Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-11 / 1. szám

így gondolta, tévedett... És ő, ő, olyan szegényke, akit nekem kellett mulattatnom és szórakoztatnom, kezdte magyarázgatni, hogy mi ketten nem vagyunk egymáshoz valók, hogy télne mellettem az élettől, hogy ... — folytatta és közben rám nézett, hogy képes vagyok-e ezt megérteni S mikor látta, hogy hallgatom, elkesere­detten panaszkodott, milyen türelmes is volt. Ö, egy olyan közönsé­ges orvoska öt órát is váratott magára. Becsukta őt egy könyvvel, mert operálnia kellett. Még vasárnaponként sem pihent s ő türel­mesen várakozott rá s igyekezett elolvasni azokat a hülye regé­nyeket. Megembereltem magamat és megkérdeztem: Nagyon szerette? Én? — kérdezte szinte sajátmagától. - Nem is tudom — mond­ta őszintén, sőt annyira őszintén, mintha nem is velem, az isme­retlen idegennel beszélne, hanem a saját lelkiismeretével,- Tudja, néha nem bírtam még ránézni se! Szörnyen öltözködött. Ö, egy orvos, szinte mintha ellenemre tenné, egy olyan villámzá­­ras manchester-kabátban járt. Akkor egy kicsit kibabráltam vele és Milánná! kezdtem flörtölni. Tudja, ki nem állhatom a villámzáras manchester-kabátokat. És Milan, olyan helyes kis pofa. Azt vártam, hogy oz orvos féltékeny lesz, szenvedni fog, nyilatkozik. De ő min­dent olyan képtelenül fogott fel. Hát mondja, normális az, úgy venni a dolgokat, ahogy ő azt vette? „Hisz úgyis a bátyád barátja és én különben sem tudok féltékenykedni . . ." Milyen férfi az, aki még féltékenykedni sem tud? Milan mindig féltékenykedett, ölte magát... Aztán az én orvosom felment valamilyen menedékházba. — Menedékházba?- Menedékhózba és elegendő volt neki három hét, hogy meg­ismerkedjen azzal... azzal. .. azzal, akivel most el akarja magát jegyezni — mondta egyszerre mérgesen. A szeme elsőtétedett s egy­általán nem titkolta megvetését, haragját és gyűlöletét. — És az ... az ... — szóltam el magam szinte akaratlanul, — beleszeretett, a villamzáras manchester-kabátra való tekintet nél­kül... Az ajkai megvonaglottak, de a szóáradat nem szakadt meg. El­lenkezés nélkül elismerte, hogy ez „rágja" a legjobban. Ki tudja, milyen „személy" lehet. Kérte, legalább azt mondja meg neki, hogy milyen a haja, a szeme, szebb termete van-e, mint neki és hány éves? De ő, hogy ez nem fontos, mert olyan lány, akivel nem fél az életben semmitől, akármi is jön. — És mondja -, s közoen összecsukta karcsú ujjaival az én ke­zemet —, úgy nézek én ki, hogy nem lehetnék a gyermekei anyja? Mert tudja, azt is mondta nekem, hogy nem tud úgy elképzelni, mint a gyermekei anyját. .. Hogy nem vagyok ... — beszélt egyre könyörtelenebbül magához és a környezetéhez. Szerencsére a him­lőhelyes arcú fiatalember mór kiszállt és a batyús nénike már át­adta magát a számára érdekesebb álomnak. — Már tudom, mo már tudom, ha maga nem is akarja megmondani nekem... ma már az ilyen nőket, mint én vagyok, a férfiak nem vesznek felesé­gül ... És én ahelyett, hogy megváltoztam volna, finomkodtam előtte. Még elegánsabban öltözködtem, s nem értettem meg, hogy neki az egyáltalában nem kell. Eldobott magától és lehet, hogy az .. . az ... akit elvesz, nem olyan szép, mint én ... Éreztem, hogyan tűnik el arcomból a vér és szalad о szívem felé. A torkom összeszorult, egy szót sem voltam képes kiejteni. Hiába köhögtem. Kimondhatatlanul szomorú lettem. Az ő arca pedig egyre izgatottabb, a szeme áttüzesedett, eltűnt belőle a mé­reg, csak a bánat maradt meg. — Hát, minden hiába, ez nem sikerült... — Annyira biztos benne, hogy lebecsülte magát? Ezek voltak az első szavak, amelyeket sikerült kimondanom s be­léjük helyezni mindazt, amit ebben a percben éreztem: együttérzést és szánalmat. Milyen szívesen behatolnék az énjébe és segítenék neki leküzdeni ezeket az életről alkotott eltorzult nézeteket. — Nem