett voltam. .. Nem is tudtam elképzelni, hogyan élem ót ezt az utat... — kezdte s aztán arról beszélt, mennyire félt az egyedülléttől és a gondolataitól. Olyan hangon mondta ezt és olyan arckifejezéssel, mintha nemrég élte volna át élete legnagyobb csapását. Biztosan a két gomb, amely valószínűen akkor szakadt le szoknyájáról, mikor a vonatra szaladt —is ennek a kikerülhetetlen dolognak a csodálatra méltó áldozata volt. Közben a szeme szinte kihívóan követelődzött: „Csak kérdezz, mindent elmondok, mindent kiöntök magamból, mert olyan helyzetben vagyok, hogy kell erről beszélnem és meg kell szabadulnom attól, ami kínoz, rág és úgy fekszik a lelkemen, mint valami kő. Nem bírom már sokáig, nem bírom ki még Kralovanyig sem."

Az az esemény, amit felizgatva, megbotránkozva és sajnálkozva elmondott, sokkal szürkébbnek látszott, mint mind azok a hasonlók, amelyeket regényekből és folyóiratokból ismertem.

Három évvel ezelőtt megismerkedett egy fiatal sebészorvossal. Aztán az orvos egyszerre állást kapott egy jelentéktelen városkában, ahol érthetetlen módon el akart temetkezni. S ha lett volna kiért, de egészen közönséges betegekért.

Ő a lány járt hozzá, mert az orvosnak gyakran nem volt ideje. Várt, mikor nyilatkozik. Türelmes volt. Annyira türelmes, hogy már csodálkozott is saját magán. Mások nem csináltak ilyen nagy dolgot a nősülésből. Megnősültek akkor, mikor végeztek, s olyan lányokat vettek el, akiken igazán semmi érdekes sem volt. S még várt volna tovább is, ha ...

— Ha nem írta volna meg nekem, hogy egy hónap múlva eljegyzi magát. Ezt képzelje el! Három évig vártam, hogy ezt egyszer velem teszi meg, s ő engem néhány mondattol értesít, hogy bocsássák meg .. . S így gyorsan felültem a vonatra . .. Nem, nem vallottam be neki, hogy megkaptam a levelét, s vártam . . . Nem

Legalább egy kis teát — kockáztattam meg balsejtelemmel.

Szó sincs róla. nem szeretném feltartani, ha látogatóba készülnek.

— Ne kínálj annyit, hanem hozd a teát. A beteget kell kínálgatni — próbálkozott férjem a tréfás hanggal.

Levettem a kalapomat is a konyhába mentem. Tudtam, hogyha megfőzöm a teát, válságossá válik a helyzet. A teát ugyanis úgy kell leülni, mint egy súlyos börtönbüntetést. Viszont azt sem tehettem, hogy semmivel sem kínálom Paptosinyszkit, mert tudom jól, hogy a vendéget úgy illik traktálni, mintha pár napja egy falat sem lett volna a szájában.

Behoztam tehát a teát. A küszöbön férjem hangját hallottam. — Isten ments! Higgye el. egyáltalán nem zavart bennünket, sőt .. .erősítgette kínos mosollyal.

— Felesleges gondot okoztam a háziasszonynak — mentegetődzött Paptasinyszki a tea láttán. Igazán nem iszom — erősítgette és két cukrot tett a teába.

Miután megdicsérte a zamatos teát, megkérdezte, mi újság mifelénk. Majd az ez évi időjárás viszontagságaira terelte a szót. — Nyáron fagyoskodtunk a tengernél, novemberben tavaszi idő járta — szólt hozzá férjem is a témához.

Kowalszkiék virágja lankadni kezdett a papírban.

Paptasinyszki elfogyasztotta végre a teát. de még nem foglalkoztunk az ez idei influenzajárvánnyal. Megállapítottuk, hogy alig akad valaki, aki még nem vészelte át és hogy legkönnyebben társaságban kapja meg az ember. Ezután Paptasinyszki hirtelen felállt és határozottan kijelentette:

Búcsúzom. Bocsóssanak meg a zavarásért, biztosan feltartottam Önöket.

Ne siessen annyira — tartoztatta őt a férjem.

Olyan kellemesen csevegtünk — kockáztattam meg én is egy ellenvetést.

— Jaj, hát illik ennyire tartóztatni a vendéget — mosolyodon el jóságosán Paptasinyszki es visszaült a helyére.

14

Rágyújtott egy cigarettára és bizalmasan bevallotta, hogy megszokott cigarettája, a „Repülő" rosszabb minőségű lett az utóbbi időben, az „Erő" meg túl erős. Végül elbúcsúzott és elment.

Szótlan tekintetet vetve egymásra, magunkra kapkodtuk a kabátot, kalapot és egymást taszigílva kirohantunk a lakásból.

Lihegve csengettünk be Kowalzskiék ajtaján.

Mindketten az előszobában álltak, kabátban.

Á, milyen kedves látogatás — örvendeztek.

Csak nem készülnek valahová? Igazán nem szeretnénk zavarni mondtam, miközben Kowalszkinénak átnyújtottam a virágot.

— Tessék csak beljebb! Ilyen kedves vendégeket mindig szívesen látunk — erősítgették felváltva Kowalszkiék.

Igazán nem szeretnénk gondot okozni. Majd máskor jövünk..

Szó sincs róla. Hogyan is engedhetnénk el a vendégeket. Tessék levetni a kabátot...

Nem volt mit tennünk, levetettük a kabátokat és a szobába mentünk. Az asztalon papírba csavart virágcsokor hevert.

— Biztosan látogatóba készültek, igazán ne zavartassák magukat — jegyeztem meg bátortalanul, de Kowalszkiné erővel az asztalhoz tessékelt.

— Legalább egy kis teát igyanak — szólt és a konyhába iramodott.

— Igazán csak egy percre jöttünk, köszönjük — mondta a férjem.

— Ó, Önök megvetik a teánkat — tréfálkozott Kowalszki. — Csak nem képzelik, hogy tea nélkül elengendjük?

A tea után természetesen nem távozhattunk azonnal. Nagyon kedvesen elbeszélgettünk egy jó félórácskát, de aztán minden tartáztatós ellenére határozottan felálltunk és elbúcsúztunk.

A villamosra várva még láttuk, amint Kowalszkiék dühösen hadonászva a virággal, megállítottak egy taxit és elrobogtak.

Lengyelből fordította: KM