Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-22 / 6. szám
AZ ASSZONYKÉZ MŰVÉSZETE Mint egy cérnaszálra kötött rab madárka röpül föl-le a kicsiny kemény asszonykéz a rámára feszített fehér vásznon. A két ujj egy-egy pillanatra elengedi a fénylő tűt, hogy az ollóval apró pici kockákból álló mintákat azsúrozzon. így bontakozik ki a híres izsai toledó Csabajkó néni fürge keze alól, miközben ajkáról csörgedezik a szó .. . . . . Arra már senki sem emlékszik, ki kezdte ennek a mintának az írását, de minden izsai háznál ereklyeként őriznek egy-egy régi jegykendőt, ágyaskendőt s ezek szerint írják különböző összetételekben a szebbnél szebb mintákat. . . . .. Még kilenc éves sem voltam, amikor megtanultam a toledó fortélyát. A régi világban a lány nem is lett volna lány, ha párnája, ingujja, kendője nem lett volna kihímezve. Minél szebbek voltak a hímzések, annál büszkébb volt a lány, hiszen kicsi korától kezdve csak a ráma mellett pihenhetett meg. A varrásra, dologra meg a férjhezmenésre született. Akkoriban az volt a szokás, hogy lakodalomkor az egész násznépnek, vőfélyeknek, násznagyoknak varrott kendőt osztottak, sőt még a lovak kantárjára is kendőt tűztek. A menyasszonyi ágyba pedig egy süldő legénykét bújtattak, aki a násznép jelenlétében szétrúgta az ágyneműt, hogy mindenki megcsodálhassa a gyönyörű hímzést . . . . . . Persze a hímzett ágyba nem feküdt be az, aki varrta, csak esküvője napján meg a gyermekei keresztelőjekor. . . . . . Mire én nagylány lettem, csak úgy lopva hímezhettem valamit magamnak, mert akkor már „bejött" a rosszvilág. Volt nálunk egy kereskedő, a Franklin, attól hordtuk a pamutot. Egyszer-másszor hiteibe is kértünk s akkor azt mondta, hogy hímezzük le a tar-Hires izsai minta tozást, mert a felesége is szeretne ilyen szép izsai ágyat. Megtudtuk, hogy mindnyájunknak ugyanezt mondta. De hát akkor az ilyen segítség is jól jött. Később már lisztet, cukrot, sót is lehetett nála varrással fizetni. Ekkor már az egész falu jóformán csak neki varrt. Jöttek a megrendelések. 6 párna, két paplan, hálóing leveles, virágos izsai lukacsos hímzéssel. Mi pedig varrtunk selyembatiszt és patyolat anyagokra. . . . Akkor volt az a világ, hogy a férfiak mostak, főztek Izsón. Tellett az idejükből, mert munka nemigen volt. Az asszonyok tartották el a családot. Ha hiányzott valami ruhaféle, még a dédanyától örökölt gyönyörű szép abroszokat is eladták. De szerencsére ennek az időszaknak is vége lett, mert ha még egy kicsit tovább tart, még a dédanyám jegykendője is a Frankliné lett volna, s most miről venné a szép mintákat az unokám? A szót most Csabajkó néni lánya veszi át. - Bizony úgy volt. De negyvenötben egyszerre csak abbahagytuk a hímzést. Nem voltunk rászorulva. így volt ez hét éven keresztül. Berozsdásodott a megkezdett térítőkben a tű. Azt hittük, vége a híres izsai hímzésnek. Levetették a lányok a népviseletet, a horgolás, kötés jött divatba. 1951- ben jártak itt a népművészeti értékeket kutatók. Nemsokára a Detva népművészeti bolt kiküldöttei járták a házakat, megcsodálták a még megmaradt izsai hímzést. El sem mentek addig, míg 30 asszonnyal szerződést nem kötöttek, akik azóta is télen át, amikor az EFSZ-ben szünetel a munka, megrendelésre hímeznek. - Én vagyok ennek a csoportnak a vezetője - árulja el magát Rozvieszkáné -, mert őszintén szólva nekem is éppen úgy fájt a szívem miatta, mint édesanyámnak, hogy ezt a gyönyörű szép munkát csak úgy elfeledjék. Hogy az izsaiaknak valóban szívügyük a néphagyomány, arról az is tanúskodik, hogy az iskolai kézimunkaórán minden izsai kislánynak meg kell tanulnia az izsai hímzés fortélyait. így a nép művészete visszakerült a néphez és saját kedvtelésükre boldogan hímezhetik a világhírű izsai mintákat patyolatra, selyemre. Lévay Erzsébet A tavaszi napsugár kicsalogatja a lányokat a ház elé Jól figyelj kis Ilonka, ezt minden izsai lánynak tudnia kell Foto: Drimalová