tudom, nem így mondta ... Ügy gondolom, hogy nem akart megsérteni. Tudja ő olyan ... olyan — Nagyon is ember? Csodálkozva bólintott, hogy ezt ilyen pontosan eltaláltam, s az arca elvesztette csodálatos szépségének fényét. Egyszerre eay tel­jesen mindennapi leány arca lett, akit megbántottak. Legalábbis nekem úgy tetszett. S mindjárt új szavak, és újból változás. A sze­mében is, a szavaiban isi — Ó, egy olyan kis orvosocska! Ó, egy olyan villámzáras sze­génység! Még beszélni sem tudott rendesen. Nemegyszer dadogott is . . . S azt mede nekem mondani, hogy nem bízhat meg bennem. Hogy túl sok férfi köszön nekem, hogy feltűnő vagyok! Mintha ma csak úgy lehetne járni, úgy mint valami Hamupipőke! Kissé szabadabban kezdtem lélegezni. Megmerevedett ujjaim felengedtek és felszakadtak a pádról, amelyet szinte görcsösen megmarkoltam. Kérve néztem rá, de észre sem vett, egyáltalán nem akart gátat vetni a szóáradatnak, ami szinte ömlött belőle. Tudja, mikor legutoljára utána jöttem, egyszer sem mosolygott rám. Meg sem csókolt. — Meg kellene őriznie azt c végsőt, ami megmaradt magának. — Mit? — A büszkeségét Nem értett mag. — Meg kellene neki írnia levelében, hogy megértette. Megköny­­nyíteni CZ Ö bánatát és q maga fájdnlmn j; kisebb lesz. Bizonyo­san. Ez úgyis csak a megsértett önszeretet, о megsebzett hiúság - mondtam csendesen. — Lehet, hogy annak az érzésnek a mara­dékára, amit magával szemben érzett, még lehetne építeni. A fér­fi tiszteletének a nő iránt van annyi értéke, mint a szerelemnek. És ki tudhatja ... - folytattam szinte érthetelenüi —, ki tudhatja, va­jon nem másítaná-e meg a viselkedését és az érzelmeit magával szemben. Biztosan látná, hogy nem értékelte magát, hogy több van magában, mint ahogy hitte . .. Mint fuldokló a szalmaszálba, úgy kapaszkodott meg ezekben a szavakban. — Ugye? Megérti, hogy lenézett... És visszatér! Biztosan vissza­tér. Két könnycsepp jelent meg о szempilláim szélén és alig tud­tom tartani őket. örültem, hogy már közeledünk a kralovanyi aiog­­úthoz s ezzel befejeződik a kínlódásom. Soha még nem kívántam oly nagyon kimondani azokat a szavakat, amik akkor felgyűltek bennem. Hogy ne élje le az életét olyan üresen. Csináljon belőle valamit. Nem tudtam, hogy mit, de arra gondoltam, hogy csak egy életünk van, s ebből a lehető legjobbat kell kialakítanunk. És ő . . ő! De nem voltam képes befejezni a gondolataimat. Elöntött ben­nünket a villanyfény. A vonat mély dübörgéssel futott keresztül az alagúton. Az én káprázatos ismeretlen ismerősömnek éppen onnyi meleg felindulás volt о szemében, mint a szavaiban:- Sokat fogok magamról gondolkodni. És a tévedéseimről Hisz én nem vagyok olyan . .. olyan .. . Mindketten gyorsan felöltöztünk, ö feltűnő bundájába, én szerény utazó kosztűmkabátkámba. A következő percben, alig hogy leug­rottunk о lépcsőről és beértünk az állomás éles fényzónájába, meg­pillantott egy férfit, aki velünk utazott. Rákiáltott egyszerre minden­ről megfeledkezve.- Halló, Villyl A férfi pupilláin végigfutott az^érdeklődés arany fénye. Ráhajolt a feléje nyújtott kézre és udvariasan megcsókolta.- Milyen boldog vagyok, hogy láthatlak! — mondta a lány vi­dáman. Bizalmasan belékarolt, magához húzta, hozzábújt, szinte libegett mellette, csacsogott neki valamit, amit mór nem értettem és nem is akartam hallani. A zilinai állomáson még egyszer láttuk egymást. Az arcán már nyoma sem volt a szomorúságnak, a megszégyenítésnek és' a meg­bánásnak. Sokkal hosszabban néztem utánuk, mint illett volna. Közben az én sebészorvosomra gondoltam, a manchester „kacabajkában", aki olyan készségesen lemondott a nagyvárosi örömökről és eltemet­kezett a mi kis árvái városkánkban, hogy teljesen a kedvtelésének éljen: az egészen közönséges betegeknek és szabad idejében — nekem is. 15

Next

/
Thumbnails
Contents